– Behoztam a gyereket, ahogy megbeszéltük.
– Jó napot! Hol van?
– Kint, a folyosón.
– Értem. Elromlott?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy elromlott-e. Szoftveres vagy hardveres a gond? Mert ha kiesett a lába, akkor nem ide kellett volna hoznia. Remélem, hozta az USB vezetéket, ahogy kértük.
– De ez… nem vezetékes.
– Tudom, hogy wifin is megy, de az átprogramozáshoz vezeték kell. Nem hiszem el, hogy ezt nem lehet megjegyezni.
– De ez a gyerek húsvér.
– Oh!
– …
– …
– Így nem foglalkozik vele?
– Hát tudja, én főleg gép gyerekekkel dolgozom. De ha már itt van, el ne menjen! Még lekommentez minket, mert elzavartuk. Aztán meg, végül is a két dolog nem is áll távol egymástól.
– Hát de! Ez egy érző, gondolkodó lény.
– A gép is az, ha elhisszük róla.
– Én nem hiszem.
– Ez csak információ kérdése.
– Micsoda?
– Információ. Ha azt az információt tartaná igaznak, vagyis azt hinné, hogy a gépkölyök is ember, már elnézést a képzavarért, akkor nem látna különbséget a két dolog között. Nincs is sok egyébként, hiszen a maga gyereke is információkból él, csak nem áramot fogyaszt, hanem hamburgert.
– Nem szereti a hamburgert.
– Akkor palacsintát.
– Jó, azt szereti.
– Na. Most akkor, hogy a tápellátáson túlvagyunk, elárulná, hogy miért hozta be?
– Mert, hát… kicsit… szorong. Sok mindentől fél. Sokszor sír és nem tudom, hogy miért, aztán csendben van napokig. Kicsit ijesztő, aggódom.
– Hány éves?
– Tizenegy.
– Barátok?
– Nem nagyon.
– Aha. És kivel lóg?
– Velem.
– Húha, kicsit fura. Jó, hát figyeljen, az a helyzet, hogy valószínűleg elrontotta a programozását.
– Már mondtam, hogy ez egy élő gyerek.
– Hát mondta, de én meg most mondom, hogy ő is programozáson esik át. Csak kis eltérések vannak a gép és a gyereke között, de a lényeg ugyanaz: információkat kap a világról, amit megpróbál a programjának megfelelően feldolgozni. Csupán egyetlen lényegi különbség van: mégpedig az, hogy a maga gyerekének van egy alapból beépített programja, egy egyszerű operációs rendszere, a gépnek pedig nincs, ott mindent mi teszünk bele.
– Alapprogram?
– Naná. Biztos hallott róla, úgy nevezik, hogy boldogság. A boldogság valójában nem egy fogalom, hanem egy program neve. Azé a programé, amivel a húsvérek születnek. A lényege, hogy a program gazdája, vagyis maga és én, illetve persze a gyereke is szeretné jól érezni magát. Kicsi kis program, tök egyszerű, szerintem pár soros lenne, ha le lehetne írni. A lényege, hogy minden bejövő információt aszerint osztályoz, hogy az mennyi örömöt okoz neki. És mivel ez egy operációs rendszer, így ez a kis program felelős azért is, hogy a bejövő információkra milyen reakciót ad. Ezt maga cselekvésnek, viselkedésnek hívja. Mi inkább outputnak. Hát ennyi. Ha képesek lennénk, és higgye el, dolgozunk rajta, egy ilyen program megírására, akkor kisvártatva a maga kölyke csak a vázában, ja bocs, testében különbözne a gépkölyköktől. Érti?
– De a programozás… én nem programozom a gyerekem.
– Jaj, dehogynem. Megállás nélkül azt teszi. De persze nem érti, mert senki nem mondta el magának. Esküszöm, gyerekvállalás előtt el kéne végeznie mindenkinek egy alapfokú programozási kurzust. Jobb lenne a világ. Szóval, a helyzet az, hogy a maga gyermekét folyamatosan programozzák. Épp ez a lényeg. Van az alapprogram, az a boldogság nevű operációs rendszer, és ezt megállás nélkül információkkal látják el, amitől az egyre nagyobb és összefüggőbb, bonyolultabb rendszert alkot maga köré, vagyis az egyetlen lényeges szabály köré: Ez jó nekem vagy sem, boldogságot ad vagy sem? Elsőként maga és kedves párja adja az információk döntő többségét. Maguk ezt hívják nevelésnek.
– Én soha nem mondtam a gyermekemnek, hogy féljen.
– És a párja?
– Az csak volt, és egy hülye.
– Ja, értem. Akkor el kell oszlatnom egy általános félreértést. Az, hogy valamit mond, csak az információs jéghegy csúcsa. Ott van még az is, ahogy mondja, amilyen szavakat használ, a testtartása, amilyen szaga van közben, millió dolog. Például mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy maga a legokosabb ember ezen a világon. De komolyan. Azon csodálkoztam, hogy sikerült bejönnie az ajtón, mert annyi esze van, hogy négy öt méternyit kell maga után vonszolnia a háta mögött. Hihetetlen, hogy a maga értelme mennyire csillog. Kéne egy napszemüveg, nincs magánál véletlenül?
– Maga most gúnyolódik?
– Nem. Minden szavammal azt állítottam, hogy maga okos.
– De akkor is… ja… azt hiszem, megsértődtem.
– Ne tegye, ez csak egy példa volt! Figyeljen ide! Mivel a gyerekével él, ezért információk milliárdjait zúdítja arra a gyerekre másodpercenként és ennek csak egy elenyésző töredéke az, amit mond. Ott van még az, amit tesz, amit nem tesz, ahogy él. De persze az is számít, hogy mit mond. Sokat számít. Például az ön fia rasszista?
– Mi? Nem?
– Esetleg homofób? Vagy soviniszta? Vagy xenofób?
– Dehogy!
– De szeretné, hogy az legyen?
– A félről nem is tudom, hogy mi.
– Na, csak kérdezem. Mert ugye ha ön sciurophobiás…
– Az mi?
– Mókusfóbia. Tehát ha retteg a mókusoktól, akkor azt az információt adja át a kölykének nap mint nap, hogy a mókusok a sátán gyermekei.
– Tényleg?
– Most a mókusokat kérdezi, vagy azt, hogy átadja?
– …
– Hagyjuk! Tehát, ha maga fél a mókusoktól, akkor nagy valószínűséggel a gyermekei is fognak, mivel azt az információt kapják, hogy a mókusok rémesen veszélyesek, az operációs rendszerük pedig bedolgozza ezt az információt, és ennyi, már készen is van egy mókusfób ember. Jó mi? Vagy mondjuk, ha szeretné, hogy a gyereke erőszakos legyen, vagy esetleg gyilkos, mert mondjuk van egy gyilkos-iskolája, és ha felnő, akkor jó lesz majd maga után igazgatónak, akkor elég, ha veregeti. Mondjuk naponta. Lehet szíjjal vagy pofonnal vagy szavakkal. Mindegy, ami magának tetszik. Szóval elég csak bántani, és egy adott pillanatban megengedni, hogy ő is bántson valakit. Ennyi. A boldogság program dolgozik. Maga megveri, ő fél, feszült, nincs biztonságban, de aztán ha valakit megverhet, vagy megalázhat, akkor rájön, hogy az jó, mert akkor nem fél, nem szorong, biztonságban van, mert ő van az ostor másik végén. És ezután már örömmel fog bántani másokat. Működik a boldogság-program. Lehet így gyártani állatkínzót, demagógot, fanatikust, amit csak akar. Szuper ez a programozás dolog. Próbálja ki bátran! Maga még fiatal, ezt a gyereket adja le, készítsen egy újat és abból csináljon mondjuk egy diktátort vagy egy szerzetest vagy egy allodoxafóbiást.
– Az mi?
– Ők félnek a véleménytől. Sok helyen és időben igen hasznos tulajdonság lehet.
– De az én gyerekem úgy általánosságban fél.
– Ezért lenne jó tudni, hogy milyen információkat kapott magától, vagy a párjától.
– A volt páromat hagyjuk, ő hülye.
– Aha, persze. Szóval jó lenne tudni, hogy mit tápláltak bele. Mert vegyük azt, hogy a párja… a volt párja hülye.
– Az. Hülye.
– Értem én. Szóval vegyük azt, hogy ő hülye, ön pedig okos, mint azt már megállapítottuk. Mi van ekkor? A gyerek azt látja, hogy veszekednek. Veszekednek?
– Állandóan.
– Szuper. És ebből mit érzékel a gyerek programja?
– Nem tudom.
– Ó, ezer dolgot. És persze ezer módon magyarázza mindezt az ő boldogság-programja. Mondjuk azt látja, hogy ön veszélyben van és ezért segíteni akar magán. De nem tud, hiszen ő gyerek. De ettől a programja nem áll le, akkor is tenni akar valamit, hogy neki jobb legyen. Meg akarja oldani a helyzetet, hiszen apa és anya egymásnak estek, ami ugye nem a boldogság csúcsa. Ezért aztán esetleg bántja saját magát, vagy éhezteti, vagy másokat rugdos, például aztért, hogy rá figyeljenek, mert amíg maguk érte aggódnak, vele törődnek, addig látszólag szeretik egymást. Érti már? A gyerek alapprogramja mindig működik, és a bejövő információk egymásra épülnek. Ha egyszer örömet vagy előnyt okozott neki, hogy kihányta a kaját, akkor ez után is ki fogja hányni, ha az okozott neki örömet, hogy megette az összes ételt a tényárról, mert mondjuk maga megdicsérte érte, holott egyébként nem szokta dicsérni, akkor napestig tömni fogja magát, mint egy hörcsög. Az alapprogram a lényeg, és az, hogy maguk milyen információkkal látták el nap, mint nap, éveken át.
– …
– Érti, ugye?
– De hol… én… hol rontottam el?
– Hát azt magának kell tudni.
– Én nem rontottam el.
– De elrontotta. Ha egy rendszerben van egy programhiba, akkor a programozó első lépése, hogy észreveszi azt és felfogja, hogy valamikor hibázott. Ha nem fogja fel, vagy nem ismeri be, akkor a hiba soha nem lesz kijavítva. Persze mondhatja, hogy mindent jól csinált, de hát legyünk őszinték: magának telemegy homokkal a szája, a kölyök meg tovább működik a rossz programmal. Nekem persze mindegy.
– Na, figyelje ide! Én nem hibáztam!
– Ilyet csak a hülyék állítanak, márpedig állítólag a párja hülye, nem maga. Hibázott, higgye el! Mindenki hibázik, mert nem tudja teljesen szabályozni a gyerekébe érkező információkat. Hiszen nem csak tőle, hanem még ezer más helyről is érkezik a boldogság-programjához. Hibázott, mert nem tökéletes. Vagy az?
– …
– Vegyük úgy, hogy nem. Persze az is igaz, hogy ha figyel az átadott információkra, akkor azért elég sok mindent tud irányítani, de koránt sem mindent. A maga élete egy óriási információs bomba a gyereke számára. Ezért van az, hogy nem esik messze az alma… ha maga hülye…
– A volt párom a hülye.
– Nyilván. Szóval, ha a volt párja hülye, akkor a gyerekben is lesz egy kis hülyeség, mondjuk egy kis mókusfóbia. De persze mindez megoldható. Mert létezik az átprogramozás.
– Mi? Tényleg? Nem hoztam usb kábelt.
– Aha. Nem baj. Adjon neki más információt. Újat, olyat, amivel kezdhet valamit. Azt is bedolgozza majd a boldogság-programja. Persze ehhez kell némi öntudat. Mondjuk annak beismerése, hogy elrontott valamit ön és a hülye volt párja, vagy a volt hülye párja, vagy volt párja hülye, nem is tudom. Aztán jöhet az új információ. Például az, hogy egy mókus sem születik a pokolban. Ilyesmi. Vagy persze átadhatja a gyereket robot szülőknek. Őket mi programozzuk, és garantáltan nem adnak át más információt, mint amit mi akarunk. Mintaszülőket gyártunk már évek óta. Adja ide azt a gyereket és élhet tovább úgy, ahogy eddig. Nem kell megváltoznia, elgondolkodnia magán, vagy a párján, sőt semmin. Élhet tovább, akár mint egy robot, és nem kell aggódnia, hogy kinek mit ad át. Szerintem ez lenne a megoldás.
– Nem adom oda a gyerekem.
– Oké, de azt akarja, hogy máshogy viselkedjen?
– Igen.
– Akkor tűnődjön el azon, hogy eddig ön, a volt hülye volt párja és a világ maradék része milyen információkat adott át a gyerekének, mert tudja, most azért él így, mert azt hiszi, hogy ez az egyetlen boldogsághoz vezető út.
– De hát szenved!
– Persze. De az eddigi tapasztalata alapján a boldogság-programja azt mondja neki, hogy még akkor is így a legjobb. Ezért mondtam, hogy valahol elrontották a programozását. És gyanítom, hogy ahhoz önnek köze volt.
– Én nem…
– De igen. Szerintem adja ide a gyereket. A robotszülők megértők, kedvesek, nem veszekszenek, nem teszik nyolc éves gyerekük vállára a problémáikat, a párkapcsolatukat, a fóbiáikat. Persze azért, mert nincsenek ilyesmik náluk, de még mindig jobb, mintha a gyereke a mókuselleni liga vezéralakjává válna felnőttként, nem?
– …
– Na?
– Nincs más út?
– Ja, de van. Neveljen tudatosan. De ez macera, mert még így is hibázni fog, hiszen milliárd információt ad át úgy, hogy arról nem is tud. Az a baj, hogy szüksége lenne némi tudatosságra, de hát ilyet nem kérhet az ember egy másiktól. Tudatosság kéne, hogy felismerje, aztán beismerje a problémáját, amit információként átadott a gyerekének. És még nincs vége a feladatnak. Le kéne nyelnie a békát és el kéne magyaráznia a gyereknek, hogy a maga gondjairól ő semmit sem tehet, és hogy nem kell miattuk aggódnia, és pláne nem kell azokat neki megoldani. De hát ennyit már aztán igazán nem kívánhatunk senkitől. Ez nem szuperman képző, hanem egy vacak programozási iroda. Vagy persze az is megoldás, ha másmilyen emberré válik. De hát olyan nagyon sokat nem változtathat már önmagán. Túl régóta működik a boldogság-programja. Olyan bonyolult és összetett, hogy fárasztó lenne rajta módosítani.
– Miről beszél?
– A maga boldogság-programjáról. Miért, mit hitt, maga nem így nőtt fel?
– …
– Minden az információn múlik! Legalább ezt jegyezze meg! És ne higgye, hogy a gyereke boldogság-programja akár egyetlen másodpercre is kikapcsol. Az majd csak akkor következik be, ha végleg áramtalanítják, vagyis…. na, érti, hogy miről beszélek.
– …
– Na, mi legyen? Robot szülők? Itt hagyja a kölyköt és boldogan élhet tovább. Vagy esetleg egy átható újraprogramozás.
– A gyereknek? Mégis lehet?
– Nem. Magának, és esetleg a hülye volt párjának. Egy kis újraprogramozás, ja, bocsánat, önvizsgálat is sokat segít a dolgon. Bár én a robotszülőket javaslom. A gyereknek jót tesz, magának fájdalommentes, szóval az ön boldogság-programja nem fog tiltakozni, és fizeti a TB.
– …
– Na?
– Jó napot! Hol van?
– Kint, a folyosón.
– Értem. Elromlott?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy elromlott-e. Szoftveres vagy hardveres a gond? Mert ha kiesett a lába, akkor nem ide kellett volna hoznia. Remélem, hozta az USB vezetéket, ahogy kértük.
– De ez… nem vezetékes.
– Tudom, hogy wifin is megy, de az átprogramozáshoz vezeték kell. Nem hiszem el, hogy ezt nem lehet megjegyezni.
– De ez a gyerek húsvér.
– Oh!
– …
– …
– Így nem foglalkozik vele?
– Hát tudja, én főleg gép gyerekekkel dolgozom. De ha már itt van, el ne menjen! Még lekommentez minket, mert elzavartuk. Aztán meg, végül is a két dolog nem is áll távol egymástól.
– Hát de! Ez egy érző, gondolkodó lény.
– A gép is az, ha elhisszük róla.
– Én nem hiszem.
– Ez csak információ kérdése.
– Micsoda?
– Információ. Ha azt az információt tartaná igaznak, vagyis azt hinné, hogy a gépkölyök is ember, már elnézést a képzavarért, akkor nem látna különbséget a két dolog között. Nincs is sok egyébként, hiszen a maga gyereke is információkból él, csak nem áramot fogyaszt, hanem hamburgert.
– Nem szereti a hamburgert.
– Akkor palacsintát.
– Jó, azt szereti.
– Na. Most akkor, hogy a tápellátáson túlvagyunk, elárulná, hogy miért hozta be?
– Mert, hát… kicsit… szorong. Sok mindentől fél. Sokszor sír és nem tudom, hogy miért, aztán csendben van napokig. Kicsit ijesztő, aggódom.
– Hány éves?
– Tizenegy.
– Barátok?
– Nem nagyon.
– Aha. És kivel lóg?
– Velem.
– Húha, kicsit fura. Jó, hát figyeljen, az a helyzet, hogy valószínűleg elrontotta a programozását.
– Már mondtam, hogy ez egy élő gyerek.
– Hát mondta, de én meg most mondom, hogy ő is programozáson esik át. Csak kis eltérések vannak a gép és a gyereke között, de a lényeg ugyanaz: információkat kap a világról, amit megpróbál a programjának megfelelően feldolgozni. Csupán egyetlen lényegi különbség van: mégpedig az, hogy a maga gyerekének van egy alapból beépített programja, egy egyszerű operációs rendszere, a gépnek pedig nincs, ott mindent mi teszünk bele.
– Alapprogram?
– Naná. Biztos hallott róla, úgy nevezik, hogy boldogság. A boldogság valójában nem egy fogalom, hanem egy program neve. Azé a programé, amivel a húsvérek születnek. A lényege, hogy a program gazdája, vagyis maga és én, illetve persze a gyereke is szeretné jól érezni magát. Kicsi kis program, tök egyszerű, szerintem pár soros lenne, ha le lehetne írni. A lényege, hogy minden bejövő információt aszerint osztályoz, hogy az mennyi örömöt okoz neki. És mivel ez egy operációs rendszer, így ez a kis program felelős azért is, hogy a bejövő információkra milyen reakciót ad. Ezt maga cselekvésnek, viselkedésnek hívja. Mi inkább outputnak. Hát ennyi. Ha képesek lennénk, és higgye el, dolgozunk rajta, egy ilyen program megírására, akkor kisvártatva a maga kölyke csak a vázában, ja bocs, testében különbözne a gépkölyköktől. Érti?
– De a programozás… én nem programozom a gyerekem.
– Jaj, dehogynem. Megállás nélkül azt teszi. De persze nem érti, mert senki nem mondta el magának. Esküszöm, gyerekvállalás előtt el kéne végeznie mindenkinek egy alapfokú programozási kurzust. Jobb lenne a világ. Szóval, a helyzet az, hogy a maga gyermekét folyamatosan programozzák. Épp ez a lényeg. Van az alapprogram, az a boldogság nevű operációs rendszer, és ezt megállás nélkül információkkal látják el, amitől az egyre nagyobb és összefüggőbb, bonyolultabb rendszert alkot maga köré, vagyis az egyetlen lényeges szabály köré: Ez jó nekem vagy sem, boldogságot ad vagy sem? Elsőként maga és kedves párja adja az információk döntő többségét. Maguk ezt hívják nevelésnek.
– Én soha nem mondtam a gyermekemnek, hogy féljen.
– És a párja?
– Az csak volt, és egy hülye.
– Ja, értem. Akkor el kell oszlatnom egy általános félreértést. Az, hogy valamit mond, csak az információs jéghegy csúcsa. Ott van még az is, ahogy mondja, amilyen szavakat használ, a testtartása, amilyen szaga van közben, millió dolog. Például mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy maga a legokosabb ember ezen a világon. De komolyan. Azon csodálkoztam, hogy sikerült bejönnie az ajtón, mert annyi esze van, hogy négy öt méternyit kell maga után vonszolnia a háta mögött. Hihetetlen, hogy a maga értelme mennyire csillog. Kéne egy napszemüveg, nincs magánál véletlenül?
– Maga most gúnyolódik?
– Nem. Minden szavammal azt állítottam, hogy maga okos.
– De akkor is… ja… azt hiszem, megsértődtem.
– Ne tegye, ez csak egy példa volt! Figyeljen ide! Mivel a gyerekével él, ezért információk milliárdjait zúdítja arra a gyerekre másodpercenként és ennek csak egy elenyésző töredéke az, amit mond. Ott van még az, amit tesz, amit nem tesz, ahogy él. De persze az is számít, hogy mit mond. Sokat számít. Például az ön fia rasszista?
– Mi? Nem?
– Esetleg homofób? Vagy soviniszta? Vagy xenofób?
– Dehogy!
– De szeretné, hogy az legyen?
– A félről nem is tudom, hogy mi.
– Na, csak kérdezem. Mert ugye ha ön sciurophobiás…
– Az mi?
– Mókusfóbia. Tehát ha retteg a mókusoktól, akkor azt az információt adja át a kölykének nap mint nap, hogy a mókusok a sátán gyermekei.
– Tényleg?
– Most a mókusokat kérdezi, vagy azt, hogy átadja?
– …
– Hagyjuk! Tehát, ha maga fél a mókusoktól, akkor nagy valószínűséggel a gyermekei is fognak, mivel azt az információt kapják, hogy a mókusok rémesen veszélyesek, az operációs rendszerük pedig bedolgozza ezt az információt, és ennyi, már készen is van egy mókusfób ember. Jó mi? Vagy mondjuk, ha szeretné, hogy a gyereke erőszakos legyen, vagy esetleg gyilkos, mert mondjuk van egy gyilkos-iskolája, és ha felnő, akkor jó lesz majd maga után igazgatónak, akkor elég, ha veregeti. Mondjuk naponta. Lehet szíjjal vagy pofonnal vagy szavakkal. Mindegy, ami magának tetszik. Szóval elég csak bántani, és egy adott pillanatban megengedni, hogy ő is bántson valakit. Ennyi. A boldogság program dolgozik. Maga megveri, ő fél, feszült, nincs biztonságban, de aztán ha valakit megverhet, vagy megalázhat, akkor rájön, hogy az jó, mert akkor nem fél, nem szorong, biztonságban van, mert ő van az ostor másik végén. És ezután már örömmel fog bántani másokat. Működik a boldogság-program. Lehet így gyártani állatkínzót, demagógot, fanatikust, amit csak akar. Szuper ez a programozás dolog. Próbálja ki bátran! Maga még fiatal, ezt a gyereket adja le, készítsen egy újat és abból csináljon mondjuk egy diktátort vagy egy szerzetest vagy egy allodoxafóbiást.
– Az mi?
– Ők félnek a véleménytől. Sok helyen és időben igen hasznos tulajdonság lehet.
– De az én gyerekem úgy általánosságban fél.
– Ezért lenne jó tudni, hogy milyen információkat kapott magától, vagy a párjától.
– A volt páromat hagyjuk, ő hülye.
– Aha, persze. Szóval jó lenne tudni, hogy mit tápláltak bele. Mert vegyük azt, hogy a párja… a volt párja hülye.
– Az. Hülye.
– Értem én. Szóval vegyük azt, hogy ő hülye, ön pedig okos, mint azt már megállapítottuk. Mi van ekkor? A gyerek azt látja, hogy veszekednek. Veszekednek?
– Állandóan.
– Szuper. És ebből mit érzékel a gyerek programja?
– Nem tudom.
– Ó, ezer dolgot. És persze ezer módon magyarázza mindezt az ő boldogság-programja. Mondjuk azt látja, hogy ön veszélyben van és ezért segíteni akar magán. De nem tud, hiszen ő gyerek. De ettől a programja nem áll le, akkor is tenni akar valamit, hogy neki jobb legyen. Meg akarja oldani a helyzetet, hiszen apa és anya egymásnak estek, ami ugye nem a boldogság csúcsa. Ezért aztán esetleg bántja saját magát, vagy éhezteti, vagy másokat rugdos, például aztért, hogy rá figyeljenek, mert amíg maguk érte aggódnak, vele törődnek, addig látszólag szeretik egymást. Érti már? A gyerek alapprogramja mindig működik, és a bejövő információk egymásra épülnek. Ha egyszer örömet vagy előnyt okozott neki, hogy kihányta a kaját, akkor ez után is ki fogja hányni, ha az okozott neki örömet, hogy megette az összes ételt a tényárról, mert mondjuk maga megdicsérte érte, holott egyébként nem szokta dicsérni, akkor napestig tömni fogja magát, mint egy hörcsög. Az alapprogram a lényeg, és az, hogy maguk milyen információkkal látták el nap, mint nap, éveken át.
– …
– Érti, ugye?
– De hol… én… hol rontottam el?
– Hát azt magának kell tudni.
– Én nem rontottam el.
– De elrontotta. Ha egy rendszerben van egy programhiba, akkor a programozó első lépése, hogy észreveszi azt és felfogja, hogy valamikor hibázott. Ha nem fogja fel, vagy nem ismeri be, akkor a hiba soha nem lesz kijavítva. Persze mondhatja, hogy mindent jól csinált, de hát legyünk őszinték: magának telemegy homokkal a szája, a kölyök meg tovább működik a rossz programmal. Nekem persze mindegy.
– Na, figyelje ide! Én nem hibáztam!
– Ilyet csak a hülyék állítanak, márpedig állítólag a párja hülye, nem maga. Hibázott, higgye el! Mindenki hibázik, mert nem tudja teljesen szabályozni a gyerekébe érkező információkat. Hiszen nem csak tőle, hanem még ezer más helyről is érkezik a boldogság-programjához. Hibázott, mert nem tökéletes. Vagy az?
– …
– Vegyük úgy, hogy nem. Persze az is igaz, hogy ha figyel az átadott információkra, akkor azért elég sok mindent tud irányítani, de koránt sem mindent. A maga élete egy óriási információs bomba a gyereke számára. Ezért van az, hogy nem esik messze az alma… ha maga hülye…
– A volt párom a hülye.
– Nyilván. Szóval, ha a volt párja hülye, akkor a gyerekben is lesz egy kis hülyeség, mondjuk egy kis mókusfóbia. De persze mindez megoldható. Mert létezik az átprogramozás.
– Mi? Tényleg? Nem hoztam usb kábelt.
– Aha. Nem baj. Adjon neki más információt. Újat, olyat, amivel kezdhet valamit. Azt is bedolgozza majd a boldogság-programja. Persze ehhez kell némi öntudat. Mondjuk annak beismerése, hogy elrontott valamit ön és a hülye volt párja, vagy a volt hülye párja, vagy volt párja hülye, nem is tudom. Aztán jöhet az új információ. Például az, hogy egy mókus sem születik a pokolban. Ilyesmi. Vagy persze átadhatja a gyereket robot szülőknek. Őket mi programozzuk, és garantáltan nem adnak át más információt, mint amit mi akarunk. Mintaszülőket gyártunk már évek óta. Adja ide azt a gyereket és élhet tovább úgy, ahogy eddig. Nem kell megváltoznia, elgondolkodnia magán, vagy a párján, sőt semmin. Élhet tovább, akár mint egy robot, és nem kell aggódnia, hogy kinek mit ad át. Szerintem ez lenne a megoldás.
– Nem adom oda a gyerekem.
– Oké, de azt akarja, hogy máshogy viselkedjen?
– Igen.
– Akkor tűnődjön el azon, hogy eddig ön, a volt hülye volt párja és a világ maradék része milyen információkat adott át a gyerekének, mert tudja, most azért él így, mert azt hiszi, hogy ez az egyetlen boldogsághoz vezető út.
– De hát szenved!
– Persze. De az eddigi tapasztalata alapján a boldogság-programja azt mondja neki, hogy még akkor is így a legjobb. Ezért mondtam, hogy valahol elrontották a programozását. És gyanítom, hogy ahhoz önnek köze volt.
– Én nem…
– De igen. Szerintem adja ide a gyereket. A robotszülők megértők, kedvesek, nem veszekszenek, nem teszik nyolc éves gyerekük vállára a problémáikat, a párkapcsolatukat, a fóbiáikat. Persze azért, mert nincsenek ilyesmik náluk, de még mindig jobb, mintha a gyereke a mókuselleni liga vezéralakjává válna felnőttként, nem?
– …
– Na?
– Nincs más út?
– Ja, de van. Neveljen tudatosan. De ez macera, mert még így is hibázni fog, hiszen milliárd információt ad át úgy, hogy arról nem is tud. Az a baj, hogy szüksége lenne némi tudatosságra, de hát ilyet nem kérhet az ember egy másiktól. Tudatosság kéne, hogy felismerje, aztán beismerje a problémáját, amit információként átadott a gyerekének. És még nincs vége a feladatnak. Le kéne nyelnie a békát és el kéne magyaráznia a gyereknek, hogy a maga gondjairól ő semmit sem tehet, és hogy nem kell miattuk aggódnia, és pláne nem kell azokat neki megoldani. De hát ennyit már aztán igazán nem kívánhatunk senkitől. Ez nem szuperman képző, hanem egy vacak programozási iroda. Vagy persze az is megoldás, ha másmilyen emberré válik. De hát olyan nagyon sokat nem változtathat már önmagán. Túl régóta működik a boldogság-programja. Olyan bonyolult és összetett, hogy fárasztó lenne rajta módosítani.
– Miről beszél?
– A maga boldogság-programjáról. Miért, mit hitt, maga nem így nőtt fel?
– …
– Minden az információn múlik! Legalább ezt jegyezze meg! És ne higgye, hogy a gyereke boldogság-programja akár egyetlen másodpercre is kikapcsol. Az majd csak akkor következik be, ha végleg áramtalanítják, vagyis…. na, érti, hogy miről beszélek.
– …
– Na, mi legyen? Robot szülők? Itt hagyja a kölyköt és boldogan élhet tovább. Vagy esetleg egy átható újraprogramozás.
– A gyereknek? Mégis lehet?
– Nem. Magának, és esetleg a hülye volt párjának. Egy kis újraprogramozás, ja, bocsánat, önvizsgálat is sokat segít a dolgon. Bár én a robotszülőket javaslom. A gyereknek jót tesz, magának fájdalommentes, szóval az ön boldogság-programja nem fog tiltakozni, és fizeti a TB.
– …
– Na?