Egy születésnap margójára

Írta vlorant

Dátum: 2019-11-07
"

TovábB Olvasok!

A minap pocsolyák között lavíroztam, és eszembe jutott…
Emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek közepén történt. Már túl voltam Orwell 1984-én (az Újvidéki szamizdat kiadás volt, újságpapírba kötve) és persze megszerettem őt, beállt a sorba, ahol Bulgakov, Koestler, Kaffka és a többiek helyet csináltak neki. Aztán felbukkant egy rövidebb írásokat tartalmazó kötete. Megvettem. Talán az is titkos kiadás lehetett, mert a borítója dísztelen, fehér volt.
A metrón utaztam. Határozottan emlékszem, hogy a Deák térre gördült be a szerelvény, amikor ahhoz a mondathoz értem, mely bizonyos tekintetben meghatározta az életem. Fiatalkori írás volt, abból az időből származott, amikor Orwell még Burmában élt. Nem tudom, miről szólt, persze utánanézhetnék, de valójában ez nem számít. Volt benne egy jelenet. Egy apró kis mozzanat, mely úgy beette magát az agyamba, mint valami parazita, egy kiirthatatlan gondolat-szú.
Orwell arról mesélt, hogy látott egy halálraítéltet, amint a bitó felé kísérik. Ez számára nem volt olyan nagy dolog, hiszen rendőrségi segédfelügyelőként dolgozott Indiában.
Az elítéltet két őr kísérte, legalábbis metróbéli emlékeim így őrzik meg a képet. Útjukat pocsolyák szegélyezték, mely közül az egyik éppen előttük terpeszkedett. Nem volt túl nagy, de azért ügyeskedni kellett. És az elítélt ugrott, nehogy vizes legyen a lába. De miért, tette fel a kérdést Orwell. Miért szökellt egy pár perccel később haláltusáját vívó ember? Hát nem egykutya vizes vagy száraz lábbal meghalni? Mi van belénk égetve ilyen mélyen? Mi az az őserő, mely még az utolsó pillanatban is az élet szárazlábú oldalát keresi ösztönösen?
Emlékszem, hogy az ölembe ejtettem a könyvet és ott, a Kossuth és Deák tér között félúton megértettem, hogy mit jelent írónak lenni.
Nem nagy ügy, de mégsem kicsi. Figyelni kell. Mindent, mindenre. Látni kell, hogy a hétköznapi apróságok, a semmi kis történések gondolatáramokat indíthatnak és indítanak be, történetfolyamokat onthatnak magukból. Az írónak figyelnie kell. Figyelni és élni, hogy megértse azt, amit látott, és tovább tudja adni azután. Megértettem, hogy egy apró semmiség, egy emberi szökellés létrehozhat bennem, ahogy Orwellben is létrehozott, egy gondolatot, melynek értelme, jelentősége lehet mások számára. És nem, nem lehet tudni, hogy melyik az a mozzanat, és melyik az a gondolat, mely megfogan, kicsírázik, a mélybe fúrja a gyökerét. Nem, ezt nem lehet tudni. Nem is az író feladata.
Orwell nem tudta, nem is sejtette, hogy ez a pár mondat mit okoz bennem hatvan évvel azután, hogy ő papírra vetette. Azóta is, több mint harminc éve minden pocsolyáról az a rab jut eszembe, az a kis ugrás, melyet én soha nem láttam, de amelyet ő átadott nekem. A rab szökellése, Orwell gondolatai és nyomában az a metróalagútban fogant felismerés, hogy mit jelent írni egyszerre él azóta is bennem, és összemossa az időt.
Akkor megértettem. Aztán leszálltam a Moszkván és húsz évig nem mertem vele igazán foglalkozni. Néha előbukkant, megsimogattam, aztán hagytam visszaaludni. Nem törődtem vele, mert nem hittem el, hogy tényleg ennyire lényeges.
De már törődök.
Ezért írok.

Megosztás

Ossza meg, ha tetszett! Köszönöm!