Nem kellett volna eljönnie. Terhesen, egyedül semmiképpen nem.
A sikátor teljesítette, amit elvártak tőle: sötét volt és félelmetes. A háta mögötti utca csak néhány méternyi biztonságot engedélyezett a behatoló számára, utána már az árnyak játszottak gonosz kis játékokat a képzelettel.
Majdnem visszafordult. Maradjon minden a régiben. Nem számít, hogy mi lesz. Megszületik, nevelik, ahogy tudják, és majd csak lesz valahogy. Hiszen nekik is bejött az élet. Nem fényesen, de azért nem is panaszkodhatnak. Meg aztán ezek az új szerek nem is mindig megbízhatók. Akkor sem, ha Manci kölykén egyértelműen látszanak már a pozitív változások. Ez pedig igencsak csábító dolog. A gondolat, hogy a benne fejlődő magzat előnnyel érkezik a világra, büszkeséggel és bátorsággal ruházta fel. Kell az a szer, mert kell az előny. Hiszen milyen szülő az, aki önként lemond arról, ami leendő fiát akár az egekig repítheti? Rossz szülő. És ő nem akar az lenni. Nem akar lelkiismeretfurdalást, álmatlan éjszakákat. Egész életében azt akarja érezni, hogy ő mindent megtett, amit meg lehetett tenni. És ez a sikátor ilyen: félelmetes, de meg lehet tenni. Szóval bátorság!
Lassan, óvatosan haladt a félhomályban. Szíve a torkában dobogott és örült, hogy a sikátor másik vége, ott ahol az autókban normális emberek ülnek, ahol hétköznapi járókelők, hétköznapi kirakatok előtt bámészkodnak, már nincs is túl távol.
– Asszonyom?
Felsikoltott a hangra. A férfi a háta mögött szólalt meg, tehát akármennyire is óvatos volt, úgy haladt el mellette, hogy nem vette észre. Ez már önmagában ijesztő volt.
– Megijesztett – fordult meg. Kezét kerekedő hasára tette.
– Elnézést, nem állt szándékomban – válaszolta a férfi. Rövid, ápolt szakáll fedte arcát. Elegáns ruhája éles kontrasztot vetett a sikátor koszos falán. A férfi pont annyira nem illett ide, mint ő, és ez nyugtatólag hatott rá.
– Semmi baj – válaszolt. Még mosolyogni is próbált hozzá.
Mindketten vártak néhány másodpercig, aztán végül a férfi megunta a patthelyzetet és megszólalt: – Mikor születik a trónörökös?
– Még egy hónapja van bent.
– Az jó. Pont időben jött.
Megint csend lett.
– Azt ugye tudja, hogy hogyan működik a dolog?
Manci az egészet elmesélte részletesen.
– Igen. Én adok egy kalap pénzt…
– Amit elhozott – vágott közbe a férfi.
– Amit elhoztam – emelte meg kissé baljával a meglehetősen súlyos sporttáskát a nő. Egy órával ezelőtt még a férje tornadressze bűzlött benne. Vajon a pénz átveszi a szagot? – És maga odaadja a szert.
– Amit maga szépen otthon bead magának.
– Igen. Aztán…
– Aztán szül, vár és vár és idővel beérik a gyümölcs.
– Biztos?
– Halál biztos – bólintott a férfi. – Ez a kezelés már évtizedek óta létezik, és higgye el, elég komoly eredményeket könyvelhetett már el. Csak, mint tudja, az ilyen találmányok soha nem kerülnek ki a nép elé. Ha kikerülnének, akkor elveszítenék az értéküket, az pedig megengedhetetlen.
– Mondjon egy példát!
– Tessék? – kérdezte meglepetten a férfi.
– Mondjon egy nevet, akit ismerek.
– Nem tehetem.
– Akkor nincs üzlet.
– Nem hisz nekem, ugye?
– De hiszek. Akkor is mondjon egy nevet!
– Figyeljen ide! – mosolyodott el a férfi. – Akárkit mondhatnék. Nem tudná bebizonyítani, hogy hazudok. Szóval inkább nem mondok semmit. Főként azért, mert a maga neve és a kis trónörökös neve sem fog soha többé felmerülni. Ha azt akarja, hogy ez így legyen, akkor ne akarjon más nevet sem hallani.
Ez ésszerű érv volt.
– Nem fog fájni, ugye?
– Asszonyom, ez szín tiszta információ, amit némi C–vitaminhoz csatoltak. Az információ nem fáj, csak hat. Hogy azután ki mit tesz, az már más kérdés. A lényeg, hogy a szer fájdalommentes, és az ön fia már születése előtt be lesz huzalozva a hatalomra.
– Huzalozva? – nem tetszett neki a szó.
– Igy mondjuk. A fia idegpályáira, gondolatainak országútjára beültetjük a hatalmat. Már így fog megszületni.
– És hatalmas lesz?
– Igen. Hogy hol és mikor, azt nem tudom, de hatalmas lesz. Erős és hatalmas. Embereket fog irányítani. Talán egy cégben, vagy egy állomáson, vagy egy országban, vagy egy bolygón. Aki ilyen korán megkapja ezt a lökést, abból hatalmas ember lesz. Ezt higgye el nekem úgy is, hogy nem mondok egy nevet sem!
– Én ismerek ilyeneket?
– Ismer bizony, de ne kérdezze meg, hogy ki az! – Megint mosolygott. – Akkor cserélünk?
– Cserélünk. – Átnyújtotta a táskát.
A férfi átfutotta a tartalmát, majd elégedetten bólintott. – Tessék! – Tenyerében egy légmentesen lecsomagolt, meglehetősen kicsiny tabletta nyugodott.
– Vegyem be most? – vette el a nő.
– Akkor veszi be, amikor csak akarja, de ne várjon vele túl sokáig, mert még fel kell szívódnia a fiában a szülés előtt.
– Jó – bólintott a nő és feltépte a védőfóliát. – Van egy kis vize?
– Nincs.
– Nem baj – vont vállat a nő, és szájához emelte a tablettát.
– Várjon! – szakította meg a mozdulatot a férfi.
– Mire?
– Bocsánat, csak valahogy… nem is tudom. Nem szívesen látom, amikor megváltozik egy élet. Pláne úgy, hogy még meg sem született.
– Azt mondja, hogy veszélyes?
– Nem. Nem az. Csak mintha nem tudná, hogy mit tesz a fiával…
– A fiamat úrrá teszem. Hatalmas emberré. Vagy nem?
– Kétségtelenül. De azt tudja, hogy a hatalom mivel jár?
– Felelősséggel meg ilyesmi? Majd megbirkózik vele. A lényeg, hogy legyen valaki.
– Az lesz. A késztetés olyan erős lesz benne, hogy az átviszi minden akadályon.
– Akkor jó.
– Engem az érdekel, hogy az után mi lesz, amikor már nála a hatalom. A mellékhatások…
– Milyen mellékhatásokról beszél? Eddig egy szó sem esett mellékhatásokról.
Mintha sötétebbé vált volna a sikátor.
– Miről beszél? – kérdezte tompán a nő. Mutató és nagyujja között ott várakozott a tabletta.
– Asszonyom, a hatalom megváltoztatja az érzékelést. Erről nem tudott? Az embereket…
– Mi van az emberekkel?
– Nem látja őket.
– Ki?
– Aki erős. Erre már az első évek után rájöttünk. Eleinte nem értettük, mi történik. A vizsgált alanyok…
– Mondja már! – A nő szinte kiabált.
– Nem látták az embereket…
– Vakok lettek? Én nem akarom megvakítani a gyerekem.
– Nem vakultak meg, csak nem látták őket. De még ez sem igaz. Egyszerűen tárgyként látták az embereket. Szinte mindenkit.
– Mint egy vasaló?
– Eltalálta! Vagy mint egy kalapács, tégla, szeg, útakadály. A kutatások szerint főként szerszámokat látnak emberek helyett. Eszközöket, amiket használni lehet. Egyesek építési hulladéknak érzékelik őket, vagy munkagépeknek. Humán erőforrás. Biztos hallotta már ezt a kifejezést. Valójában ezt jeleni.
Kint, a valódi utcán egy autó dudált. Mindketten összerezzentek.
– Szerszámoknak… – ismételte a nő: akinek parancsol, azt idővel használni kezdi. Akit használni lehet, az pedig eszközzé válik. Egyszerű logika.
– Mindenkit?
– Nem. Dehogy. Aki fölött nincs hatalmuk, azokat továbbra is embernek látják. A kérdés, hogy mekkora hatalomra tettek szert.
– És a fiam?
– Ha elég ügyes és ambiciózus…, akkor sok szerszám veszi majd körül. És persze néhány húsvér ember is.
– Kik?
– Akiket nem ural. Kevesen leszenek, és hát olyanok, amilyenek. Főleg erősebbek.
– És a szeretet?
– Asszonyom, egy kalapácsot és egy autót is lehet szeretni. Itt van például maga. Pont úgy néz ki, mint egy helyes furgon. Nekem tetszik. Tudnám használni…
A nő összeszűkült szemmel, hosszasan bámult a férfi arcába.
– Maga is?
– Én is. Az elsők között voltam.
– És engem furgonnak lát?
– Igen, de szépnek.
– És ha nem azt tenném, amit…
– Egy furgont bármikor le lehet selejtezni.
– Kidobna?
– Hát, ha nem működik…
– Ez…
– Igen. Nekem sem tetszik, de vagy hatalom, vagy emberek. A kettő együtt nem megy.
A nő mereven bámulta az ujjai közé csípett pirulát.
– Gondolom a pénzt…
– Az már az enyém, sem vasalókkal sem furgonokkal nem egyezkedem. Hülye lennék, hiszen mégiscsak tárgyak.
– De én….
– Figyeljen ide! Vigye haza a tablettát! Van pár napja. Gondolja át!
– A fiam…
– A fia mindig is a fia lesz. Az anyákat általában egy hatalom sem gyűri le. Ha ügyes, akkor élete végéig erősebb lehet a fiánál. Úgy ugrálnak, ahogy az anya fütyül. Szóval maga nincs veszélyben. A többi meg… Hát lássuk be… kit érdekel, hogy minek látszik?
A nő tétován indult el az utca felé, de visszanézett a férfira.
– Miért árulja, ha nem jó?
– Asszonyom, azt senki nem mondta, hogy a szer nem jó. És kellenek az alternatív diktátorok.
A sikátor teljesítette, amit elvártak tőle: sötét volt és félelmetes. A háta mögötti utca csak néhány méternyi biztonságot engedélyezett a behatoló számára, utána már az árnyak játszottak gonosz kis játékokat a képzelettel.
Majdnem visszafordult. Maradjon minden a régiben. Nem számít, hogy mi lesz. Megszületik, nevelik, ahogy tudják, és majd csak lesz valahogy. Hiszen nekik is bejött az élet. Nem fényesen, de azért nem is panaszkodhatnak. Meg aztán ezek az új szerek nem is mindig megbízhatók. Akkor sem, ha Manci kölykén egyértelműen látszanak már a pozitív változások. Ez pedig igencsak csábító dolog. A gondolat, hogy a benne fejlődő magzat előnnyel érkezik a világra, büszkeséggel és bátorsággal ruházta fel. Kell az a szer, mert kell az előny. Hiszen milyen szülő az, aki önként lemond arról, ami leendő fiát akár az egekig repítheti? Rossz szülő. És ő nem akar az lenni. Nem akar lelkiismeretfurdalást, álmatlan éjszakákat. Egész életében azt akarja érezni, hogy ő mindent megtett, amit meg lehetett tenni. És ez a sikátor ilyen: félelmetes, de meg lehet tenni. Szóval bátorság!
Lassan, óvatosan haladt a félhomályban. Szíve a torkában dobogott és örült, hogy a sikátor másik vége, ott ahol az autókban normális emberek ülnek, ahol hétköznapi járókelők, hétköznapi kirakatok előtt bámészkodnak, már nincs is túl távol.
– Asszonyom?
Felsikoltott a hangra. A férfi a háta mögött szólalt meg, tehát akármennyire is óvatos volt, úgy haladt el mellette, hogy nem vette észre. Ez már önmagában ijesztő volt.
– Megijesztett – fordult meg. Kezét kerekedő hasára tette.
– Elnézést, nem állt szándékomban – válaszolta a férfi. Rövid, ápolt szakáll fedte arcát. Elegáns ruhája éles kontrasztot vetett a sikátor koszos falán. A férfi pont annyira nem illett ide, mint ő, és ez nyugtatólag hatott rá.
– Semmi baj – válaszolt. Még mosolyogni is próbált hozzá.
Mindketten vártak néhány másodpercig, aztán végül a férfi megunta a patthelyzetet és megszólalt: – Mikor születik a trónörökös?
– Még egy hónapja van bent.
– Az jó. Pont időben jött.
Megint csend lett.
– Azt ugye tudja, hogy hogyan működik a dolog?
Manci az egészet elmesélte részletesen.
– Igen. Én adok egy kalap pénzt…
– Amit elhozott – vágott közbe a férfi.
– Amit elhoztam – emelte meg kissé baljával a meglehetősen súlyos sporttáskát a nő. Egy órával ezelőtt még a férje tornadressze bűzlött benne. Vajon a pénz átveszi a szagot? – És maga odaadja a szert.
– Amit maga szépen otthon bead magának.
– Igen. Aztán…
– Aztán szül, vár és vár és idővel beérik a gyümölcs.
– Biztos?
– Halál biztos – bólintott a férfi. – Ez a kezelés már évtizedek óta létezik, és higgye el, elég komoly eredményeket könyvelhetett már el. Csak, mint tudja, az ilyen találmányok soha nem kerülnek ki a nép elé. Ha kikerülnének, akkor elveszítenék az értéküket, az pedig megengedhetetlen.
– Mondjon egy példát!
– Tessék? – kérdezte meglepetten a férfi.
– Mondjon egy nevet, akit ismerek.
– Nem tehetem.
– Akkor nincs üzlet.
– Nem hisz nekem, ugye?
– De hiszek. Akkor is mondjon egy nevet!
– Figyeljen ide! – mosolyodott el a férfi. – Akárkit mondhatnék. Nem tudná bebizonyítani, hogy hazudok. Szóval inkább nem mondok semmit. Főként azért, mert a maga neve és a kis trónörökös neve sem fog soha többé felmerülni. Ha azt akarja, hogy ez így legyen, akkor ne akarjon más nevet sem hallani.
Ez ésszerű érv volt.
– Nem fog fájni, ugye?
– Asszonyom, ez szín tiszta információ, amit némi C–vitaminhoz csatoltak. Az információ nem fáj, csak hat. Hogy azután ki mit tesz, az már más kérdés. A lényeg, hogy a szer fájdalommentes, és az ön fia már születése előtt be lesz huzalozva a hatalomra.
– Huzalozva? – nem tetszett neki a szó.
– Igy mondjuk. A fia idegpályáira, gondolatainak országútjára beültetjük a hatalmat. Már így fog megszületni.
– És hatalmas lesz?
– Igen. Hogy hol és mikor, azt nem tudom, de hatalmas lesz. Erős és hatalmas. Embereket fog irányítani. Talán egy cégben, vagy egy állomáson, vagy egy országban, vagy egy bolygón. Aki ilyen korán megkapja ezt a lökést, abból hatalmas ember lesz. Ezt higgye el nekem úgy is, hogy nem mondok egy nevet sem!
– Én ismerek ilyeneket?
– Ismer bizony, de ne kérdezze meg, hogy ki az! – Megint mosolygott. – Akkor cserélünk?
– Cserélünk. – Átnyújtotta a táskát.
A férfi átfutotta a tartalmát, majd elégedetten bólintott. – Tessék! – Tenyerében egy légmentesen lecsomagolt, meglehetősen kicsiny tabletta nyugodott.
– Vegyem be most? – vette el a nő.
– Akkor veszi be, amikor csak akarja, de ne várjon vele túl sokáig, mert még fel kell szívódnia a fiában a szülés előtt.
– Jó – bólintott a nő és feltépte a védőfóliát. – Van egy kis vize?
– Nincs.
– Nem baj – vont vállat a nő, és szájához emelte a tablettát.
– Várjon! – szakította meg a mozdulatot a férfi.
– Mire?
– Bocsánat, csak valahogy… nem is tudom. Nem szívesen látom, amikor megváltozik egy élet. Pláne úgy, hogy még meg sem született.
– Azt mondja, hogy veszélyes?
– Nem. Nem az. Csak mintha nem tudná, hogy mit tesz a fiával…
– A fiamat úrrá teszem. Hatalmas emberré. Vagy nem?
– Kétségtelenül. De azt tudja, hogy a hatalom mivel jár?
– Felelősséggel meg ilyesmi? Majd megbirkózik vele. A lényeg, hogy legyen valaki.
– Az lesz. A késztetés olyan erős lesz benne, hogy az átviszi minden akadályon.
– Akkor jó.
– Engem az érdekel, hogy az után mi lesz, amikor már nála a hatalom. A mellékhatások…
– Milyen mellékhatásokról beszél? Eddig egy szó sem esett mellékhatásokról.
Mintha sötétebbé vált volna a sikátor.
– Miről beszél? – kérdezte tompán a nő. Mutató és nagyujja között ott várakozott a tabletta.
– Asszonyom, a hatalom megváltoztatja az érzékelést. Erről nem tudott? Az embereket…
– Mi van az emberekkel?
– Nem látja őket.
– Ki?
– Aki erős. Erre már az első évek után rájöttünk. Eleinte nem értettük, mi történik. A vizsgált alanyok…
– Mondja már! – A nő szinte kiabált.
– Nem látták az embereket…
– Vakok lettek? Én nem akarom megvakítani a gyerekem.
– Nem vakultak meg, csak nem látták őket. De még ez sem igaz. Egyszerűen tárgyként látták az embereket. Szinte mindenkit.
– Mint egy vasaló?
– Eltalálta! Vagy mint egy kalapács, tégla, szeg, útakadály. A kutatások szerint főként szerszámokat látnak emberek helyett. Eszközöket, amiket használni lehet. Egyesek építési hulladéknak érzékelik őket, vagy munkagépeknek. Humán erőforrás. Biztos hallotta már ezt a kifejezést. Valójában ezt jeleni.
Kint, a valódi utcán egy autó dudált. Mindketten összerezzentek.
– Szerszámoknak… – ismételte a nő: akinek parancsol, azt idővel használni kezdi. Akit használni lehet, az pedig eszközzé válik. Egyszerű logika.
– Mindenkit?
– Nem. Dehogy. Aki fölött nincs hatalmuk, azokat továbbra is embernek látják. A kérdés, hogy mekkora hatalomra tettek szert.
– És a fiam?
– Ha elég ügyes és ambiciózus…, akkor sok szerszám veszi majd körül. És persze néhány húsvér ember is.
– Kik?
– Akiket nem ural. Kevesen leszenek, és hát olyanok, amilyenek. Főleg erősebbek.
– És a szeretet?
– Asszonyom, egy kalapácsot és egy autót is lehet szeretni. Itt van például maga. Pont úgy néz ki, mint egy helyes furgon. Nekem tetszik. Tudnám használni…
A nő összeszűkült szemmel, hosszasan bámult a férfi arcába.
– Maga is?
– Én is. Az elsők között voltam.
– És engem furgonnak lát?
– Igen, de szépnek.
– És ha nem azt tenném, amit…
– Egy furgont bármikor le lehet selejtezni.
– Kidobna?
– Hát, ha nem működik…
– Ez…
– Igen. Nekem sem tetszik, de vagy hatalom, vagy emberek. A kettő együtt nem megy.
A nő mereven bámulta az ujjai közé csípett pirulát.
– Gondolom a pénzt…
– Az már az enyém, sem vasalókkal sem furgonokkal nem egyezkedem. Hülye lennék, hiszen mégiscsak tárgyak.
– De én….
– Figyeljen ide! Vigye haza a tablettát! Van pár napja. Gondolja át!
– A fiam…
– A fia mindig is a fia lesz. Az anyákat általában egy hatalom sem gyűri le. Ha ügyes, akkor élete végéig erősebb lehet a fiánál. Úgy ugrálnak, ahogy az anya fütyül. Szóval maga nincs veszélyben. A többi meg… Hát lássuk be… kit érdekel, hogy minek látszik?
A nő tétován indult el az utca felé, de visszanézett a férfira.
– Miért árulja, ha nem jó?
– Asszonyom, azt senki nem mondta, hogy a szer nem jó. És kellenek az alternatív diktátorok.
