Ha ragaszkodunk a bárányokhoz, akkor dühödt bárányok voltak. Vérszomjas csordaként tornyosultak a látóhatáron, úgy gyülekeztek az égszínkék mező előtt, mint egy rohamra készülő akháj sereg. De még távol voltak. A támadás órák múlva esedékes, ha egyáltalán bekövetkezik: a bárányoknál sohasem tudhatja az ember.
Az utcától fehér kerítés választotta el a teret, melynek közepén úgy várakozott a ballon, mint egy gigászi nyalóka. Jó ötven méter távolságból is hatalmasnak tűnt, és pusztán a gondolat, hogy hamarosan engem is felrepít a város fölé, olyan tempóra gyorsította szívemet, hogy kénytelen voltam megtorpanni: Akarom én ezt a kis kalandot?
Persze, hogy akarom.
Nem egy barátom fenyegetett meg utazásom előtt, hogy aztán „haza ne gyere úgy, hogy nem ültél fel „A Ballonra.” Hát rajtam aztán nem múlik a dolog. Itt vagyok, tessék. Újra rápillantottam fényképezőgépem kijelzőjére: akku rendben, pótakku a zsebemben, a gépre ötszáz fotó ráfér, nagy baj már nem lehet.
A kasszák előtti sor meglepő módon nem volt túl hosszú. Pár perc, és a kerítésen belül vagyok, aztán csak szerencse kérdése, hogy még ezzel, vagy a következő menettel szállok-e fel a házak fölé.
Nem volt szerencsém. Nem tartom magam szerencsétlennek, de az élet apró mázlijai soha nem jönnek be nekem: ha egy busz elmehet az orrom előtt, akkor elmegy, ha a 44-es, leárazott futócipőből csak egy pár van a boltban, akkor már egy sem lesz, mire én betérek, és ha le lehet maradni egy égbe röppenő menetről, akkor én lemaradok. Éppen előttem csukta be a gondola ajtaját a ballon kezelője, bocsánatkérő mosollyal mutatott az órájára, jelezvén, hogy egy kicsit várni kell.
Ez van.
A hatalmas léggömb mintegy öt méterre tőlem emelkedett el a talajtól. Plexiüvege mögött izgatott arcok bámultak kifelé, én is így vizslatok majd pár perc múlva. A drótkötél, mely a földhöz horgonyozta az egyébként elszabadulni vágyó hatalmas ballont és az alatta fityegő gondolát, surrogva meglódult.
Kihátráltam a kassza védelme alól, hogy jobban lássam a hatalmas nyalókát, ahogy szorgos tempóban emelkedik a város fölé. Apró, alig érezhető félelemmel töltött el a gondolat, hogy a szerkezetet csupán egy vékonyka drótkötél tartja biztonságban. De persze minden ki van itt számolva kérem, mérnökök tervezték a masinát, megmérték a ballonra ható erőket, kiszámították a teherbírási értékeket, a szakítószilárdságot, a szélerősséget. Nem lehet hiba.
A ballon eközben magasra szökött, hátrabicsaklott nyakkal kísérhettem csak további röptét. Talán száz méterre is felemelkedett már a megcélzott százötvenből. Éppen megpihentettem volna nyakam, mikor elkezdődött a kiáltozás. Nem volt hangos, mint amikor gyerekek sikongatnak szüleik felé a körhintáról. Ereimben meghűlt a vér. A ballon felém eső oldalán mély benyomódás keletkezett, mintha egy láthatatlan óriás bökte volna meg hüvelykével a szövetet. A horpadás lassan mozgott, majd a ballon jobbra billent, kitért eddig magabiztosnak tűnő függőleges pályájáról, és oldalt sodródott a téren túli házak fölé. Újabb visítások érték el fülem. Nem boldogan körhintázó gyerekek kiabáltak: halálra rémült emberek. A ballont ekkor balról nyomta meg az óriás ujja, melynek hatására az egész szerkezet vészes gyorsasággal lendült át a tér átellenes sarka fölé. Alul a gondola megdőlt, padlózata meredek szögben tért el a talajtól. A bent állók minden bizonnyal elvesztették egyensúlyukat. Ekkor a széljárás ismét megváltozott, a léggömb tehetetlenül új irányba lendült. Úgy játszott a ballonnal, ahogy egy unatkozó gyerek rángatja a csuklójához kötözött rózsaszín lufit.
A legrosszabb azonban a visítás volt, húsz ember halálfélelme, mely hullámokban tört elő a kabinból.
– Mázlisták – szólalt meg közvetlen mögöttem valaki. Idősebb ember lehetett, bár a hangja egy cseppet sem reszketett.
– Hát, nem tudom. Éppen előttem csukták be az ajtót. Majdnem én is ott vagyok – mondtam, és már fordultam volna, hogy megnézzem magamnak az öreget, mikor egy kéz ereszkedett jobb vállamra. Súlyos, mégis meleg érintés volt. Először karom, majd egész gerincem vált nehézzé. Testem elernyedt, mint amikor az ember egy nyári délután végre beleereszkedik a kerti nyugágyba, és nyilvánvalóvá válik számára, hogy innen egy ideig fel nem kel a világ összes kincséért sem.
– Így is remekül beszélgethetünk – mondta az ismeretlen, és ez különös módon azonnal megnyugtatott. Bólintottam. – Szóval, majdnem sikerült feljutnia? – kérdezte.
Újfent bólintottam.
– Maga tényleg peches egy pasas. – Már-már pajkos kuncogást hallottam éppen a tarkóm magasságában.
Fent a léggömb heves rázkódással változtatott irányt, alatta a gondola játékszerként lötyögött, mint egy félig leszakadt gomb.
– Szerintem ez inkább szerencse – jegyeztem meg halkan.
– Szerencse? Ott fent, többen életük legmeghatározóbb élményét élik most át.
– A halálfélelem nem kellemes.
– Halálfélelem nem létezik, barátom, csak életfélelem. Az életüket féltik azok, akik élnek. Ezért helytelen kifejezés az is, hogy „katasztrófavédelem”. Milyen hülyeség megvédeni a katasztrófát? – Az öreg tisztán csengő, jóízű kacagásba tört ki. Úgy tűnt, rendkívül mókásnak tartja iménti megjegyzését.
– Azért nevezzük halálfélelemnek, mert félünk a haláltól – jegyeztem meg a fejemet csóválva.
– Igaz-igaz – hagyta rám az öreg. – De te akkor is peches vagy.
– Nem érzem magam annak. Sőt, kifejezetten örülök, hogy nem hánykolódom ott fent, ég és föld között.
– Miért?
Meghökkentett a kérdés, még azt is elfeledtette velem, hogy képtelen voltam, vagy talán nem akaródzott – a különbség most lényegtelennek tűnt – megfordulnom.
– Esetleg azért, mert nem kellemes dolog sikoltva reszketni ez életedért?
– Kellemesnek nem kellemes, viszont rendkívüli élmény. Én nem cserélném el semmiért.
– Hát én igen.
– Na, ezért vagy peches.
– Most komolyan nem értem, miről beszél.
– Akkor vegyük sorra – válaszolt az öreg mögöttem kissé megbocsátó modorban. – A fent visítozók közül szép számmal életük legélénkebb, legszínesebb élményét élik át. Torkukban dobog a szívük, a vérnyomásuk az egeket veri, szemük kitágult a riadalomtól. Most nem gondolkodnak, arra alig van idejük, helyette kapaszkodnak, sikongatnak, megpróbálják túlélni a következő másodperceket. Félnek, persze, de eközben szemük, fülük, értelmük több részletet ragad meg környezetükből, mint eddig valaha, szinte lelassítva látják a világot, ereikben úgy dübörög a tettvágy – te adrenalinnak hívnád –, mint egy tucat bika. Izmaik megfeszülnek. Soha nem éltek még ennyire. Most persze még rettegnek. Bármit megtennének, hogy lekerüljenek onnan. De amikor majd lent lesznek! Amikor visszagyorsul az idő és elborítják őket a gondolatok, pár nap múlva már úgy emlékeznek rá, mint életük legélénkebb élményére. Társaságokban mesélik majd el, hogy mi történt velük, álmodnak majd róla, és nem felejtik el, míg élnek. Nyilván nem tudod, miért.
Nemet intettem fejemmel.
– Mert ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ezekért élünk, fiam, pont ezekért.
– A halálfélelemért?
Az öreg bosszúsan csattant fel hátam mögött: – Felejtsd már el a halálfélelmet! A halálfélelem nem más, mint egy rendkívül erős érzés, hogy élsz. Nem a félelem ad értéket a pillanatnak, hanem az a felismerés, hogy még élni akarsz, hogy az eddig benned szunnyadó repeső, áradó életöröm még mindig ott van benned. A félelem csak ezt világítja meg. Ne a lámpát nézd, az Isten szerelmére, hanem azt, amit megvilágít!
– Én akkor sem szívesen élek át ilyesmit.
A ballon vergődése megállíthatatlan volt, találomra nyomta bele hüvelykét a szél láthatatlan, óriási keze, melynek nyomán lomhám ugyan, de vészes rázkódással billegett a gondola.
– Dehogynem! – Szinte láttam, ahogy mögöttem legyint egyet az öreg. – Nap mint nap átéled, csak észre sem veszed. Minden félelmed halálfélelem, mert minden félelmed alapja az a gondolat, hogy „csak ne legyen rosszabb, mint ami van”. Na és persze a legvégső rossz. Egyáltalán tudod, hogy mi a legvégső rossz, fiam?
Talán most először vettem le szemem a fent hánykolódó járműről. Magam elé meredtem. Most vettem észre, hogy vagy ötven ember szegezi tekintetét az égre, mutogatnak, hangosan, borzongva kommentálják a látványt.
– A legvégső rossz…– kezdtem tétován és elhallgattam. Utálom kimondani az ilyen dolgokat.
– Nem olyan nehéz az – nógatott vidáman az öreg.
– Azt hiszem az, ha meghalok.
– Hát, nem találtad el – vert hátba egy erős, egyáltalán nem öregemberhez tartozó kéz. – A legvégső rossz az, ha nem éltél, mikor tehetted volna. Persze most is élsz, de nem ám úgy, mint azok ott fent. Nyekeregsz a gondolataiddal, szenvedsz tőlük, félsz tőlük. Elárulok egy titkot: meg fogsz halni. Azt nem mondom meg, hogy mikor – esküszöm kuncogást hallottam a hátam mögül –, de azt igen, hogy valamikor megtörténik majd. Szóval a halál nem lehet a legvégső rossz, mert mindenképpen bekövetkezik; és ugye az elkerülhetetlent soha nem minősítjük, hiszen az a játék szabályaihoz tartozik, és nem ahhoz, hogy hogyan játszod meg őket. A halál, fiam, elkerülhetetlen, de az, hogy előtte hogy játszol, na, az már más tészta. Kétféle játékos létezik. Ismerem mind a kettőt. Az egyik a biztonságra utazik. Ők alkotják a tömeget. Elbarikádozzák magukat az élet elől. Jaj, csak nehogy történjen valami kellemetlen, kiszámíthatatlan, félelmetes. Én sírásóknak nevezem őket. Életük döntő hányadában a halálra készülnek. Kiválasztanak maguknak egy kriptát, persze legyen benne laptévé és légkondi, és azt csinosítgatják. No és rettegnek, nap mint nap reszketnek, nehogy valami áttörje annak a kedves kis mauzóleumnak a falait. Hogy kint mi van? Ki a fenét érdekel? Ki nem teszik a lábukat, mert a végén még infarktust kapnának a félelemtől.
– Miért, kint mi van? – buggyant ki belőlem a kérdés.
– Nocsak, a végén még kíváncsi leszel. Tudni akarod? Akkor nézzél fel!
A földi irányítótorony elkezdte visszacsévélni a drótkötelet. Lassan, de biztosan ereszkedni kezdett a ballon, azonban ennek hatására a kilengések látványosabbak lettek. A gondola alig négy-öt méterrel vétette csak el a teret körülvevő bérházak kéményeit. Elég lett volna egy erősebb széllöket, hogy a gondola nekivágódjon valamelyik tetőnek.
– Ez van kint? – kérdeztem fanyar grimasszal az arcomon.
– Ez ám! A változatosság, a váratlan, kiszámíthatatlan, folyton forgó élet. Aki valóban látni akarja, az nem építhet kriptát, annak ki kell állnia a szélbe. Félelmetes? Naná! De olyasmit ad, amit bentről soha nem kapnál meg. Életet, fiam. Az érzést, hogy élsz. Tudod, nem először látok ilyesmit. Nekem aztán elhiheted, hogy van benne tapasztalatom. A dolog úgy áll, hogy azok, akik életükben egyszer már szembenéztek a halállal, mindennél többre tartják az életet. Nem érdekli őket, hogy van-e otthon kétszárnyú frizsider vagy sem. Képzeld, most láttam egy prospektust, amiben azt reklámozták, hogy a legújabb hűtő már előre szól, ha valami kifogy belőle. Aki állt már a halál küszöbén, nagy ívben tesz arra, hogy hány szárnya van a hűtőjének, mert számára ez részletkérdés. Kifogyott a fagylalt a mélyhűtőből? Részletkérdés. A fagyi miatt elhagyta az asszony? Részletkérdés. Kirúgták az állásából? Részletkérdés. Nincs hol aludnia? Részletkérdés. Minden csak részletkérdés lesz, mégpedig az élet részletkérdése. És ez oltári nagy különbség. Vannak, akik a részletkérdésekről hiszik, hogy az maga az élet, de nem, rosszul gondolkodnak. Valójában az élet tartalmazza a részletkérdéseket, és csak az élet a fontos, benne minden egyéb változik, átalakul, és ezért… na, találd ki, micsoda!
– Részletkérdés? – billentettem félre a fejem.
– Bingó! – csapott rá jobb vállamra az öreg. Súlyos, erős keze volt. – Az ám! Részletkérdés. De persze nem lehet csak úgy kiröppenni a hűtőszekrényes, kétszázhúsz csatornát ontó kábeltévés kriptából. Nem olyan könnyű az. Kell hozzá egy lökés, egy kis hátba taszítás, hogy az ember kipenderüljön saját kis mauzóleumából és rálásson arra a tákolmányra. Kell valami, ami megmutatja neki, hogy a sírhanton kívül is van élet, sőt, hogy mindenhol élet van és bármilyen félelmetes is, ott zajlik körülötte, hömpölyög és benne lenni ezerszer élvezetesebb, mint összekuporodva egy bunkerben várni a halált. Kell egy kis léggömb krízis, hogy ráébredjél, annál nincs nagyobb élvezet, mint megélni az életet, mint élni. Hogy jót vagy rosszat, hát az már megint részletkérdés. A jóból rossz lesz, a rosszból jó. Kit érdekel? Megélni, fiam, az életet. Na, az valami. Nem élni meg, hát én ezt nevezem a végső rossznak.
A drótkötél rövidült, és ahogy a ballon a házak takarásába süppedt, kilengése is csillapodni látszott. Arcok jelentek meg a plexi üvegfal mögött, a tekintetekben örömöt, megkönnyebbülést láttam.
– Látod? Örülnek. Megértettek valamit. Nem mindenki. Lesznek, akik visszasietnek a kriptáikba. De lesznek közülük páran, úgy vélem, úgy öten, akik végre kilépnek a részletkérdésekből, akik élvezni fogják az életet innentől fogva, és nem törődnek túl sokat azzal, hogy éppen merről fúj majd rájuk a szél.
Szoktam magamnak hazudni – „pár pohár bor nem árthat”, „én mindig csak a legjobbat akarom mindenkinek” és a többi – de most nem ment. Pár perc múlva, mikor az izgalomtól támolyogva felbukkantak a kabin utasai, őszintén, mélyen sajnáltam, hogy nem voltam közöttük. De én lekéstem a járatot. Peches vagyok. Megfordultam, hogy feltegyem az öregnek a kérdést: Akkor most mi legyen? Mit kezdjek a kriptával, az élettel? Ugorjak kútba, vagy vessem magam egy autó elé, hogy végre lássam azt, amit ők talán megláttak odafent? A hátam mögött egy fiatal pár állt. Borzongva lesték a szerencséseket.
Megvontam a vállam. Hát igen, komoly kérdések válaszait nem kapja az ember ezüsttálcán. Már akkor is mázlistának mondhatja magát, ha a kérdésfeltevésben segítettek neki. A választ meg kell keresni.
A dühösen reklamáló utasok csatazaja felerősödött, és én könnyű léptekkel sétáltam el a térről. Ma már nem indul új menet, de ez most nem nagyon számít. Fontosabb dolgaim akadtak.
Utószó:
A novella ötlete egy régebbi hír alapján született.
Berlinben, két éve elszabadult egy turista-ballon: Videó az esetről
