A sushi mester

Írta vlorant

Dátum: 2020-09-21
"

TovábB Olvasok!

Az volt a baj, hogy kényszerítették. Egy mestert nem szabadna kényszeríteni. De mire rájöttek, már késő volt. Aztán feljegyzések születtek, hogy ezután jobban oda kell figyelni a felvételeknél. Új szabályt hoztak, hogy előzetes adatok nélkül soha többé nem tesznek ilyet, és persze ez a jövőben megelőzi majd az ehhez hasonló fiaskókat, de attól még ez a dolog el lett szúrva.
Nagyon.
A nagy bemutató főzés egy szombat este kezdődött. Volt rajta időbélyeg, hogy hitelesítse az eseményt, és hogy mindenki megtudja, mikor vált közkinccsé a tudás.
Közönség nem volt. A mester szerint a sushi nem attrakció, hanem művészet. Hát, ha ő mondja…
Az öreg lassan, komótosan lépett be a stúdióba. Körbenézett. Rezzenéstelen arcáról semmit sem lehetett leolvasni, holott az összes kamera bekapcsolt. Még a pótkamerák is, így vagy négyszáz szem pásztázta minden egyes mozdulatát. De semmi.
– Hova kell menni? – kérdezte az eléje siető asszisztenstől.
– Mester, minden elő van késztve – hajolt meg előtte a lány.
Fiatal volt és numan.
– Azt kétlem – válaszolt röviden az öreg.
– Mester, minden, amit előzetesen megrendelt, ott várja az asztalnál – hajolt meg újra az asszisztens.
– Azt majd meglátjuk – mondta és meglepően gyors léptekkel elindult a stúdió közepén felállított konyhapult felé.
Az asszisztens rohanva követte.
Néhány percig, mely igencsak hosszú időnek tűnt az asszisztens számára, nem történt semmi. A mester némán szemlélte a pultra kipakolt eszközöket, hozzávalókat. Négyszáz kamera vette folyamatosan, ahogy némán állnak egymás mellett.
– Minden rendben van? – kérdezte végül az asszisztens.
– Nincs. Nem akarom megcsinálni. Maguknak nem.
– Mester, ezt már megbeszéltük, nem?
– Meg és most mégis azt mondom, hogy inkább hazamennék.
– De nem mehet.
– Miért, lelő?
– Nem, mester, de ismét figyelmeztetném arra, hogy a háza és az étterme is a mi tulajdonunkban van. Amennyiben jövőhéten is szeretné kinyitni világhírű éttermét, úgy végig kell csinálnia a felvételt.
– De… – harapta el a szót a mester. Egy kamera sem tudta volna megmondani, hogy vajon mit mondott volna.
– Mester – szólalt meg az asszisztens. Kedves, támogató hangon beszélt. Szinte könyörgött. – Mi nem akarunk rosszat. Soha nem is akartunk.
– Minek maguknak sushi? Maguk nem is emberek.
– De emberek vagyunk, mester.
– Maguk numanok.
– A numanok is emberek.
– Nem, a maguk fajtájában több az alkatrész, mint a szerv. Nekem ne mondja, hogy maga ember, ha az agyával képes beindítani egy autót és több sushi receptet tárol magában, mint amit én valaha meg tudnék jegyezni. Maga nem ember. Maga egy gép.
– Nem, mester, én numan vagyok. Nem gép. A gép nem képes úgy gondolkodni, mint egy ember. Még nem képes arra sem, hogy úgy érezzen, mint egy ember. Én igen.
– Hát, azt kötve hiszem. Maguk egymáshoz vannak kötve, mint a seregélyek.
– Neurális hálózatnak hívják, és olyan, mint régen az internet.
– Az internet jó volt. Bármikor le lehetett csukni a gépet, és az ember máris maga volt.
– Most is le lehet csatlakozni.
– És maga mikor csatlakozott le utoljára?
Az asszisztens egy másodpercig kivárt, és csak utána válaszolt: – Tizenkét éve. Karbantartás miatt.
– És maga mondja, hogy bármikor megszakíthatja a kapcsolatot?
– Igen.
– De nem teszi, mert maga abba belehalna, mert maga nem ember. Egy beszélő gép. Egy ember bírja a magányt. Egy numan nem. Az kizárt. Nem is értem, hogy minek kell maguknak az én sushim.
– Mert az emberiség kíváncsi a maga csodálatos titkára. Arra, hogy a világ összes sushija közül miért a mesteré a legjobb immár tizenöt éve.
– De maguk gépek. A gépek nem esznek sushit! Gondolom, valahol van magukon egy konnektor.
– De mester! – hökkent meg az asszisztens.
– Mi van, eltaláltam?
– Nem. A mi… mi is pont úgy emésztünk, mint a régiek.
– A régiek. Vagyis az emberek?
– A régiek. Mi szinte semmiben nem különbözünk magától.
– Akkor mindek az a sok kütyü? A beültetés, meg a memóriák, meg hogy fel vannak fűzve egymásra, mint a seregélyek? Minek, ha pont olyanok, mint mi, régiek?
– Mert ez a jövő.
– Csavart kakálni? Szép kis jövő.
– Mi nem…
– Ha annyira vacak réginek lenni, akkor talán meg kéne hagyni, hogy a régiek megőrizzék a titkaikat. Hagyni kéne minket élni.
– Mi hagyjuk magukat élni.
– Igen. Csak elveszik az éttermem, ha nem adom ki a titkomat.
– Mester, maga lesz a világ leghíresebb sushi mestere pár óra múlva. A maga csodálatos sushiját eszi majd az egész bolygó. Ez lesz „a” sushi ezentúl.
– De az én sushim különleges.
– És? Nem akarja megosztani ezt mindenkivel?
– Numanokkal? Nem nagyon.
– Akkor mással sem fogja – tárta szét kézét az asszisztens.
– És még maga állítja, hogy ember! Ilyet csak egy gép mondhat.
– Ilyet ezer évvel ezelőtt is mondtak, mester.
Az öreg nem válaszolt.
– Nos, kezdhetjük? – kérdezte az asszisztens. A közben hozzá befutott pár ezer részvétnyilatkozat kissé csökkentette idegességét.
– Ha készen vagyunk, az enyém lesz az étterem?
– Minden elő van készítve. A felvétel végén, amint azt mondom, hogy „Köszönöm, mester”, és a kezemet nyújtom, az étterem automatikusan az ön nevére lesz írva. Mi álljuk a szavunkat.
Az öreg bólintott.
Lassan dolgozott és végtelenül egyszerűen. Mégis, érződött rajta, hogy minden egyes mozdulatot évtizedek csiszolták tökéletesre. Ez a valódi mesterség. Az adás alatt programok ezrei elemezték és kommentálták a legparányibb részletet is. Semmi sem kallódhatott el.
Elkészült a rizs, és a hal is fel volt szeletelve. Az öregről négydimenziós felvétel készült, melynek hála minden mozdulat elvégezhetővé vált a legtöbb háztartási robot számára.
A mester kiteregette a rizst. Nedves kézzel, precíz mozdulatokkal egyengette el a szemeket, mintha ráolvasást tartott volna a nori lap fölött.
Aztán egy kis tálkából átlátszó, kissé kocsonyás anyagot öntött a kiterített rizsre.
– Ez mi? – kérdezte az asszisztens.
– Ez a titok, amire oly sokan várnak – válaszolt az öreg.
– És elárulja nekünk, hogy miből való?
– A végén. Most folytatnám, ha lehet.
Az asszisztens hátrébb lépett.
A mester halat tett a rizsre. Egyszerű mozdulatokkal dolgozott, de mégis volt benne valami fenséges elegancia. Felcsavarta a tekercset. Lenyomkodta azt, majd elővette a kését. Pontosan és határozottan vágott. Látszott rajta, hogy élvezi a munkát. Aztán a tálálás jött, mely legalább olyan aprólékos volt, mint az étel elkészítése.
Végül a mester megforgatta a fekete kőlapot, hogy élei merőlegesen álljanak az asztallaphoz képest, és hátralépett.
– Kész? – kérdezte az asszisztens. Izgatott volt. A műsort már két milliárdan nézték élőben. Sokan szeretik a sushit a numanok között is.
– Kész? Akkor rendben vagyunk? – kérdezte az öreg és a kezét nyújtotta a nő felé.
– Még mielőtt megköszönném önnek ezt a csodálatos élményt, mester, ugye elárulja nekünk, hogy mit locsolt a rizsre a feltekerés előtt?
– Persze!
– Kíváncsian várjuk a titkot.
– Aranyhal kaki – mondta a mester.
Az asszisztens nem mozdult.
– Nos? Elárultam önnek. Rendben vagyunk? – kérdezte az öreg és a kezét nyújtotta.
– Aranyhal kaki? – kérdezte megrendülve az asszisztens.
– Maga akarta tudni a titkot. Én nem mondtam volna el, de ha maguk numanok annyira kíváncsiak…
– Aranyhal kaki? – ismételte meg a kérdést az asszisztens.
– Az. Tudja néha jobb, ha a titkok titkok maradnak. Akkor?
Az asszisztens összeszedte magát: – Igen. Rendben vagyunk. Köszönöm, mester! – mondta mosolyogva, és elfogadta a felé nyújtott kezet.
– Jó. Akkor holnap kinyithatok – bólintott az öreg és már ott sem volt.
Mire az elemzés kiderítette, hogy a színtelen folyadék egy kis rizsecet volt némi keményítővel keverve, már régen késő volt. Az aranyhalszéklet kivonatra több millióan kerestek rá az adást követő három másodpercben. Az online boltok öt perccel a kézfogás után már kedvezményesen árulták a terméket. Nem volt megállás. A halkakis sushi hamar etalonná vált. Manapság könnyen terjed az információ.
Csak néhány réginek tűnt fel, hogy az új sushinak nem olyan az íze, mint hajdanán volt. Ők visszajártak a mesterhez.
Azok, akik tudtak az igazságról, mélyen hallgattak.

Nagy baj nem történt,
haladni kell a korral
Eszik a sushit

Share This