"

TovábB Olvasok!

Nem tudtam, hogy igaz-e. Egészen addig a másodpercig nem volt rá bizonyíték, és szavak is csak alig. Aztán a test elernyedt, leeresztett, élettelenné vált, és tudtam, hogy B. elment. Aztán azt is megértettem egyetlen másodperc alatt, hogy az „elment” szó nem helyes.

Hetek óta tartott, de órák kellettek csak hozzá, hogy végérvényessé váljon. B. már tavasz óta műtéteken esett át, és aztán egy szép reggelen, mely egyáltalán nem volt olyan szép, nem tudott lábra állni. Minden lélegzetvétel nehezére esett.
Hazarohanok, kocsi, irány az állatorvos, majd gyors vizsgálat, röntgen. A képeken pettyek ott, ahol nem lenne szabad lenniük. Én nem látom, a röntgenes és a doktor igen. Pár óra, mondják, és a vége nagyon nehéz lesz, vérbetörés, fulladás, fájdalom. Vagy persze mindez csendesebben is megtörténhet. Ezt választom, mert nem akarom, hogy szenvedjen, és hát öreg kutya, tényleg öreg. A dokinak el kell mennie és csak két óra múlva ér rá. Várjuk meg. Van egy pad, kilátás a tóra, mondja, ott jobb várakozni. Tényleg jobb. Nem tudom, miért, én is így érzem, pedig nem vagyok egy szentimentális alkat. Felnyalábolom az állatot. Jó szaga van. Szeretem a szagát. Elindulunk. Útközben felhívom Zs-t. Sír. Én is. Visszatartanám, de persze nem megy. Vegyél neki valamit, amit szeret, mondja Zs. Ez eddig nem is jutott eszembe. Lefékezek egy cukrászda előtt. Kutyának édesség? Pogácsa van? Van. Hurrá! Hármat kérek, és egy kis üveg ásványvizet, de ne legyen hideg. B. a kocsiban vár. Nem kel fel, de rám néz, amikor beszállok. Meghoztam az utolsó vacsorát, vagyis uzsonnát, de ez talán részletkérdés. Elindulunk a park felé. Elvétem az utat, káromkodok, új próbálkozás, megtalálom. A pad is üres. A gyepre leterítem a kutya kocsi-takaróját, rá a kutyát. Ő is kiterül, már nem tartja a fejét. Zihál. Hát, mondom, most egy kicsit várunk. Érti. Előveszem a pogácsát. Széttépem, leteszem az orra elé. Szaglászik. A fejét nem emeli fel, de a nyelvével eléri a darabokat és az első pogácsa részletekben eltűnik. Liheg. Nyalja a száját. Szomjas. Felemelem a fejét és a cukrászdában vett műanyag fagyis tálkába öntött víz fölé tartom. Iszik. Aztán kis szünet. Várunk. Megint szaglászni kezd. Második pogácsa. Ez is eltűnik. De hát van étvágya! Mi lenne, ha innentől mindig, szüntelen mellette lennék? Beszélgetnénk. A hasamon aludna, néznénk a tv-t vagy valami hülye filmet a neten, pogácsát enne fekve, tartanám a fejét, ha szomjas. Megy ez. Majd gyógyszerrel kezeljük a pogácsa miatt kialakult magas cukrát. Egye fene, fél évvel korábban megy majd el, valamikor három-négy év múlva. De nem most! Nem most! Hörög. Megijedek. Megpróbál feltápászkodni, de nincs esélye. Mégsem megy ez. Harmadik pogácsa. Jóval lassabban eszi meg. Iszik hozzá. Nehéz a feje. Aztán csak úgy várunk. Ő is, én is. Valahol a lábunk alatt a tavon vadásznak. Puska dörren. Meghalt valaki, vagy valami, vagy talán ez a megkülönböztetés nem is érvényes többé. B. zihál, aztán kicsit alszik. Ez jó! Főleg nekem, mert békés lett és ez könnyebbség annak, aki nézi. A szenvedést néha nehezebb nézni, mint átélni.
Felébred. Nincs több pogácsa. Sajnálom! De tényleg, rohadtul sajnálom. Miből állt volna ötöt venni, vagy harmincat, vagy megvenni az egész készletet? Persze B. nem bosszús. Most éppen vár. Ő nem tudja, mire, én igen. És ez nehezebb. Ezerszer nehezebb, mint csak úgy várni. A gondolkodás teszi nehézzé. Hirtelen örülök neki, hogy ő csak úgy van, nem mérlegel, nem töri magát a jövőn. Átéli, ami történik és kész. Fáj? Hát fáj, most mit tegyek? Ez van.
Nem fúj a szél, nincs se meleg se hideg. Érzem, hogy az agyam kapaszkodókat keres. Valami megoldást, melytől könnyebb lesz az elkövetkező egy óra. Persze, hihetnék ebben és abban, vagy egyszerűen elfogadhatnám a helyzetet, ahogy B. Persze, de nem megy. Ezt valahogy meg kell értenem. Nem elhinnem, nem elfogadnom, hanem megértenem. Kell egy hasonlat, mely nem azonos a tárggyal, melyet magyaráz, de mégis csak megértet velem valamit mindebből.
B. felébred, rám néz, szaglászik, a száját nyalja. Iszunk, zihálunk. Újabb lövés. Talán megint megszűnt valami.
Ekkor történik meg.
Talán éppen azért, mert agyam öntudatlanul is kapaszkodók után tapogatózik, vagy mert B. már nem bírja tovább a szenvedésem, és megkönyörül rajtam, nem tudom. Kis szél támad. B. kicsit remeg. Nincs több pogácsa. Ne haragudj, mondom. Nem haragszik. És a világ hirtelen képpé válik. Kép lesz, melyet kívülről nézek. Furcsa élmény. Nem rémisztő, de némileg hideg, távolságtartó állapot. A kép színes, mint egy igencsak retusált fotó. Benne B. kiterülve. Látom a kezem, ahogy mellette támaszkodik. Megsimogatom a kutyát, de érzem, hogy ez nem jó neki, így csak egyszerűen hozzáérek a hátához. A jelenet tart, de még mindig képszerű. Élő, de nem valós. Furcsa érzés, mert nem rossz, de nem is jó. Várunk. Felágaskodik bennem a gondolat, hogy lassan ideje lenne elindulnunk. Ne várakoztassuk meg a doktort. B. is menne talán, de nem tud. Persze mi jogom van nekem erre? Ki vagyok én, hogy merészeljem…? Újabb remegés. B. olyan erősen zihál, hogy félek, nem is érünk vissza. Aztán minden elcsendesül. Most veszem észre, hogy a kép egy ideig eltűnt és csak most jött vissza, hogy kicsit lenyugodtam.
Lassan összetakarítom a morzsákat B. körül, akinek most éppen csukva van a szeme. Felállok.
És akkor megértem. Megértem, hogy mi ez a kép, miért színes, és miért látom én ezt most kívülről. B. fehér szőre beteríti a takarót. Napok óta erősen hullik belőle a fehér hó. A kezem seper. Ez az élet. Nem a seprés, hanem ez a látvány, mely fel van fújva. Megakad a kezem. Rossz szó, de hiába keresek, nem találok rá jobbat. Fel van fújva. A világ fel van fújva. Felnevetek. B. kinyitja a szemét, aztán látja, hogy csak a gazdája esze ment el, így újra becsukja. Fel van fújva, mégpedig élettel. Mint egy ugrálóvár, vagy egy lufi. Az élet belefúj és ettől kiterjedése, színe lesz. Mozog, ahogy a benne süvítő élet cikázik a belsejében. A világ azért létezik, mert az élet átjárja, felfújja, megmozgatja. Persze nevezhetjük ezt energiának, vagy mitt’omén minek, de az élet is jó szó rá. A tárgyak és az élőlények, mint felfújt lufik lebegnek a szélben – mert persze levegő-élet kint is és bent is van. Vibrálnak, mozognak, összecsapódnak, vagy a felfújt lufi anyagától függően csak úgy ott állnak, mint a mellettünk ácsorgó pad. A lufi az anyag, és annak formája, ó, igen a formája, ahogy mozog, ahogy kinéz, a formája B. alakú, mint a hajtogatott lufi kutyák, és Én alakú, és pad alakú, és tó alakú, és várakozó kocsi alakú, és „na gyere öreglány” alakú, és beszállunk a kocsiba alakú, és B. zihál és nyög alakú, és robbanómotor alakú, és odaérünk a doktorhoz alakú.
De mindezt a belényomott levegő táplálja, az élet táplálja, mely, mint a szél, minden léggömböt kitölt, mely őrzi még valahogy a formáját.
Várni kell a doktorra. Várunk. B. csak úgy vár, én pedig nem akarok várni várással várok.
Ezért képszerű most minden. Mert valahogy látom a lufit, az ugrálóvárat átjáró levegőt is. Látom, hogy a forma nem létezhet a benne áramló élet nélkül. Mert amint nem süvít benne a szél, amint megakad benne a levegő, fonnyadni kezd, összeesik, széthullik, a lufi leereszt.
Megérkezik a doktor. Felnyalábolom B.-t. Nem gondolkodok, úgy könnyebb. Aztán gyors procedúra, borotva, véna, tű. B. szemébe nézek, átkarolom. Nyugi, öreglány! Ő nem ideges, nem aggódik. Aztán három másodperc, és én megtapasztalom, hogy igazam volt. A test elnehezül és ami a kezemben marad, az már nem B. hanem egy B. alakú fittyedt lufi, melyből kiszökött a levegő. Igen. Ez a halál: amikor leereszt az eddig formáját tartó lufi, amikor kiszakad a légzsák, hasíték szakad az ugrálóváron. És a levegő, az élet, mely kitöltötte és mozgatta eddig a formát kiszabadul és forma nélkül áramlik tovább.
És ez nem baj.
B.-t egy dobozba tesszem. Nehéz, mint egy zsák, mint egy hétkilós leeresztett B. formájú lufi. Nem sírok. A bánat kavarog, de a felismerés is ott lebeg. Mert valójában nem veszett el semmi. A forma? Hát igen, a forma ott fekszik a dobozban, orra a kartonnak nyomódik, de a formát már nem zavarja ez a kényelmetlen testhelyzet, mert nincs benne már levegő, élet, ami zavarhatná. De még ez sem igaz. Van benne élet, hiszen látom azt a testet a doboz alján. Azt a valamit is kitölti az élet, de már sokkal kisebb, atomnyi lufikból álló tömeget látok. Elaprózódott az egység, melyet egykor B.nek hívtak. És az élet? Hova lett az élet, mely felfújta és összetartotta B.-t? Elszökött, továbbment? Nem jó szó, mert nem veszett el, és nem állt odébb, hogy egy más helyen legyen. Nem az élet ment odébb pár méterrel, hanem a lufi szakadt ki. Az élet ott vár egy új formára, egy új lufira, amit felfújhat, amit belülről kitölthet és kívülről megmozgathat. És az élet nem szomorú, hogy egy B. formájú lufi nem bírta tovább a gyűrődést, az anyaga engedett és ezért már nem tudta megtartani magában a levegőt. Nem, az élet nem haragszik és nem bánkódik ezért. És pontosan ugyanaz az élet nem kesereg, mely az én luftballonomat is felfújva tartja még egy ideig.
Kisietek a rendelőből. Kutyával be, üres kézzel ki. A páciensek és gazdáik nem szólnak semmit. Beszállok az autóba. Talán el kellett volna hoznom, gondolom, de nem tartom helyénvalónak. Egy luftballon, mely most már csak atom méretű kis lufik halmaza, nem B. Mert B. valójában itt van. Itt mindenhol. Bennem is, hiszen az tölt ki, attól indexelek és attól káromkodok, mert majdnem letarolt egy teherautó, amit nem vettem észre. A teherautót is az tölti ki. A vezetőjét is. Egyedi készítésű lufik, azonos töltőanyaggal. Furcsa könnyedséget érzek, mely bánat színű. B. nem jön vissza. A forma kiszakadt, nem javítható. De B. nem ment el, mert amitől B. volt, amit szerettem benne, a mogorvasága, a megfeleléskényszere, a rendkívüli okossága, a torkossága, az antiszociális természete, az az egyetlen ok, mely mindezt lehetővé, láthatóvá tette, mozgatta és táplálta, az nem ment el sehova. Mindent az fúj fel, mindent az mozgat. Hozzá képest minden lényegtelen, minden időszakos és átmeneti.
Az délutáni forgalom felerősödik, aztán körbezár és megálljt parancsol. Busz várakozik mellettem, kocsik dudálnak. Előttem egy terepjáró vezetője őrjöng. Bekapcsolom a rádiót. Mozart Requiem. Nyilván, mi más? Mozartot is az élet járta át, ő is forma volt, a zenéje is az, sok-sok kotta alakú lufiban megmaradó élet. A zene is az, amit hallgatok, a rádió is az, ami a kocsiban működik, a zenészek is azok, akik előadnak. Ősszel énekelni fogjuk mi is, már át is néztem a kottát. És akik ott lesznek majd a koncerten: az ő lufijukat is ugyanaz az élet tölti ki, mint most engem, és mint fél órával ezelőttig B.-t. És akik nem lesznek ott, mert a formájuk már leeresztett… mert a lufijuk már kiszakadt és nem tudja kitölteni őket a levegő, az élet…? B.? B. ott lesz a koncerten, ha becsempészik egy zacskóban? Ha ott lesz, biztos csendben lesz, hiszen megfeleléskényszeres.
A forgalom meglódul, feljutok a hídra.
Nem. B. nem lesz ott. B. soha többet nem lesz becsempészhető egy koncertre sem. És mégsem hiányzik majd. Mert minden egyes alkotóeleme ott lesz. Ott lesz az a protonok és elektronok közötti űr, melyből az atomjai táplálkoztak, ott lesznek az atomok, melyek őt is felépítették, és ott lesz a levegő, az élet, mely mindezt, mely őt és engem, a tárgyakat és minden egyebet átjár, felfúj, mozgat. Minden ott lesz azon a Mozart, kotta, zenészek, nézők, hangszerek és ezer egyéb forma alkotta koncerten, mely B. lényegét adta. Csak néhány lufi hiányzik majd. Egy B. alakú lufi, és egy Ritus alakú, egy Nagyi alakú… És ezért majd mindig elszorul a szívem, ha rá gondolok, de közben tudni fogom, most már mindig tudni fogom, mert láttam, hogy a szívem elszorulását is ugyanannak az erőnek köszönhetem, mint B. az ő tizenhárom évét: az életnek, mely átjár, felfúj és végül belőlem is elszökik egyszer.

Megosztás

Ossza meg, ha tetszett! Köszönöm!