Oldal kiválasztása

A metrokocsi – 2050

ápr 19, 2019 | Írások, Novellák

– Üljön le! – állt fel ülőhelyéről a férfi. A metró dugig volt.
A nő némán végigmérte, mintha sértést vágtak volna fejéhez, majd kurtán válaszolt: – Ne zaklasson!
– Nem állt szándékomban. Üljön csak le!
– Mit utasítgat? Tudok állni.
– Azt nem kétlem, két igencsak szép lába van, már majdnem sajnálom, hogy nem három.
– Most már tényleg zaklat.
– Akkor az előbb nem zaklattam?
– Nem. Az előbb csak otromba volt.
– Mert át akartam adni a helyem.
– Mert olyan embernek nézett, aki nem képes megállni a maga lábán.
– Az én lábamon ön nem képes megállni, nincs elég hely rajta.
– Ezt hogy érti?
– Vicceltem.
– Ne vicceljen!
– Miért, lerugdos a metróról azokkal a bájos lábaival?
– Megint zaklat.
– Elmondhatná, hogy önnek mit jelent a zaklatás.
– Célozgat.
– És az baj?
– Igen. Megbánt a nemiségemben.
– Hol bántom? Eddig csak dicsértem.
– Hát ez az, le akar velem feküdni.
– Tényleg?
– Nekem ne mondja, hogy nem akar!
– Jó, nem mondom.
– Na, ez a zaklatás.
– Az, hogy le akarok önnel feküdni? De hiszen ezt ön állította.
– Az mindegy. Célozgatott.
– És mi lett volna, ha csak úgy leül és szimplán megköszöni?
– Azt, hogy le akar velem feküdni? Maga megőrült. Ennyire nem vagyok olcsó. Egy ülőhelyért azért mégse adom oda magam. Pláne így: „Na, üljön le!” Mi vagyok én, kutya?
– De asszonyom, ilyet még csak nem is gondoltam.
– Megint megsértett.
– Bocsánat, kisasszony.
– Már megint.
– Jó, akkor hölgyem.
– Ne modoroskodjon itt velem ezek után.
– Ok, hívhatom nősténynek? Az már csak nem bántó.
– De, bántó. Mi lenne, ha kannak hívnám?
– Most meg maga sérteget.
– Elnézést, maga kezdett zaklatni, kan.
– Figyeljen ide, nőstény, én nem zaklattam, csak udvarias akartam lenni. Kicsit fáradt vagyok ugyan, de olvastam, hogy volt idő, amikor a férfiak átadták a helyüket a nőnek. Lehet, hogy fura szokás ebben az évszázadban, de azért nem halálos bűn.
– Ez is valami kanos dolog, mi?
– Nem az.
– Akkor macsós.
– Inkább úriemberes.
– Olyan nem létezik.
– De igen, igen, igen. Az valami olyasmi, hogy a férfi feláll, hogy a nő ülhessen.
– Én is tudok állni, mégsem vagyok úgy oda vele.
– Én nem vagyok oda.
– Ja, csak ha lemacsózom, akkor epilepsziás rohama támad.
– Maga meg kukit növeszt, nehogy nőnek nézzék. Az sem jobb.
– Kuki? Hívom a rendőrséget.
– Na, ez itt a baj, nőstény. Már nem lehet egy nőt nőnek nézni, mert megsértődik, meg rendőrt hív.
– Ha nem akarna lefeküdni velem, akkor nem lenne ezzel semmi baj, de így…
– Ki a fene akar lefeküdni magával?
– Bunkó!
– Most miért?
– Olyan ronda vagyok?
– Mi? Atyaég! Dehogy.
– De most mondta, hogy igen.
– Mit? Mi van? Fáj a fejem. Szerintem agyvérzést kaptam.
– Ahhoz vérre lenne szüksége az agyában, de nem ott van, és megkérem, hogy ne bámulja a mellem!
– Mi? Ja! Nem bámulom.
– De. Most is azt nézi.
– Mert beszél róla.
– Az én mellem, én beszélhetek róla, de maga nem nézheti.
– De hát látszik.
– Nem is látszik.
– De látom… Ott van. Tüntesse el, ha zavarja, hogy látszik. Egyébként szépek.
– Nem szépek! Vagyis szépek, de nem magának. Vagyis magának szépek, de ne legyenek azok. Kikérem magamnak.
– Most mit tetszik ezzel akarni… nőstény?
– Ne hívjon nősténynek, maga kan. És tudja mit…?
A nő hirtelen leült.
– Na! – mondta a férfi.
A metró fékezett, letudott egy megállót, majd újra az alagútba vetette magát.
– Üljön le! – állt fel a nő váratlanul.
– Nem, köszönöm! – intett nemet a férfi.
– De, de csak üljön le nyugodtan. Hiszen fáradt.
– Köszönöm, nem!
– Dehogynem. Ül!
– De nem akarok. Nem vagyok én kutya.
– Hát… Na, üljön le szépen!
– Nem vagyok gyerek sem.
– Minden nő anya és minden férfi kisfiú. Szóval csüccs!
– Maga meg akar engem alázni, ugye?
– Mi? Eszembe sem jutott. Tudom, hogy fáradt, maga mondta az előbb.
– Azt csak úgy mondtam.
– Csak úgy nem beszél az ember ilyesmit. Én sem mondom magának csak úgy, hogy baromira szorít a melltartóm, mert voltam olyan barom, hogy hiúságból ezt az új modellt vettem fel.
– Miért, szorítja?
– Persze. Iszonyúan.
– Ez tetszik.
– Mert maga perverz.
– Üljön csak le, nőstény! Ilyen szép fájó mellekkel, csak ne álldogáljon itt, mert megszakad a szívem.
– Nem-nem, önnek nagyobb szüksége van rá. Látom, hogy fáj a háta.
– Mi maga, Marie Curie?
– Nem. Gyógytornász. Egyébként jógáznia kéne rendszeresen. Ilyen gerinccel… csodálom, hogy nem ordít.
– Nem fáj.
– Aha, tényleg, simán elhittem. Mondjuk hihetőbb lenne, ha nem vicsorogna közben. Nem is értem, hogy képes szexre gondolni ilyen derékkal.
– Nem gondoltam ilyesmire.
– Aha, én meg a Godzilla vagyok.
– Szép név.
– Na, ül már?
– Nem.
– Ne macsózzon már, jót akarok.
– Akkor sem.

– Ugye eszébe jutott? – kérdezte a nő.
– A szex?
– Aha!
– Naná!
– Tudtam.
– Akkor miért volt úgy felháborodva?
– Csak… Már megint a mellem nézi.
– Forduljon meg, ha zavarja. Egyébként maga tényleg gyógytornász?
– Aha. Láttam, amikor leült. Mint egy öregember. Erre itt macsózik nekem, „Üljön le, nőstény!”.
– A nőstényt nem mondtam. Akkor még ne tudtam, hogy Godzillának hívják.
– Hülye!
– Kitalálta a nevem.
– Akkor mit csinált, ha nem macsózott, ilyen kripli derékkal?
– Csajoztam. Nem ugyanaz.
– Nem jött be.
– Kár.
– Sajnálom, hogy fáj a háta.
– Hát, ja. Rendetlenkedik a gerincem. Már gyerekként minden nő le akart ültetni.
– A nők már csak ilyenek a férfiakkal.
– Kanokkal.
– Ja, tényleg. Nem ül le?
– Kizárt.
– Gondoltam. Igazi macsó.

– Maga ugye tényleg nő?
– Aha. Maga meg valódi pasi, ugye?
– Aha.
– Egyszer kéne élőben is találkoznunk.
– Igazi metróban?
– Hát olyasmi.
– Mint két igazi ember?
– Igen. Fura lenne, de nem bánnám.

– Tényleg fáj a háta?
– Mint a ménkű.
– Tetszik.
– A hátfájásom?
– Nem. Az, hogy őszinte, amikor nem kéne annak lennie.
– Az őszinteség kifizetődő.
– Helyesbítenék. Az őszinteség akkor kifizetődő, ha valakit érdekel az igazság.
– Magácska biztosan gyógytornász?
– Biztosan, és ha élőben látnám azt a gerincet, kissé megtörném, meghajlítanám, de ki is egyenesíteném.
– Azt hiszem, nem vagyok elég macsó, hogy elmondjam, mit tennék a kebleivel.
– Kebel. De szép szó. Örülök, hogy nekem kebleim vannak.
– De még milyenek.
– Kösz! Pláne, ha nem bódítasz.
– A szavak nem hazudnak, csak azok, akik készakarva rosszul használják azt a világra. Szóval találkozunk?
– Aha. És a szavaid nem hazudnak majd. Remélem, baromira remélem!
– Én is. Tuti nő vagy?
– Aha, és te tuti férfi?
– Aha, és kripli, mint amit most látsz.
– Tök jó! Holnap a metrón, 10.00, Lehel tér, Kőbánya felé.
– Holnap a metrón, 10.00, Lehel tér, Kőbánya felé.
– Szeretlek, Godzilla!
– Hülye kan!
Logout
Logout

————-
Ha “követed/kedveled” az oldalt, van egy kis esély, hogy megtaláljon a következő írás.
Ha osztod, olvassák, ha olvassák, megéri írni.

Megosztás

Ossza meg, ha tetszett! Köszönöm!