Ítí, mert mindenki így hívta, elfújta a gyertyákat. Sok volt a tortán. Annyi, hogy már nem számolta meg. Így öregszik az ember. Az elején még nem tudja megszámolni a gyertyákat, mert nem is tud számolni. Aztán egy ideig számolja, mert nem túl sok van belőle. Aztán letesz a számolásról, mert minek. És eljön az a kor, amikor a rokonok vagy ismerősök találomra tesznek fel néhány gyertyát a tortára, mert „az öregnek már mindegy”. Ítí még nem tartott itt, de közelített ahhoz a korhoz.
Ettek egy szép adag töltöttkáposztát, mert azt imádta, és ittak hozzá bort, mert a jó bort is imádta. A tortát pedig meghagyta későbbre.
Alig várta, hogy egyedül legyen. Nem mintha nem szerette volna a barátait, sőt, egyenesen imádta őket, de a ma esti jubileumi adást ki nem hagyta volna semmi pénzért.
A tortát a hűtőbe suvasztotta és szinte lerohant a pincébe.
A laptopok már bekapcsolódtak, a torony üzemkészen várta a parancsokat. Eljött a születésnapi adás ideje.
Végre.
Beírta a koordinátákat, és a tetőre szerelt antenna a megfelelő irányba állt. Miközben ellenőrizte a frekvenciát és megbizonyosodott arról, hogy nincs felhő az égen, arra gondolt, hogy mi mindent érhetett volna el, ha komolyan veszik, ha bejuthat nagyhatótávolságú antennákhoz. Na, akkor tényleg a csillagos ég lett volna a határ. Nem mintha most nem az lenne, de akkor a távoli csillagos ég lett volna, és az mégis egészen más. Nem volt őrült. Korántsem. Több ízben keresték meg egy-két épkézláb javaslatával kapcsolatban, de azért soha nem vették igazán komolyan. Vajon miért van az, hogy a szakértők lenéznek mindenkit, aki nem lett szakértő? Miért van az, hogy kell a papír, mintha papír nélkül nem lehetne lelkesedni, papír nélkül nem lehetne tanulni, tudást, sőt, akár szakértelmet is szerezni. Tudta, pontosan tudta, hogy milyen messzire juthattak volna, ha leereszkednek a szintjére, ha komolyan veszik. Mert komolyan lehetett volna venni. Pontosan tudta, hogy mit tud, mit nem tud, de azzal is tisztában volt, hogy ők mit tudnak és főleg, mit nem tudnak. És a kettő között nem volt olyan észvesztően nagy a rés. És mégis ő maradt a lelkes amatőr, ők meg a tudós profik. Hülye, felfuvalkodott majmok. Hát milyen tudásra éhes ember az, aki nem vesz fel a földről egy ízletes falatot, csak mert poros kicsit? Az ilyen ember nem éhes igazán, csak tetteti.
Mindegy. Ezzel most nem rontja el a szülinapját.
Az antenna, mely a legálisan civilnél tartható modellek legnagyobbika volt – plusz tizenhat százalék, de soha senki nem mérte le – irányba állt.
Az Proxima Centauri és az antenna most törékeny topológiai házasságot kötött. Egymást nézték az űrön át.
Ítí elmosolyodott. Az Proxima volt a legnagyobb barátja. Öreg ismerős, akihez szívesen beszél az ember, ha magányos, ideges vagy egyszerűen csak úgy a semmiért. Hatvanhét évvel ezelőtt az Proxima volt az, ahová elküldte az első üzenetet. Soha nem felejtett el azt az estét. Nevetséges kis rádióadó volt. A szomszéd megyében sem fogták a jelet, de ő mégis érezte, hogy elkezdődött valami, hogy most megtett egy lépést, melyet nem lehet visszavonni. Az üzenet az éterbe szállt, és lehet, hogy az, talán éppen az ért célba. És igen. Azóta minden héten háromszor visszatért az Proximához, módosított frekvencián, néha folyamatosan változó spektrumban küldte a jelet feléjük. Hátha most. Hátha.
Persze a szakértők csak legyintettek. Hogy ezt így nem lehet, hogy ennél több kell, vagy éppen kevesebb, de erre meg ő legyintett. Mert lehet, hogy bolond, de nem egy bolond írt már történelmet a kitartásával és a megszállottságával. Szóval hagyják csak rá a dolgot, majd ő eldönti, hogy mi hülyeség és mi nem. Nem lehet, hogy éppen most? Hogy éppen ezen a frekvencián, ilyen jelerősséggel megy át az üzenet? Nem lehet? Mert ha lehet, akkor mindenkinek kuss. Hadd próbálkozzon. Maximum nem jön be. Na és? Jól szórakozott hatvanhét évig.
Elindította az adást.
Mindig ugyanazt küldte. Egyrészt azért, mert szerette a zenét, másrészt azért, mert a random üzeneteket könnyű félreértelmezni, de ha mindig, minden csatornán ugyanazt kapják, akkor idővel fel kell ismerniük az jel mögött álló intelligenciát. Vagyis őt. Vagyis az emberiséget.
Az adás véget ért és újra indult. Tízes ciklusban küldte őket mindig Proxima barátainak. A tíz nagyon szép szám.
Elmerengett egy kicsit. A születésnapján, azon, hogy hány üzenetet adhat még le rövidke hátramaradt idejében. Jól meg kell szervezni a dolgot, mert a frekvenciák még mindig többen vannak, mint a napok, amiken próbálkozhat. Ettől a gondolattól egy pillanatra elszomorodott. Jó lenne, ha valaki tovább vinné a dolgot. Nem fogja, de mégis jó lenne. Egy tanítvány. Egy fiatal bolond, aki pont olyan olthatatlan vágyat érez arra, hogy kapcsolatba lépjen velük, ott fent, mint ő. Hát, talán. Még van idő. Az ABBA Dancing Queen-je elhalkulóban volt. Ez volt a harmadik adás. Még hétszer jön.
Addig eszik egy kis tortát. Aztán talán még elküld egy számot az Androméda köd felé. Ők már régen hallgattak űrzenét.
Felsétált a nappaliba.
Ketten várták a szoba közepén.
Egy férfi és egy nő. Kezeslábas munkaruhában voltak.
– Ö… – nyögte ki Íti, mert más nem jutott eszébe.
– Elnézést, hogy csak így betörünk, de nyitva volt az ajtó – szólalt meg a nő.
Ítí még mindig nem jutott szóhoz.
– Azért jöttünk, mert feljelentést kaptunk egy bizonyos antennáról – folytatta a nő. Kedves hangja volt.
– Az antennám tökéletesen legális – tért végre magához ÍtÍ. – Akár le is mérhetik.
– Nem fogjuk lemérni – rázta meg a fejét a nő. – Viszont parancsunk van arra, hogy beszüntessük az adást, amit esténként sugároz.
– Mégis milyen alapon? – kapta fel a vizet Íti. Kezdett üzemi hőmérsékletre melegedni. Utálta a hivatalnokokat. Pláne azokat, akik a semmiért, szórakozásból, féltékenységből vagy ki tudja milyen perverzióból keresztbe akartak tenni neki. Találkozott már ilyenekkel szép számmal.
– Mert az adása… zavarja a szolgáltatást.
A nő nem fejezte be a mondatot. Idegesen nézett a férfire.
– A hatóságok tehetnek egy szívességet nekem – legyintett Ítí. – A hatóságok nem tilthatják meg nekem, hogy üzenjek.
– Kinek akar üzenni a bácsi? – kérdezte a férfi. Remegett a hangja.
– Mindenkinek. Maguk nem hiszik, mert biztos valami hülye telefontársaságtól jöttek. Mit jöttek? Egyenesen betörtek hozzám a születésnapomon. Persze, hogy nem hiszik, hogy van élet a Földön kívül. Hogy a galaxis telis-tele van élettel, felnőtt, gazdag civilizációkkal. Nem hiszik, mert a hülye szűkös kis agyukkal csak ebben a bolygóban gondolkodnak. A telefonban, meg hogy legyen zavartalan mobil net. De én, én nagyban gondolkodom, és ezt nem vehetik el tőlem. Én hiszem, hogy élnek kint értelmes lények. Tudom, hogy egyszer meghallják az üzenetem. Tudom. És ezt nem vehetik el tőlem. Nem engedem. Mert lehet, hogy amatőr vagyok, igen, az lehet, de akkor sem adom fel. És míg élek, küldöm nekik az üzenetet.
Az eddig csendben figyelő férfi eddig bírta. Kezébe temette az arcát és sírni kezdett.
– Mondtam, hogy maradj kint – mondta neki szelíden a nő.
– Ennek mi baja? – kérdezte Ítí.
– Semmi. Kicsit kikészült.
– Aha! – bólintott Ítí és egy ideig patthelyzet alakult ki. Mi a fenét lehet kezdeni egy zokogó telefonszerelővel? – Kér egy kis tortát? – kérdezte végül egy hirtelen ötlettől vezérelve.
– Az jól esne – hüppögött a férfi.
– Nem kérünk! – vágta rá a nő.
– Most kérnek, vagy nem kérnek? – állt meg a hűtőszekrény ajtajában Ítí.
A nő a férfire nézett, majd nagyot sóhajtott: – Kérünk!
Ítí három tányért vett elő. Nem sajnálta tőlük az adagokat.
Ettek.
– Tényleg le akarják szerelni az antennámat? – kérdezte Ítí. – Csak azért kérdezem, mert akkor azt hiszem, hogy vége az életemnek.
– Az életnek nincs vége, ha valamit nem folytathatunk – nézett rá a nő. A férfi még mindig a sírás határán volt. Nem nézett ki valami gusztusosan, ahogy egyszerre küszködött a tortával és a könnyeivel.
– Hát úgy általában nincs, de az enyémnek biztos vége van. Én ezért élek.
– Hogy üzenjen a galaxisnak?
– Igen. Hiszek benne, hogy sikerül.
– Hát sikerült – hüppögte halkan a férfi.
– Tessék? – kérdezte Ítí.
– Nem kéne – szisszent fel a nő.
– Nem kéne, de én ezt nem bírom – rázta meg fejét a férfi.
– Mi az, hogy sikerült? – fészkelődött Íti.
– Sikerült, öreg, sikerült. Az elmúlt hatvanhét év alatt száztizenhatezernyolcszázhuszonhét alkalommal hallgattuk meg az üzenetét. Azért jöttünk, hogy tudassuk magával, megkaptuk, köszönjük, értjük.
– Nem! – csattant fel a nő. – Azért jöttünk, hogy leállítsuk az adást, mert zavarja szolgáltatá…
– De miért? – tette össze két kezét a férfi, így nézett Ítíre. – Miért a Dancing Queent? Nem volt jobb? Vagy el akart pusztítani minket? Tudja milyen érzés meghallgatni valamit száztizenhatezernyolcszázhuszonhétszer? Nem tudja. De mi igen. Ez maga volt a pokol és most abba fogja hagyni.
A nő vöröslő fejjel nézett mereven maga elé.
Ítí villájáról leesett a tortaszelet.
– Akkor maguk…
– Igen. És a mi fajunk nem bírja a cukrot, úgyhogy hamarosan fosni fogok, de előtte elmondom, hogy ha nem akar kipusztítani egy egész galaxist, akkor soha, de soha, de soha többet nem kapcsolja be az antennáját. És ha mégis bekapcsolná, akkor eszébe fog jutni, hogy ott van még a ’Winner takes it all’, vagy a ’Thank you for the music’ vagy bármelyik más ABBA. Vagy tudja mit? Sugározzon számokat. Mondjuk prímeket. Vagy Rolling Stonest. Vagy olvasson fel egy könyvet. De soha többé nem akarjuk hallani a Dancing Queent. Ugye megértette?
Ítí csendben bólintott.
– Helyes – állt fel hirtelen a férfi. – Hol a mosdó?
Ítí mutatta, a férfi eltűnt.
Ketten hallgatták, hogy mi folyik az ajtó mögött.
– Honnan…? – kérdezte Ítí reszketegen.
– A Proxima mellől. Vagyis, amit maga Proximának ismer – válaszolta a nő egészen halkan.
– És itt laknak?
– Nem.
– Akkor? Csak látogatóban?
– Magához jöttünk.
– Mármint…?
– Nem bírtuk tovább.
– Én… nem… tudtam.
– Persze.
– Na! – tért vissza a férfi. Már nem sírt. – Akkor mi most megyünk.
A nő talpra pattant.
– Ugye számíthatunk magára?
Ítí bólintott.
– Jó! – vigyorodott el és a nő mellé állt. – Ja, és mielőtt elmennénk, itt egy kis ajándék – mondta, és egy kis rudacskát csúsztatott Ítí tenyerébe. – Pendrive. USB-s. Van rajta pár fénykép, film a galaxis néhány szebb sarkáról. Nem fog unatkozni egy ideig az biztos. Ja, és rajta van a galaxis elmúlt hatvanhét évének top ötvenes slágerlistája is. Előre szólok, hogy kilenc naprendszerben is a maga rohadt száma nyert éveken át. Minden jót!
– Finom volt a torta és boldog szülinapot – mosolyodott el a nő, aztán mindketten átlátszóvá váltak.
Ítí egy ideig még nézte azt a pontot, ahol a két alak álldogált. Aztán elment pisilni és ott érezte is a férfi jelenlétét. Aztán megette a maradék tortát, majd kimérten, szinte ráérősen sétált le a pincébe. A kilencedik ismétlés ment éppen.
„Ooh, see that girl
Watch that scene…”
Szolid kattanással kapcsolt ki az adás.
*
Éjjel dallamtapadásom volt. Arra keltem, hogy ezt a dalt éneklem és egész nap nem ment ki a fejemből. Legalábbi kiírtam magamból.
Ettek egy szép adag töltöttkáposztát, mert azt imádta, és ittak hozzá bort, mert a jó bort is imádta. A tortát pedig meghagyta későbbre.
Alig várta, hogy egyedül legyen. Nem mintha nem szerette volna a barátait, sőt, egyenesen imádta őket, de a ma esti jubileumi adást ki nem hagyta volna semmi pénzért.
A tortát a hűtőbe suvasztotta és szinte lerohant a pincébe.
A laptopok már bekapcsolódtak, a torony üzemkészen várta a parancsokat. Eljött a születésnapi adás ideje.
Végre.
Beírta a koordinátákat, és a tetőre szerelt antenna a megfelelő irányba állt. Miközben ellenőrizte a frekvenciát és megbizonyosodott arról, hogy nincs felhő az égen, arra gondolt, hogy mi mindent érhetett volna el, ha komolyan veszik, ha bejuthat nagyhatótávolságú antennákhoz. Na, akkor tényleg a csillagos ég lett volna a határ. Nem mintha most nem az lenne, de akkor a távoli csillagos ég lett volna, és az mégis egészen más. Nem volt őrült. Korántsem. Több ízben keresték meg egy-két épkézláb javaslatával kapcsolatban, de azért soha nem vették igazán komolyan. Vajon miért van az, hogy a szakértők lenéznek mindenkit, aki nem lett szakértő? Miért van az, hogy kell a papír, mintha papír nélkül nem lehetne lelkesedni, papír nélkül nem lehetne tanulni, tudást, sőt, akár szakértelmet is szerezni. Tudta, pontosan tudta, hogy milyen messzire juthattak volna, ha leereszkednek a szintjére, ha komolyan veszik. Mert komolyan lehetett volna venni. Pontosan tudta, hogy mit tud, mit nem tud, de azzal is tisztában volt, hogy ők mit tudnak és főleg, mit nem tudnak. És a kettő között nem volt olyan észvesztően nagy a rés. És mégis ő maradt a lelkes amatőr, ők meg a tudós profik. Hülye, felfuvalkodott majmok. Hát milyen tudásra éhes ember az, aki nem vesz fel a földről egy ízletes falatot, csak mert poros kicsit? Az ilyen ember nem éhes igazán, csak tetteti.
Mindegy. Ezzel most nem rontja el a szülinapját.
Az antenna, mely a legálisan civilnél tartható modellek legnagyobbika volt – plusz tizenhat százalék, de soha senki nem mérte le – irányba állt.
Az Proxima Centauri és az antenna most törékeny topológiai házasságot kötött. Egymást nézték az űrön át.
Ítí elmosolyodott. Az Proxima volt a legnagyobb barátja. Öreg ismerős, akihez szívesen beszél az ember, ha magányos, ideges vagy egyszerűen csak úgy a semmiért. Hatvanhét évvel ezelőtt az Proxima volt az, ahová elküldte az első üzenetet. Soha nem felejtett el azt az estét. Nevetséges kis rádióadó volt. A szomszéd megyében sem fogták a jelet, de ő mégis érezte, hogy elkezdődött valami, hogy most megtett egy lépést, melyet nem lehet visszavonni. Az üzenet az éterbe szállt, és lehet, hogy az, talán éppen az ért célba. És igen. Azóta minden héten háromszor visszatért az Proximához, módosított frekvencián, néha folyamatosan változó spektrumban küldte a jelet feléjük. Hátha most. Hátha.
Persze a szakértők csak legyintettek. Hogy ezt így nem lehet, hogy ennél több kell, vagy éppen kevesebb, de erre meg ő legyintett. Mert lehet, hogy bolond, de nem egy bolond írt már történelmet a kitartásával és a megszállottságával. Szóval hagyják csak rá a dolgot, majd ő eldönti, hogy mi hülyeség és mi nem. Nem lehet, hogy éppen most? Hogy éppen ezen a frekvencián, ilyen jelerősséggel megy át az üzenet? Nem lehet? Mert ha lehet, akkor mindenkinek kuss. Hadd próbálkozzon. Maximum nem jön be. Na és? Jól szórakozott hatvanhét évig.
Elindította az adást.
Mindig ugyanazt küldte. Egyrészt azért, mert szerette a zenét, másrészt azért, mert a random üzeneteket könnyű félreértelmezni, de ha mindig, minden csatornán ugyanazt kapják, akkor idővel fel kell ismerniük az jel mögött álló intelligenciát. Vagyis őt. Vagyis az emberiséget.
Az adás véget ért és újra indult. Tízes ciklusban küldte őket mindig Proxima barátainak. A tíz nagyon szép szám.
Elmerengett egy kicsit. A születésnapján, azon, hogy hány üzenetet adhat még le rövidke hátramaradt idejében. Jól meg kell szervezni a dolgot, mert a frekvenciák még mindig többen vannak, mint a napok, amiken próbálkozhat. Ettől a gondolattól egy pillanatra elszomorodott. Jó lenne, ha valaki tovább vinné a dolgot. Nem fogja, de mégis jó lenne. Egy tanítvány. Egy fiatal bolond, aki pont olyan olthatatlan vágyat érez arra, hogy kapcsolatba lépjen velük, ott fent, mint ő. Hát, talán. Még van idő. Az ABBA Dancing Queen-je elhalkulóban volt. Ez volt a harmadik adás. Még hétszer jön.
Addig eszik egy kis tortát. Aztán talán még elküld egy számot az Androméda köd felé. Ők már régen hallgattak űrzenét.
Felsétált a nappaliba.
Ketten várták a szoba közepén.
Egy férfi és egy nő. Kezeslábas munkaruhában voltak.
– Ö… – nyögte ki Íti, mert más nem jutott eszébe.
– Elnézést, hogy csak így betörünk, de nyitva volt az ajtó – szólalt meg a nő.
Ítí még mindig nem jutott szóhoz.
– Azért jöttünk, mert feljelentést kaptunk egy bizonyos antennáról – folytatta a nő. Kedves hangja volt.
– Az antennám tökéletesen legális – tért végre magához ÍtÍ. – Akár le is mérhetik.
– Nem fogjuk lemérni – rázta meg a fejét a nő. – Viszont parancsunk van arra, hogy beszüntessük az adást, amit esténként sugároz.
– Mégis milyen alapon? – kapta fel a vizet Íti. Kezdett üzemi hőmérsékletre melegedni. Utálta a hivatalnokokat. Pláne azokat, akik a semmiért, szórakozásból, féltékenységből vagy ki tudja milyen perverzióból keresztbe akartak tenni neki. Találkozott már ilyenekkel szép számmal.
– Mert az adása… zavarja a szolgáltatást.
A nő nem fejezte be a mondatot. Idegesen nézett a férfire.
– A hatóságok tehetnek egy szívességet nekem – legyintett Ítí. – A hatóságok nem tilthatják meg nekem, hogy üzenjek.
– Kinek akar üzenni a bácsi? – kérdezte a férfi. Remegett a hangja.
– Mindenkinek. Maguk nem hiszik, mert biztos valami hülye telefontársaságtól jöttek. Mit jöttek? Egyenesen betörtek hozzám a születésnapomon. Persze, hogy nem hiszik, hogy van élet a Földön kívül. Hogy a galaxis telis-tele van élettel, felnőtt, gazdag civilizációkkal. Nem hiszik, mert a hülye szűkös kis agyukkal csak ebben a bolygóban gondolkodnak. A telefonban, meg hogy legyen zavartalan mobil net. De én, én nagyban gondolkodom, és ezt nem vehetik el tőlem. Én hiszem, hogy élnek kint értelmes lények. Tudom, hogy egyszer meghallják az üzenetem. Tudom. És ezt nem vehetik el tőlem. Nem engedem. Mert lehet, hogy amatőr vagyok, igen, az lehet, de akkor sem adom fel. És míg élek, küldöm nekik az üzenetet.
Az eddig csendben figyelő férfi eddig bírta. Kezébe temette az arcát és sírni kezdett.
– Mondtam, hogy maradj kint – mondta neki szelíden a nő.
– Ennek mi baja? – kérdezte Ítí.
– Semmi. Kicsit kikészült.
– Aha! – bólintott Ítí és egy ideig patthelyzet alakult ki. Mi a fenét lehet kezdeni egy zokogó telefonszerelővel? – Kér egy kis tortát? – kérdezte végül egy hirtelen ötlettől vezérelve.
– Az jól esne – hüppögött a férfi.
– Nem kérünk! – vágta rá a nő.
– Most kérnek, vagy nem kérnek? – állt meg a hűtőszekrény ajtajában Ítí.
A nő a férfire nézett, majd nagyot sóhajtott: – Kérünk!
Ítí három tányért vett elő. Nem sajnálta tőlük az adagokat.
Ettek.
– Tényleg le akarják szerelni az antennámat? – kérdezte Ítí. – Csak azért kérdezem, mert akkor azt hiszem, hogy vége az életemnek.
– Az életnek nincs vége, ha valamit nem folytathatunk – nézett rá a nő. A férfi még mindig a sírás határán volt. Nem nézett ki valami gusztusosan, ahogy egyszerre küszködött a tortával és a könnyeivel.
– Hát úgy általában nincs, de az enyémnek biztos vége van. Én ezért élek.
– Hogy üzenjen a galaxisnak?
– Igen. Hiszek benne, hogy sikerül.
– Hát sikerült – hüppögte halkan a férfi.
– Tessék? – kérdezte Ítí.
– Nem kéne – szisszent fel a nő.
– Nem kéne, de én ezt nem bírom – rázta meg fejét a férfi.
– Mi az, hogy sikerült? – fészkelődött Íti.
– Sikerült, öreg, sikerült. Az elmúlt hatvanhét év alatt száztizenhatezernyolcszázhuszonhét alkalommal hallgattuk meg az üzenetét. Azért jöttünk, hogy tudassuk magával, megkaptuk, köszönjük, értjük.
– Nem! – csattant fel a nő. – Azért jöttünk, hogy leállítsuk az adást, mert zavarja szolgáltatá…
– De miért? – tette össze két kezét a férfi, így nézett Ítíre. – Miért a Dancing Queent? Nem volt jobb? Vagy el akart pusztítani minket? Tudja milyen érzés meghallgatni valamit száztizenhatezernyolcszázhuszonhétszer? Nem tudja. De mi igen. Ez maga volt a pokol és most abba fogja hagyni.
A nő vöröslő fejjel nézett mereven maga elé.
Ítí villájáról leesett a tortaszelet.
– Akkor maguk…
– Igen. És a mi fajunk nem bírja a cukrot, úgyhogy hamarosan fosni fogok, de előtte elmondom, hogy ha nem akar kipusztítani egy egész galaxist, akkor soha, de soha, de soha többet nem kapcsolja be az antennáját. És ha mégis bekapcsolná, akkor eszébe fog jutni, hogy ott van még a ’Winner takes it all’, vagy a ’Thank you for the music’ vagy bármelyik más ABBA. Vagy tudja mit? Sugározzon számokat. Mondjuk prímeket. Vagy Rolling Stonest. Vagy olvasson fel egy könyvet. De soha többé nem akarjuk hallani a Dancing Queent. Ugye megértette?
Ítí csendben bólintott.
– Helyes – állt fel hirtelen a férfi. – Hol a mosdó?
Ítí mutatta, a férfi eltűnt.
Ketten hallgatták, hogy mi folyik az ajtó mögött.
– Honnan…? – kérdezte Ítí reszketegen.
– A Proxima mellől. Vagyis, amit maga Proximának ismer – válaszolta a nő egészen halkan.
– És itt laknak?
– Nem.
– Akkor? Csak látogatóban?
– Magához jöttünk.
– Mármint…?
– Nem bírtuk tovább.
– Én… nem… tudtam.
– Persze.
– Na! – tért vissza a férfi. Már nem sírt. – Akkor mi most megyünk.
A nő talpra pattant.
– Ugye számíthatunk magára?
Ítí bólintott.
– Jó! – vigyorodott el és a nő mellé állt. – Ja, és mielőtt elmennénk, itt egy kis ajándék – mondta, és egy kis rudacskát csúsztatott Ítí tenyerébe. – Pendrive. USB-s. Van rajta pár fénykép, film a galaxis néhány szebb sarkáról. Nem fog unatkozni egy ideig az biztos. Ja, és rajta van a galaxis elmúlt hatvanhét évének top ötvenes slágerlistája is. Előre szólok, hogy kilenc naprendszerben is a maga rohadt száma nyert éveken át. Minden jót!
– Finom volt a torta és boldog szülinapot – mosolyodott el a nő, aztán mindketten átlátszóvá váltak.
Ítí egy ideig még nézte azt a pontot, ahol a két alak álldogált. Aztán elment pisilni és ott érezte is a férfi jelenlétét. Aztán megette a maradék tortát, majd kimérten, szinte ráérősen sétált le a pincébe. A kilencedik ismétlés ment éppen.
„Ooh, see that girl
Watch that scene…”
Szolid kattanással kapcsolt ki az adás.
*
Éjjel dallamtapadásom volt. Arra keltem, hogy ezt a dalt éneklem és egész nap nem ment ki a fejemből. Legalábbi kiírtam magamból.
