Úgy hívták, hogy Burgundy. Nem volt francia. Valójában senki sem tudta, hogy honnan származik. Vannak emberek, akik még ebben a korban is képesek elbújni a kíváncsi szemek elől. Egyszer, ki tudja, milyen meggondolásból, úgy döntött, hogy kötélnek áll egy riport erejéig. Másfél óráig tartott a felvétel. A stáb pisszenni sem mert, nehogy az öreg felálljon és illa berek, nádak erek, már ott se legyen. De Burgundy úr nem állt fel. Lelkiismeretesen válaszolt a feltett kérdésekre. Kivéve azokra nem, melyekre nem akart válaszolni. Olyankor csak mosolygott és annyit mondott: „Következő kérdés?”.
Amikor a riporternő – akinek az egész riport alatt úgy izzadt a tenyere, mintha egy vödör vízbe lógatta volna – azt kérdezte Burgundy úrtól, hogy miért nem tud róla senki semmit, az öreg megint mosolyogni kezdett. Egyértelmű volt, hogy megint a „következő kérdés” lesz napirenden. Talán ezért volt igazán meglepő, hogy válaszolt.
– Mert gazdag vagyok.
– Ezek szerint a gazdagok képesek eltűnni az emberek elől.
– Igen. A gazdagok és a nincstelenek. Ezek nem férnek a mikroszkóp lencséje alá. A gazdagok azért, mert nem akarnak, a szegények azért, mert nem tudnak. A lényeg, hogy mindkettő el tud tűnni a ködben.
– És ön el akar tűnni.
– El. Nem jó szem előtt lenni, ha az ember túl gazdag. Irritálja a többieket.
– És ön gazdag.
– Én piszkosul gazdag vagyok.
– Az is titok, hogy miből lett gazdag? – kérdezte a riporter, de nem igazán várt választ.
– Nem. Azt hiszem, hogy nem titok – válaszolta kis gondolkodás után Burgundy úr.
– És megkérdezhetem?
– Meg, bár nem hiszem, hogy túl sok hasznos információval gazdagodna.
– Mégis megkérdezem.
– Nyilván. Ez a dolga. Én, mint a világon mindenki más, abból lettem gazdag, hogy bizonyos információkat birtokoltam. Az embert az információ teszi gazdaggá.
– Nem a pénz? – mosolyodott el a riporter.
– Nem. A pénz már csak egy eszköz a gazdagság kifejezésére. Az információ teszi gazdaggá az embert. Minél több és fontosabb információ birtokában van, annál többet ér.
– Akkor ön nyilván az informatikában van jelen….
– Nem értett meg igazán. Minden az információn múlik. Minden egyes dolog értékét a hozzá kapcsolódó információ értéke, jellege, minősége határozza meg. Ha én most megszellőztetném azt az információt önről, hogy…
Csend lett.
– Mit?- kérdezte száraz torokkal a riporter.
– Nem mondtam semmit, és már ez is elég információ volt ahhoz, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Elnézést kérek érte, és kárpótolni fogom. A lényeg, hogy mindent az információ határoz meg. Aki azt irányítja, mindent irányít. Isten is adhatott volna hamis információt Ádámnak. Rámutathatott volna a körtefára is, hogy „na, abból nem szabad enni” és azóta is boldogan élnének Évával a Paradicsomban. De nem. Isten azt mondta, hogy a tudás fája tiltott. Tudja, hogy valójában mi a tudás?
– Információ.
– Okos nő maga. Úgy van. Információ. Nélküle nincs élet, külvilág, fejlődés, szenvedés. Amíg nincs információnk valamiről, addig az nem is létezik számunkra. Semmi. Nincs. Az információ teszi valóságossá, és utána értékessé vagy értéktelenné. De az információ hiánya meg is ölheti. Vegyünk egy forradalmat. Ha le akarjuk verni, akkor a legegyszerűbb kiirtani mindenkit, aki benne volt. De tudja, hogy miért öljük meg, vagy vetjük börtönbe a lázadókat? Nem a személyük miatt. Dehogy is. Hiszen az csak egy ember, aki pont úgy büfög és szellent, mint mindenki más. Azért vetünk véget az életének, hogy ne tudjon több információt terjeszteni se magáról, se az elveiről. Mert ha megszüntetjük az információt, akkor a dolog is megszűnik. Amiről nem tudunk, az nem létezik. Ha gazemberséget szeretne elkövetni, csak azzal kell törődnie, hogy ne legyen róla információ. Ez határozza meg az életünket.
– Az életet maga az élet határozza meg, nem?
– Ezt hogy érti? – hajolt előre az öreg. Úgy tűnt, a riport alatt most először lett izgatott.
– Az élet számít, nem az információ. Ha egy lakatlan szigeten vagyok egyedül, attól még élek, hogy senki sem tud rólam.
– Okos. De nem helyes. Mert ön nem létezik más számára, ha magáról nem tud senki semmit. Egyszerűen nem él.
– De élek.
– Persze. Saját maga számára. Egy egyszemélyes univerzumban. Életének határai addig terjednek, amennyi információt képes felszívni magába. Mert az információ maga az élet. Maga addig él, míg képes információt hordozni. Az információ mindennek a kezdete és a vége. Amíg él, információt hordoz a világtól. Ha egyszerű életet él, akkor egyszerű információkat, ha gazdag életet, akkor sok és színes információt. Az határozza meg az életét, hogy mennyi információt birtokol a világból. És akkor létezik más számára, ha az a másik tud magáról, vagyis információja van arról, hogy él. Az információ teszi láthatóvá magát. Amikor másokhoz beszél, amikor másokat szeret, utál, megvet, istenít, információkat ad magáról és ettől válik valakivé. És ha meghal, akkor attól válik igazán halottá, hogy már nincs magában információ, nem képes befogadni azokat, és nem képes kiadni azokat. A világ információ által válik érthetővé. Az teszi színessé, az tesz valamit értékessé és más valamit semmivé.
A riporter csendben emésztette az elhangzottakat.
– Akkor ön valami internetes…
– Is.
– Újság…
– Is.
– Isten?
– Isten az a valami, ami vagy aki mindenkit lepipálva a legtöbb információ felett rendelkezik.
– Ön ismeri Istent?
– Bizonyos értelemben.
– És Isten… milyen?
– Isten olyan, amilyen információink vannak róla. Ahogy mindenki olyan, amilyen információ létezik róla. Nem az anyag számít, kisasszony, hanem az információ. Az anyag másodlagos értékű. Ami számít, az az, hogy mit tudunk róla. Az információ, kisasszony, az információ.
A szobában néma csend volt. A stábtagok többsége később úgy jellemezte a pillanatot, hogy talán maga Isten vagy valami hasonló ült a kamerák előtt. Persze az is lehet, hogy csak ezt az információt árasztotta magából.
– Az önről ismert kevés információ egyike az, hogy Burgundy úrnak hívják.
– Így van.
– És az is közszájon forog, hogy a világ legértékesebb borpincéje az ön birtokában van.
– Ez nagy valószínűséggel igaz – bólintott az öreg.
– Mivel még soha senki nem látta ezt a pincét, csak találgatni tudunk, hogy igazak-e a szakértők azon állításai, hogy a világ antik borainak nagy része az ön birtokában van.
– Több, mint kilencven százaléka – mosolyodott el az öreg. – Nagy gyűjtő vagyok.
– Ha ez igaz, akkor sok milliót…
– Milliárdot, kisasszony. Sok milliárdot ér.
– Csak antik borokat gyűjt?
– Nem. Mindent, ami bor. Ma reggel is vettem pár tavalyi szüretű palackot.
– És, lehet, hogy buta kérdés, de ezeket… megissza?
Az öreg felnevetett.
– Tudtam, hogy nem – szabadkozott a riporter –, de ha nem, akkor… minek? Mármint milliárdokat költeni arra, hogy a lényeget ne tegye meg. Ez egy kicsit…
– Értelmetlen?
– Olyasmi.
– Nem az. Mert most értünk el odáig, amiért elhívtam magukat ide. Tudja, kisasszony, sokan nem veszik komolyan az információ mániámat. Meghallgatnak, azt mondják, hogy persze-persze, bogaras az öreg, és már mennek is tovább. De mi lenne, ha egy ártatlan semmiségen keresztül megmutathatnám nekik, hogy miről beszélek? Mi lenne, ha megértenék az információ súlyát? Most csak egy kis példán keresztül, aztán később esetleg valami komolyabban is megmutatva azt, hogy… –
Burgundy úr nem fejezte be a mondatot. Zavarodott tekintettel nézett a kamerába, aztán a szívéhez kapott, összegörnyedt és lefordult a székről. A felvételt a világ összes tévétársasága levetítette.
A hírek szerint Burgundy úr a kórházba szállítás alatt meghalt.
*
A végrendeletét egy héttel később tudatták a világgal. Mármint azt a részét, ami a világra tartozott. A végrendelet ezen része így szólt:
„A pincém összes borát az emberiségre hagyom. Vannak közte jó borok szép számmal, de nem egy elég vacak. Sajnos nem szeretek kidobni semmit.
Ui. Rohadj meg Pierre!”
*
Sok stáb szeretett volna részt venni a pince kinyitásán, de csak azok kaptak belépési engedélyt – ez is a végrendelete része volt – akik az utolsó riportot készítették az öreggel.
Több, mint harminc neves borászt és sommeliert jelöltek ki a feladatra, hogy felbecsüljék és értékeljék a rájuk hagyományozott kincseket.
A pincét rejtő hatalmas kapu szinte hangtalanul csúszott oldalra. Egy csarnokban találták magukat. Jobbra és balra kisebb üvegfalú laboratóriumok sorakoztak. Később kiderült, hogy olyan palackozóhelyiségek voltak, ahol légüres térben, oxigén érintkezése nélkül lehetett borokat palackozni és átpalackozni. Több, mint egy órát töltöttek az első terem vizsgálatával, majd néhány izgatottabb résztvevő kérésére úgy döntöttek, hogy belépnek a következő helyiségbe. A csarnok távoli végén található ajtó nem volt túl nagy. A kód – mely a végrendelet részét képezte – beírása után egy lift tárult fel előttük. Négy részletben értek le a legalább tíz emelet mélyen húzódó szobába. Többen már rosszul voltak az izgalomtól.
Végül, ismét egy kód beírása után, kinyílt a pince ajtaja.
Végeláthatatlan hosszú, kilométereken át tartó kilométeres keresztfolyosókkal szabdalt, döbbenetes csarnokrendszerben találták magukat. Felfoghatatlan mennyiségű palack várakozott csendben arra, hogy megszemléljék.
Hosszú pecekig senki sem szólalt meg.
Aztán az egyikük a legközelebbi polchoz lépett. Levett egy palackot az állványról. Egyszerű, zöld színű üveg volt. A dugón egy „B” betű állt. Az üveg nyakán pedig egy szám: 34357445. A szakértő idegesen tette vissza a palackot. Egy másikat vett le két szinttel feljebbről. Mintha ez előző palackot tartotta volna a kezében. Csak a szám volt más: 345678321.
A számokhoz tartozó listát – ha egyáltalán volt ilyen – soha nem találták meg.
Amikor a riporternő – akinek az egész riport alatt úgy izzadt a tenyere, mintha egy vödör vízbe lógatta volna – azt kérdezte Burgundy úrtól, hogy miért nem tud róla senki semmit, az öreg megint mosolyogni kezdett. Egyértelmű volt, hogy megint a „következő kérdés” lesz napirenden. Talán ezért volt igazán meglepő, hogy válaszolt.
– Mert gazdag vagyok.
– Ezek szerint a gazdagok képesek eltűnni az emberek elől.
– Igen. A gazdagok és a nincstelenek. Ezek nem férnek a mikroszkóp lencséje alá. A gazdagok azért, mert nem akarnak, a szegények azért, mert nem tudnak. A lényeg, hogy mindkettő el tud tűnni a ködben.
– És ön el akar tűnni.
– El. Nem jó szem előtt lenni, ha az ember túl gazdag. Irritálja a többieket.
– És ön gazdag.
– Én piszkosul gazdag vagyok.
– Az is titok, hogy miből lett gazdag? – kérdezte a riporter, de nem igazán várt választ.
– Nem. Azt hiszem, hogy nem titok – válaszolta kis gondolkodás után Burgundy úr.
– És megkérdezhetem?
– Meg, bár nem hiszem, hogy túl sok hasznos információval gazdagodna.
– Mégis megkérdezem.
– Nyilván. Ez a dolga. Én, mint a világon mindenki más, abból lettem gazdag, hogy bizonyos információkat birtokoltam. Az embert az információ teszi gazdaggá.
– Nem a pénz? – mosolyodott el a riporter.
– Nem. A pénz már csak egy eszköz a gazdagság kifejezésére. Az információ teszi gazdaggá az embert. Minél több és fontosabb információ birtokában van, annál többet ér.
– Akkor ön nyilván az informatikában van jelen….
– Nem értett meg igazán. Minden az információn múlik. Minden egyes dolog értékét a hozzá kapcsolódó információ értéke, jellege, minősége határozza meg. Ha én most megszellőztetném azt az információt önről, hogy…
Csend lett.
– Mit?- kérdezte száraz torokkal a riporter.
– Nem mondtam semmit, és már ez is elég információ volt ahhoz, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Elnézést kérek érte, és kárpótolni fogom. A lényeg, hogy mindent az információ határoz meg. Aki azt irányítja, mindent irányít. Isten is adhatott volna hamis információt Ádámnak. Rámutathatott volna a körtefára is, hogy „na, abból nem szabad enni” és azóta is boldogan élnének Évával a Paradicsomban. De nem. Isten azt mondta, hogy a tudás fája tiltott. Tudja, hogy valójában mi a tudás?
– Információ.
– Okos nő maga. Úgy van. Információ. Nélküle nincs élet, külvilág, fejlődés, szenvedés. Amíg nincs információnk valamiről, addig az nem is létezik számunkra. Semmi. Nincs. Az információ teszi valóságossá, és utána értékessé vagy értéktelenné. De az információ hiánya meg is ölheti. Vegyünk egy forradalmat. Ha le akarjuk verni, akkor a legegyszerűbb kiirtani mindenkit, aki benne volt. De tudja, hogy miért öljük meg, vagy vetjük börtönbe a lázadókat? Nem a személyük miatt. Dehogy is. Hiszen az csak egy ember, aki pont úgy büfög és szellent, mint mindenki más. Azért vetünk véget az életének, hogy ne tudjon több információt terjeszteni se magáról, se az elveiről. Mert ha megszüntetjük az információt, akkor a dolog is megszűnik. Amiről nem tudunk, az nem létezik. Ha gazemberséget szeretne elkövetni, csak azzal kell törődnie, hogy ne legyen róla információ. Ez határozza meg az életünket.
– Az életet maga az élet határozza meg, nem?
– Ezt hogy érti? – hajolt előre az öreg. Úgy tűnt, a riport alatt most először lett izgatott.
– Az élet számít, nem az információ. Ha egy lakatlan szigeten vagyok egyedül, attól még élek, hogy senki sem tud rólam.
– Okos. De nem helyes. Mert ön nem létezik más számára, ha magáról nem tud senki semmit. Egyszerűen nem él.
– De élek.
– Persze. Saját maga számára. Egy egyszemélyes univerzumban. Életének határai addig terjednek, amennyi információt képes felszívni magába. Mert az információ maga az élet. Maga addig él, míg képes információt hordozni. Az információ mindennek a kezdete és a vége. Amíg él, információt hordoz a világtól. Ha egyszerű életet él, akkor egyszerű információkat, ha gazdag életet, akkor sok és színes információt. Az határozza meg az életét, hogy mennyi információt birtokol a világból. És akkor létezik más számára, ha az a másik tud magáról, vagyis információja van arról, hogy él. Az információ teszi láthatóvá magát. Amikor másokhoz beszél, amikor másokat szeret, utál, megvet, istenít, információkat ad magáról és ettől válik valakivé. És ha meghal, akkor attól válik igazán halottá, hogy már nincs magában információ, nem képes befogadni azokat, és nem képes kiadni azokat. A világ információ által válik érthetővé. Az teszi színessé, az tesz valamit értékessé és más valamit semmivé.
A riporter csendben emésztette az elhangzottakat.
– Akkor ön valami internetes…
– Is.
– Újság…
– Is.
– Isten?
– Isten az a valami, ami vagy aki mindenkit lepipálva a legtöbb információ felett rendelkezik.
– Ön ismeri Istent?
– Bizonyos értelemben.
– És Isten… milyen?
– Isten olyan, amilyen információink vannak róla. Ahogy mindenki olyan, amilyen információ létezik róla. Nem az anyag számít, kisasszony, hanem az információ. Az anyag másodlagos értékű. Ami számít, az az, hogy mit tudunk róla. Az információ, kisasszony, az információ.
A szobában néma csend volt. A stábtagok többsége később úgy jellemezte a pillanatot, hogy talán maga Isten vagy valami hasonló ült a kamerák előtt. Persze az is lehet, hogy csak ezt az információt árasztotta magából.
– Az önről ismert kevés információ egyike az, hogy Burgundy úrnak hívják.
– Így van.
– És az is közszájon forog, hogy a világ legértékesebb borpincéje az ön birtokában van.
– Ez nagy valószínűséggel igaz – bólintott az öreg.
– Mivel még soha senki nem látta ezt a pincét, csak találgatni tudunk, hogy igazak-e a szakértők azon állításai, hogy a világ antik borainak nagy része az ön birtokában van.
– Több, mint kilencven százaléka – mosolyodott el az öreg. – Nagy gyűjtő vagyok.
– Ha ez igaz, akkor sok milliót…
– Milliárdot, kisasszony. Sok milliárdot ér.
– Csak antik borokat gyűjt?
– Nem. Mindent, ami bor. Ma reggel is vettem pár tavalyi szüretű palackot.
– És, lehet, hogy buta kérdés, de ezeket… megissza?
Az öreg felnevetett.
– Tudtam, hogy nem – szabadkozott a riporter –, de ha nem, akkor… minek? Mármint milliárdokat költeni arra, hogy a lényeget ne tegye meg. Ez egy kicsit…
– Értelmetlen?
– Olyasmi.
– Nem az. Mert most értünk el odáig, amiért elhívtam magukat ide. Tudja, kisasszony, sokan nem veszik komolyan az információ mániámat. Meghallgatnak, azt mondják, hogy persze-persze, bogaras az öreg, és már mennek is tovább. De mi lenne, ha egy ártatlan semmiségen keresztül megmutathatnám nekik, hogy miről beszélek? Mi lenne, ha megértenék az információ súlyát? Most csak egy kis példán keresztül, aztán később esetleg valami komolyabban is megmutatva azt, hogy… –
Burgundy úr nem fejezte be a mondatot. Zavarodott tekintettel nézett a kamerába, aztán a szívéhez kapott, összegörnyedt és lefordult a székről. A felvételt a világ összes tévétársasága levetítette.
A hírek szerint Burgundy úr a kórházba szállítás alatt meghalt.
*
A végrendeletét egy héttel később tudatták a világgal. Mármint azt a részét, ami a világra tartozott. A végrendelet ezen része így szólt:
„A pincém összes borát az emberiségre hagyom. Vannak közte jó borok szép számmal, de nem egy elég vacak. Sajnos nem szeretek kidobni semmit.
Ui. Rohadj meg Pierre!”
*
Sok stáb szeretett volna részt venni a pince kinyitásán, de csak azok kaptak belépési engedélyt – ez is a végrendelete része volt – akik az utolsó riportot készítették az öreggel.
Több, mint harminc neves borászt és sommeliert jelöltek ki a feladatra, hogy felbecsüljék és értékeljék a rájuk hagyományozott kincseket.
A pincét rejtő hatalmas kapu szinte hangtalanul csúszott oldalra. Egy csarnokban találták magukat. Jobbra és balra kisebb üvegfalú laboratóriumok sorakoztak. Később kiderült, hogy olyan palackozóhelyiségek voltak, ahol légüres térben, oxigén érintkezése nélkül lehetett borokat palackozni és átpalackozni. Több, mint egy órát töltöttek az első terem vizsgálatával, majd néhány izgatottabb résztvevő kérésére úgy döntöttek, hogy belépnek a következő helyiségbe. A csarnok távoli végén található ajtó nem volt túl nagy. A kód – mely a végrendelet részét képezte – beírása után egy lift tárult fel előttük. Négy részletben értek le a legalább tíz emelet mélyen húzódó szobába. Többen már rosszul voltak az izgalomtól.
Végül, ismét egy kód beírása után, kinyílt a pince ajtaja.
Végeláthatatlan hosszú, kilométereken át tartó kilométeres keresztfolyosókkal szabdalt, döbbenetes csarnokrendszerben találták magukat. Felfoghatatlan mennyiségű palack várakozott csendben arra, hogy megszemléljék.
Hosszú pecekig senki sem szólalt meg.
Aztán az egyikük a legközelebbi polchoz lépett. Levett egy palackot az állványról. Egyszerű, zöld színű üveg volt. A dugón egy „B” betű állt. Az üveg nyakán pedig egy szám: 34357445. A szakértő idegesen tette vissza a palackot. Egy másikat vett le két szinttel feljebbről. Mintha ez előző palackot tartotta volna a kezében. Csak a szám volt más: 345678321.
A számokhoz tartozó listát – ha egyáltalán volt ilyen – soha nem találták meg.
