Oldal kiválasztása

A tanár 2089

jún 24, 2019 | Írások, Novellák

– Egészen biztos abban, hogy tanár akar lenni nálunk, kisasszony? Kicsit őrültnek tűnik, már ne haragudjon meg érte – kérdezte az igazgató.
– Egészen biztos.
– Nem véletlenül jött ide? Mondjuk pénztáros akart lenni a mellettünk lévő boltban, de elnézte a házszámot. Megesik az ilyen. Én például labrador-tenyésztő akartam lenni, és tessék… Szóval biztos gyerekeket akar tanítani?
– Igen.
– Már elnézést, hogy ilyen kíváncsi vagyok, de másfél éve nem jött ide élő tanár, a robot-tanárokat pedig úgy hozzák, zsugorfóliába csomagolva, őket nem kérdezi senki. Hála ég! Még az kéne, hogy azokat is felvételiztessem.
– Semmi baj. Tényleg tanítani akarok.
– Ez rendkívül misztikus. Mintha valami sci-fiben lennék.
– Miért?
– Mert eszement őrültségre készül.
– Apám is ezt mondta.
– Az apja igencsak bölcs ember.
– Ő is tanár volt egész életében.
– Akkor csak idős korára vált bölccsé. Megesik az ilyen. Vannak, akik idős korukra hályogot növesztenek, és vannak, akik megszabadulnak tőle. Hallgatnia kéne az apjára!
– Mondja, igazgató úr, miért van úgy meglepődve? Tudom, hogy ez egy felvéteni beszélgetés, de mintha egyenesen le akarna beszélni. Vagy nincs betöltendő állás?
– Mi? Dehogy! Kisasszony én örülnék a legjobban, ha jönne egy húsvér tanár. Akkor már ketten lennénk a tanári karban. Ön, mint tanár, és én, mint igazgató.
– Hűha! A többi tanár…
– Hát ja, robot.
– Én ezt nem értem – rázta meg fejét a kisasszony. – Nekem húsvér tanárom is volt, imádtam.
– És ezért jönne ide tanítani? Mi maga, öngyilkos?
– Persze. Ez csodálatos dolog.
– Imádom a naiv fiatalokat, persze csak míg fiatalok és naivak. Sajnos belőlük lesznek a kiégett öregek. Azokat utálom.
– Én nem fogok kiégni.
– De ki fog. Mint egy faház az erdőtűzben.
– Nem fogok. Egyáltalán, miért mond ilyeneket? Önnek támogatnia kéne, nem? Lelkesíteni, vigyázni arra, hogy ne szaladjak el, ilyesmi.
– Hát igen, talán régen, amikor még nem voltak robot tanárok ez volt a helyzet, de most inkább magát védem. Az ön élete értékesebb, mint egy robot, pláne, ha ilyen lelkesen tud egy vesztett ügy mellé állni. Idealistákra minden társadalomnak szüksége van. Haszontalanok, még is kellenek.
– Hagyja már abba! Miért vesztett ügy ez? Tanítani akarok. Ősi, megbecsült mesterség.
– Van egy másik is. Mostanság már rokonszakma.
– …
– …
– Na, figyeljen ide! Felvázolom, mitől féltem magácskát.
– Végre!
– Csak ne örüljön annyira! Szóval. Kezdjük a fizetéssel.
– Nem kell sok.
– Az nagyon jó. Az enyém még hagyján, de a magáé egyenesen vicces lesz.
– Vicces?
– Persze. Nevetni fog, amikor átutalják. Aztán sírni, de előbb mindenki nevet. Azért nem lesz olyan alacsony. De magas sem, azt megígérem. Talán kijön egy olcsó albérlet, ha nincs hol laknia, viszont nagy kajálásokra ne számítson. Ha lakni és enni is akar egyszerre, akkor mégis menjen pénztárosnak, ott jobbak a feltételek és hazaviheti a lejárt kajákat. A nővérem pénztáros. Irigylem minden nap. És ott van cafeteria.
– Az mi?
– Teljesen fölösleges elmagyaráznom. Persze egy robot nem kér fizetést, csak áramot fogyaszt, és egy kis karbantartást igényel.
– Nem a pénzért jöttem.
– Hála ég! Persze, ha leszurkol 40 évet, a végére egész jó fizuja lesz, csak idegrendszere nem marad elkölteni.
– Majd meglátjuk.
– Meg ám.
– Tudja, mindenki azzal jön, hogy a robot-tanárok jobbak, strapabíróbbak.
– Mert így is van. Egy robot-tanár nem sértődik meg, ha egy tanítvány megrúgja.
– Itt megrúgják a tanárokat?
– Hát megesik. Ez nem egy elitképző. Ott persze húsvér tanárok vannak, meg a fizetés is más, de ha itt akar tanítani, akkor nyilván oda nem volt segítsége.
– …
– Sejtettem. Szóval itt időnként megrugdossák őket. De a robotoknak nem fáj. Titán borítás, nincs horpadás, nincs sértődés.
– Mégiscsak tanárok.
– Hát azok, de inkább robotok. Tudja, ez generációs kérdés. Régen, amikor megjelentek a robot-tanárok, még törvény védte őket. Aztán rájöttek, hogy nem kell őket védeni. Minek? Az anyagot a programjuk szerint továbbadják, a többi meg nem számít. Csak erősebb borítás kell és kész. Szóval a második generációs diáksereg már ütötte verte őket. Nyilván a gyerekeik is ezt teszik. A szokások csak úgy átcsusszannak egyik generációról a másikra, senki sem tehet róla. Egyébként megértem őket. Én is ideges lennék, ha egy hülye bádogember buktatna meg matekból. Szóval készüljön fel egy-két rúgásra. A sportboltban vehet lábszárvédőt, meg ilyesmiket. Hasznos lehet.
– Ezt nem hiszem el.
– Ne higgye! Egy húsvér tanár azt hisz el, amit csak akar.
– A pedagógust tisztelni kell.
– Már miért tisztelnék? Kiasszony, erről beszélek, amikor naivnak nevezem. Figyeljen ide! Hátha megérti és elrohan innen. A tanár alapvető funkciója mostanság az, hogy információt ad át. Magyarán tanít. Ennél nem is várnak el tőle többet. Erre pedig jó egy robot is.
– Igazgató úr! De… hát…
– Miért, maga szerint nem az a lényeg, hogy megtudja a kölyök mennyi, ha egyet meg egyet összeadunk? Na, mennyi?
– Kettő.
– Látja, erre egy robot is képes.
– De nem! Nem! Régen nem csak ez volt. Apám példa volt egy csomó diáknak. Számomra is példa volt.
– Az apja ritka madár. Ma a tanár már nem példa. Szerintem még mindig nem érti a lényeget. Amint kivesztek a húsvér tanárok, mert olcsóbb volt robotokat programozni, kivesztek vele ezek a régi funkciók is. Fölöslegessé váltak, mint a köszönés, meg a szalvéta használat.
– Akkor hozzuk vissza őket!
– Nem lehet. Maga nem látja, de én már igen, hogy nem lehet. Minden öreg látja.
– Mit?
– Azt, hogy ha egy generáció lesüllyedt valahova, akkor a következő generáció számára már az lesz a szabvány, amihez igazodni kell. Ha egy generáció lemegy a mínusz egyes szintre, a következő ott kezdi majd nyomogatni a liftgombot.
– Nem!
– De!
– Nem!
– De! Fú, nagyon élvezem, hogy végre beszélgetek valakivel.
– Én nem hagyom lesüllyedni őket! Ide akarok jönni tanítani! Vegyen fel!
– Már lesüllyedtek. Amit el akar élni, az Don Quijote harca. Persze ezt ne emlegesse nekik, mert nem tudják, mi az, és a végén még megdobálják székkel. A robot tanárok nem nagyon asszociálnak, csak leadják az anyagot.
– Hát ez az! Egy húsvér tanárt nem tehet helyettesíteni. Egy húsvér tanár érték.
– Viszont egy robot-tanár olcsó. Nyilván nem várhatunk el tőle túl sok mindent, de hát mindennek ára van. Ha a minimumot teljesíti, már megéri őket alkalmazni. Figyeljen ide! Rendben van, idejön, tanít, példa akar lenni, és minden egyéb eszement ötlet. Megkérdezhetem, hogy mért?
– Hogy jobb generáció szülessen.
– Aha, hűha! Ez már veszélyes idealizmus. Azt ugye tudja, hogy magával ellentétben ezt senki nem akarja.
– A szülők…
– A legtöbb szülő a pokolba kívánja húsvér tanárt, aki csak viszi a pénzt, ugrál a jogaiért, néha hülyeségeket beszél, időnként igazságtalan, aztán ott van a nyári szünet, csak lógatja a lábát, és még neki áll feljebb, amikor arról panaszkodik, hogy túlterhelt. Higgye el, ez a generáció már nem akarja magukat. Elég neki a robot, aki leadja az anyagot. Ez persze nekem is jó. Mióta robot tanárok vannak, egyetlen panasz sem érkezett a szülőktől, hogy igazságtalan a tanár, vagy nevelni próbálja a kölyköket. Jó ez így.
– De egy pedagógus nevel.
– Nevelt, kisasszony. Múlt idő. Ma már jobb, ha nem nevel. Én még emlékszem a régi időkre. Régen egy csomó szülő fel volt háborodva, hogy nevelik a gyereket, egy csomó szülő meg kifejezetten elvárta ezt a tanároktól. Ki igazodik ki itt? Na, mostanra ez az egész probléma meg van oldva. Nincs nevelés, és kész. Oldja meg mindenki otthon. Ha meg nem megy, az nem az iskola hibája, tehát nem az én hibám. Mióta nincs húsvér tanár, az én életem egy szanatórium. Ne akarja elrontani az életem, kérem, kisasszony!
– Tudja mit, maga a kiégett.
– Hát az lehet. Magácska meg hozzám ég majd. Tudja, nem csak tanítani kell ám itt. Meg nevelgetni. Egy robotot feltöltök az új tananyaggal és kész. Leadja. Magácska szépen elmegy, és képzi majd magát, hogy ne legyen ósdi a tudása.
– Szívesen.
– Persze saját költségen. Egy robotnál ez nem kerül semmibe, náluk öt perc. De egy tanfolyam? Mit képzel, majd fizetik magának a húsvér lelkesedését, amikor a frissítés ingyen van? Persze, ha táblára ír, akkor vesz szépen krétát a boltban, és vesz ruhát magának, ha ki akar nézni valahogy, és persze metrójegyet is, ha tényleg be akar járni dolgozni. Ha pedig ki akarja törölni magát a mellékhelyiség látogatása után, akkor vesz szépen papírt hozzá, mert a robotok bizony nem járnak vécére. Ha egy felháborodott szülő bejön majd magához, hogy nevelni próbálta a gyerekét, vagy nem nevelte helyette meg a gyerekét, vagy tanítani akart, vagy nem akart tanítani, akkor egyedül lesz. Egy robot nem tart szülőit, és én meg nem foghatom a pártját, ha baja lesz, vagy megveri egy szülő. Maga akart idejönni, a maga baja.
– Megver?
– Persze. A robotokat néha megverik a szülők. Jót tesz az önértékelésüknek. De ez nem gond, egy robot-tanárt nem lehet megsérteni, nincsenek felé elvárások, csak amiket beléjük programoztak, az pedig bárhonnan letölthető, és ellenőrizhető. Egy robot-tanár itt lakik a pincében és este kikapcsolják, nem utazik, nem öltözik, nem felesel, kivetít és nem irkál táblára. Egy robot tanár praktikus és olcsó. Ezerszer is elmond egy leckét. Magácska nem praktikus és drága. Még úgy is drága, hogy egy pénztárosnál is kevesebbet keres. Ja, és gondolkodik. Egy robot nem gondolkodik. Mondjuk, jó neki. Idővel, majd maga is erre vágyik.
– …
– …
– De mi lesz? A gyerekek…
– Ne törődjön a gyerekekkel! Nem családsegítő ez, hanem iskola. Törődésért nem kap prémiumot. Halkan mondom: egyébként sem kap. Ezek a gyerekek már a robothoz szoktak, nem szabad őket megzavarni.
– De pont a törődés miatt éri meg!
– Pont a törődés miatt ég majd ki. Egyedül a robotok között nincs esélye. Egyre fáradtabb lesz, egyre szegényebb, aztán lesz egy pont, amikor rájön, hogy túl nagy a szembeszél, és feladja, aztán lelassul, kedvét veszti, rutinná válik majd minden, aztán arra vár majd, hogy vége legyen, és egy nap észreveszi, hogy már régen robot, és legvégül irigyelni fogja a robot-kollegákat. Ez lesz. Láttam már ilyet, nem is egyet.
– …
– Nos? Akar még tanítani? Holnap kezdhet. Egyáltalán, hogyan jutott eszébe itt tanítani? Nem hiszem, hogy az apja miatt vette rá magát, hogy eljöjjön ide, ebbe a kis átlagos semmibe.
– A fiam…
– Mi van a fiával?
– Szeptemberben kezdi itt a középiskolát. Gondoltam, talán ha lenne egy húsvér tanára is…
– Ó!
– Gondoltam…
– Rosszul gondolta, kisasszony. Figyeljen ide! Most úgy beszélek magácskához, mintha az apja volnék. A tanácsom a következő: Menjen szépen haza! Nézzen ki egy állást magának, amiben nem ég ki! Amiben nincs szélmalomharc, amiben megbecsülik. Én a pizzafutárt javaslom. A fiam az lett és boldog. Szóval keressen egy normális állást, amit nem vet meg a társadalom fele, nem néz le miközben irigy is rá. Írassa be ide a fiát! Aztán esténként, délután, hétvégén titkosan, jól rejtve tegye azt, amire született.
– Nem értem.
– Tegye azt, amit most is tenni akar.
– …?
– Tanítsa a fiát! Otthon. Legyen valódi pedagógus egy valódi diák számára, aki értékelni fogja, nem rugdossa meg, nem kérdőjelezi meg a fizetését, a kompetenciáját, a véleményét. Példa akar lenni? Legyen a fia példája! Ez az, amit megtehet, ha igazi tanárságra vágyik. Ez az egytelen lehetősége. Ezt a robot-gyárat pedig felejtse el minél gyorsabban!
– De a többi gyerek…
– Azokat is felejtse el! Minden gyerek azt kapja meg, amit a szülei örökségül szántak neki, és azt adják majd ők is tovább. Ne törődjön velük! Törődjön a saját gyerekével és örüljön, hogy az apja tanárnak szánta magát, mert így legalább magácska is taníthatja majd a fiát.
– Igazgató úr, azt hiszem, sajnálom magát.
– Engem? Viccel? Másfél éve nem beszélgettem őszintén senkivel. A robot-kollegák csak frissítést kérnek és hibajelentést küldenek. És nem kávéznak, és nem szidják a tanulókat egymás között. Dög unalom. Egészen fel vagyok villanyozva, és már-már sajnálom, hogy nem égünk ki végleg közösen. Apropó nem akar mégis szeptemberben kezdeni? Az milyen lenne? Lehet, hogy ön lenne az első fecske, és nekem nem lesz igazam, és egyre több tanár jön majd, mármint húsvér, és idővel rájönnek majd, hogy a mostani eresztés pont azért olyan híg széklet, mert az előzőt elrontotta valaki, és ezért csak úgy, előrelátásból, megelőlegezve a sikert újra megbecsült húsvérek lesznek a katedrán, és maximum dobálni lehet majd őket, de rugdosni nem, és majd a következő generáció már figyelni fog az órán és…
– Igazgató úr, maga mégis optimista, ugye?
– Á, néha a delírium felülkerekedik, ennyi. Már háromszor akartak lecserélni robot-igazgatóra, de ellenállok. Érzem, hogy még azoknak a hülye bádog-kollegáknak is számít, ha nem egy másik robot frissíti őket. Persze lehet, hogy ez csak önáltatás, de az öregek jók az önáltatásban. Sőt, biztos. Én öreg vagyok és néha elhiszem az álmaimat, és csak ez számít. De magácska fiatal, még ráér önáltatni. Hát nincs igazam, kisasszony?
– …
– Na, sipirc haza!

————-
Ha “osztod”, olvassák, ha olvassák, megéri írni.
Ha “követed” a Facebook oldalt, van egy kis esély, hogy megtaláljon a következő írás és számomra ez nagy köszönet.

Megosztás

Ossza meg, ha tetszett! Köszönöm!