A szavaknak helyük van a világban. Az élet első fele főként arról szól, hogy a megfelelő szóval kitömjük ezeket a helyeket, mintha azok rések lennének egy folyton szakadozó hártyán, melyet minden áron meg kell foltozni, mert ha túl nagy lesz a hasíték, akkor a világ kifolyik mögüle és úgy szétárad, hogy soha többé nem lehet már kordában tartani azt.
Persze erről Mimi semmit nem tudott, mint ahogy a halálról is ködös fogalmai vannak az embernek tizenévesen. Tudja mi az, mégsem bocsátkozik az ember részletekbe ilyen idősen. Néha jobb homályban tartani bizonyos dolgokat. A halál mindenesetre valaminek a végét jelzi, és ez igen jól látszott az akváriumban lebegő élettelen teknőstetemen.
– Na Mimi, Hubertnek harangoztak – mondta Mimi anyja.
Mimi jól látta a harangozást, vagyis azt, hogy a harangozás után mi is történik egy teknőssel. Egyébként bírta Hubertet, aki nevét hugától kapta, minthogy maga a teknős is hivatalosan az ő gyámsága alá tartozott. Valójában a jószágot Anya gondozta és Mimi, már amikor felkérték rá, vagy éppen eszébe jutott. Hugi főként nézegette Hubertet, beszélt hozzá, néha játszott vele, de főként büszkén mesélt róla az óvodában.
A legközelebbi történet nem lesz vidám, jutott eszébe Miminek a gondolat.
– Hugi ki fog készülni – mondta teljes bizonyossággal Anya.
– Kicsit én is kikészültem – válaszolt Mimi.
– Én nem tudom megmondani neki – nézett Anya Mimire. – Kipucolom, elviszem, de nem tudom megmondani neki.
– Majd én – bólintott Mimi, és úgy is gondolta. Vannak dolgok, amiket egy tesó jobban el tud intézni, mint egy anya.
– Biztos? Ha mégsem, akkor persze én…
– Biztos.
– Köszönöm! Talán valami jó szóval kéne elmagyarázni neki.
– Jó szóval? – nézett Mimi Anyára.
– Nem is tudom, csak azt ne mondd, hogy elpusztult. Az olyan durva, erőszakos kifejezés. Nem illik Huberthez, és Hugi ki fog tőle készülni. Én is utálom. Az elpusztultat ne mondd!
– Jó, majd nem mondom.
*
Hugi miután felkelt, valami játszani való után nézett. Ezt teszik a boldog óvodások. Mimi belépett a szobába és a kistesó mellé térdelt.
– Hugi, mondani akarok valamit.
Eltervezte a dolgot. Elsőnek jön a rossz hír, aztán beszélgetnek erről egy kicsit, arról, hogy Hubert hová került (bár erről Miminek sem volt túl sok elképzelése), aztán talán szóbajön egy másik teknős érkezése, ha persze Anya belemegy egyáltalán ebbe. A többi pedig kialakul.
– Szia, Mimi, nézd! – Hugi egy játékbabát tolt Mimi orra elé. A baba régen Mimié volt, millió órát játszott végig vele. Szerette azt a babát.
– Jé, a Kócos – nyúlt Mimi a baba felé, de Hugi visszahúzta a játékot. Kócos már az övé volt. – Bocs, nem akartam elvenni. Kócos az én barátom is volt. Nagyon sokat játszottunk együtt.
– Kócost szeretem a legjobban – jelentette ki Hugi a tényt.
– Ó! És Hubert?
– Hubertet is szeretem – nézett fel az üres akvárium felé Hugi. – Hol van Hubert?
Mimi tudta, hogy egy kicsit hibázott. Talán nem is kicsit. Érezte, hogy a helyzet gyors és határozott cselekvést kíván. Végül is ezért vállalta el a feladatot. Hubert elhalálozásának hírét kell átadnia testvérének. És persze Hubert nem elpusztult…
– Hát, figyelj Hugi – mondta gyorsan Mimi. – Hubert megdöglött.
*
A szavaknak helyük van a világban, a kérdés, hogy hova tömködjük őket.
