Gyűlölöm

– Én utálom a fiatalokat. Egyszerűen utálom őket, mert pökhendiek, mert arrogánsak, mert azt hiszik, hogy ők nyomták ki magukból a spanyolviaszt. Hogy viselkednek, hogy mernek így beszélni, létezni? Eltemetik magukat a virtualitásba, pedig azt sem tudom, hogy az pontosan mi, elevenen felfalják egymást, de főleg minket a véleményeikkel, a nemtörődömségükkel. És közben nem létező, de mégis felfelé mutató hüvelykujjak és rajzolt szivecskék bűvöletében élnek. Utálom őket, mert nem veszik észre, hogy miattunk élhetnek így. A mi verejtékünk, küzdelmünk és erőfeszítéseink miatt tehetik meg azt, hogy a semmibe vesznek minket. Utálom őket.
Az öregasszony végre abbahagyta. Erősen lihegett. A peronon senki sem merte megszólítani. Manapság sok az elkeseredett ember és nem egy közülük még bolond is ráadásképpen. Márpedig egy elkeseredett bolond sok mindenre képes. Hát még egy metrón. A tömeg annyit tehetett, hogy tisztes távolságot tartott a nénitől, aki új erőre kapott.
– És azért is utálom mindegyiket, mert elfelejtik, hogy ki szülte őket. Valahogy kimegy a fejükből, hogy a pökhendi, önző kis életük minden egyes percét annak köszönhetik, hogy valaki a világra vajúdta a retkes kis testüket. Nem becsülik az értékeket, az eszméket, amik mentén élni tanultak, megvetik a tanáraikat. Kis senkik, akik a vállunkon állva könnyítenek magukon. Azzal jönnek, hogy ez más kor, hogy mi nomádok voltunk hozzájuk képest, hogy mi nem is érthetjünk az ő problémáikat, mert még a gondjaik is magasabb polcon vannak, mint a mi szánalmas kis boldogságaink. Azzal jönnek, hogy mi már nem is értjük ezt a világot, és sokkal jobb lenne, ha szépen lassan, de inkább gyorsan kimasíroznánk belőle. Ezzel jönnek a kis pelenkások. Ezt akarják. Hogy haljunk már ki.
Tántorogni kezdett. Többen telefonjaikkal vették a szónoklatot.
– Gyűlölöm a fiatalokat! – kiáltotta újra a néni és hevesen megperdült a sarkán. – A mobiljaikat, a lesajnáló kommenteket, istenem, azt sem tudom, hogy mit jelent az, hogy „komment”, de akkor is utálom. Veszed? Veszed? – nézett egy közelálló srác telefonjába. – Megy az az istenverte masina?
A srác bólintott.
– Helyes! Vegyed csak. És fent vagy?
– Hol? – kérdezte a srác.
– Ne provokáld – monda félhangosan a mögötte álló lány.
– Hol? – tárta szét kezét a néni. – Nem tudom. Fent. Valahol, ahol fent szoktatok lenni, amikor azt mondjátok, hogy „fent vagyok a neten”. Eleve mi az, hogy fent? A fent az egy helyhatározószó, pontosabban tartamhatározó. Az tudod, hogy mi? Nem? Nahát! Na szóval, fent vagy valahol a fentben?
– Igen. Fent vagyok – válaszolta a srác.
– Remek. Akkor figyelj ide! – nézett az elé tartott telefonra. – Gyűlöllek benneteket. Minden fiatalt. És tudjátok miért? Nem a kegyetlen felsőbbrendűségetekért. Nem a lesajnálásért. Nem azért, mert semmibe vesztek, hülyének néztek miket. Nem. Egyetlen egy dolog miatt gyűlöllek titeket. Azért, mert gyűlölöm saját magam. Megvetem, utálom, lenézem magam. Ahogy a szakács szégyelli az elsózott ételét, a festő az elrontott képét. Gyűlölök minden fiatalt, mert gyűlölök minden öreget. Ahogy a béna gyűlöli nem engedelmeskedő lábát, a vak a megvakított szemét. Nem azért gyűlölöm a taknyosokat, mert rosszak, hanem azért, mert ők mi vagyunk csak később. Mert ők mi vagyunk, csak frissebben, erőteljesebben. Te én vagy, fiacskám – kiabált a srácra a néni. – Te vagy az új ág, én meg a régi, amiből kinőttél. Belőlem zöldellsz és ezért utállak, mert miattam vagy olyan, amilyen. Csakis miattam. Nem, én nem vagyok álszent. Nem hiszem, hogy te más vagy, hogy az én generációm más, mint a tiéd. Az hülye, aki ezt hiszi. Nincsenek generációk, kisfiam, csak idő van, mely alatt egyre magasabb lesz ugyanaz a fa. És én ezt az egész fát gyűlölöm saját magammal kezdve, aki silány ételt szállított át az erein feléd. Gyűlölöm, hogy elrontottam valamit, ahogy az anyámék és apámék ága is elrontott előttem valamit, amiből én nőttem ki. Gyűlölöm az egészet. Főleg téged, magam miatt. Vagy magamat, miattad. Ugyanaz.
A peron bejáratán megjelent két biztonsági őr. Óvatosan közeledtek. Az alagút mélyéről felbukkant a metró két lámpája.
– De ne haragudj rám – nézett még mindig a telefonba a néni. – Ne haragudj, hogy gyűlöllek, amiért saját magamat megvetem. Kérlek, ne haragudj! És jegyezd meg ezt! Jegyezd meg a mai napot, hogy amikor öreg leszel és gyűlölni fogod a kölyköket azért, amilyenek, akkor eszedbe jusson: éppen újdonsült önmagadat veted meg. És ha ezt nem akarod? Ha ez nem tetszik, akkor menj haza, most azonnal, miután lejöttél a „fentről” és tegyél valamit, ami miatt nem gyűlölöd majd őket önmagad miatt.
Az őrök közel jártak.
– Kell a példa kisfiam, mert másból nem tanul az ember – mondta a néni.
Nem fordult meg. Három gyors lépést hátrált a peronig.
Aztán nagy lett a hangzavar és a sikoltozás.
Az egész meg felment a netre.