A lift gyorsan felrepítette a szálloda tetejére: csillogó gombok, márvány berakás, a háttérben szalonzene – vajon ezeket a zenéket külön a liftek számára írják, vagy elég, ha megfelelően jellegtelen, és így kerül a hangszórókba?; mert ha az utóbbi, akkor a liftzene mindenképpen a zenék száműzöttje.
Ahogy közvetlenül a liftből kiszállt, érezte, hogy baj van. Kellően sok kényelmetlen helyzet részese volt már ahhoz, hogy ezt megérezze. Egy nyomozó hétköznapjait éppen ilyenek ékesítik percről percre. A teremben négyen voltak. Négyen. A meghívóra írt „Bál” szó kezdte értelmét veszteni. A négy személyen kívül egy abrosszal letakart, kör alakú asztal állt a teremben, melynek dísztelen csupaszsága csak kihangsúlyozta, mintsem enyhítette a terem kongó ürességét. Az asztal előtt Johanna állt. Bírónő volt a kerületben. Ezer éve ismertpk egymást. Mellette Caspar, aki helyszínelő volt a kapitányságon. Az asztal túloldalán egy harmincas évei közepén járó nő és egy idős férfi várakozott, őket nem ismerte. Furcsa egy társaság, futott át rajta a gondolat, majd nyomozó-agya kettesbe kapcsolt, és megpróbált összefüggést találni a jelenlévők között. Ettől volt jó a szakmájában: agya akkor is járt, ha ő nem akarta, ha éppen meccset nézett a tévében vagy Ingriddel csatázott valamin.
– Szia, Johanna, mit keresel itt? – lépett végül a nő felé.
A bírónő mutatóujját a szája elé kapta. Szeme jegesen villant, majd – még mindig szó nélkül – az asztalról egy borítékot vett fel.
– Peter veszélyben van. Ezt először olvasd el! – nyújtotta oda a levelet, miközben bal kezével halványan megszorította a nyomozó csuklóját: jó, hogy itt vagy.
Johannára meredt, majd a többiekre. Egyikük sem szólalt meg. Kezeik között az övéhez hasonló borítékok gyűrődtek. Az első izzadságcsepp akkor szaladt le lapockái között, mikor kinyitotta a levelet.
Oliver F. Kornis r.ny. részére
Tisztelt nyomozó!
1. Pont:
Az elkövetkezendő néhány percben ön, vagy a teremben álló személyek közül valaki más meghal. Nem nagyon akarom untatni a részletekkel. Az itt álló személyek tudatosan járultak hozzá, hogy az életem tönkre menjen, mert olyan bűnt követtem el, mely a társadalom más, magasabb rétegeiben hétköznapi jelenség, sőt, kifejezett erénynek számít. Úgy döntöttem, hogy ha bűnhődnöm kellett, legalább osztozzanak önök is ebben az élményben. Nem vagyok kapzsi, nekem elég, ha csupán egyikük válik áldozattá éppoly ártatlanul, mint amennyire én is ártatlan voltam a saját esetem kapcsán.
Ha felmerül önben a gondolat, hogy erre nem szolgált rá, erre csak egy válaszom van: de igen. Önöket sem érdekelte nagyon, hogy én miért tettem azt, amit tettem. Csak a munkájukat végezték, ahogy most én teszem az enyémet. Nem foglalkoztak azzal, hogy ki az áldozat. Hát azt javaslom, most se foglalkozzanak vele. Mindenki bűnös valamiben. Önök is.
2. Pont:
Az asztalon öt pohár áll. Ezek közül négyben víz, egyben méreg van. Gyorsan öl, nem kell aggódni. Miután letette a levelet, válasszon egyet a poharak közül és igya meg a tartalmát.
3. Pont:
Amennyiben nem tesz eleget kérésemnek, elmenekül, telefonál, úgy Ingrid, az ön kedves felesége, akivel mintegy negyven éve él boldog házasságban, és aki jelen pillanatban a kozmetikusánál tartózkodik, fájdalmas kínok közözött hal meg mielőtt ön kitenné innen a lábát. Meghal továbbá az itt jelenlévők egy-egy közeli hozzátartozója is, így öt haláleset terheli majd a lelkiismeretét ahelyett, hogy vállalná a magára eső nem is túl jelentős kockázatot. Bízzon bennem, megteszem, amit ígérek.
4. Pont:
A jelenlévők nem beszélgethetnek egymással. Az egyetlen téma, mely megengedett: a poharak kiürítésének sorrendje. Minden egyebet célzó beszéd szeretteik halálát okozza.
Sok szerencsét!
egy másik bűnös
Felnézett a levélből. Kérdő, egyenesen esdeklő tekintetekkel találkozott. Tőle várták a megoldást, és ezért egyáltalán nem hibáztathatta őket. Ő állt a legközelebb a másik oldalhoz, ő érintkezett gyilkosokkal, rablókkal, erőszaktevőkkel. A törvény oldalán ő volt a bűn elsődleges képviselője.
Gondolkodni kezdett. Agya az első sokkból felocsúdva lassan újra üzemi sebességre kapcsolt. Jóleső, ismerős érzés kerítette hatalmába.
Tehát. A levél egyértelmű és lényegre törő. Férfit jellemez a megfogalmazás, de egy hidegen gondolkodó, olvasott nőtől sem áll távol a stílus. Ezzel nem jut előbbre, mint ahogy azzal sem, ha megpróbálja kitalálni, melyik ügyhöz kapcsolható az illető. Túl sok esete volt harminc év alatt, túl sok rosszakaróval. A levélből nem derül ki a bűneset, de még az sem, hogy milyen büntetésben volt része az illetőnek. A találgatás így merő időpocsékolás. Újra átfutotta a levelet. Igen, bólintott szinte észrevétlenül. Egyetlen nyom van, melyet követni lehet, mely akár gyors sikerrel is kecsegtethet, és ez a nyom nem is olyan csekély. Szó nélkül, alaposan, de nem kapkodva pásztázta végig a termet. Átlagos, a hotel presztizsének megfelelően elegáns helyiség volt. Aranyfestésű gipszstukkók, kristálycsillár, intarziás parketta, de kamera, mikrofon, megfigyelőrendszer sehol. Bálterem volt, nem megfigyelőszoba.
A levél írója tehát itt áll közöttük. Nem is lehet máshol. Látnia kell az áldozat haláltusáját, a szenvedést, mely végtelen örömet és megelégedést okoz majd számára. Persze nem kizárt, hogy az illető valamilyen módon kapcsolatban áll a külvilággal, olyasvalakivel, aki képes Ingridet és még négy másik személyt eltenni láb alól, beleértve valószínűleg Johanna férjét is, Petert. Aki ilyen bosszúra készül, az komolyan is gondolj azt.
Johanna közvetlen előtte állt.
Johanna.
Húsz éve barát. Ő az egyetlen, akit azonnal ki lehet zárni a gyanúsítottak közül. Caspart, a rendőrségi helyszínelőt is kihúzta a listáról. Kedves, jellegtelen, büntetlen és igen jámbor emberként ismerte. Maradt a nő és az öregember. Korát tekintve az öreg állt a lista első helyén, de egy nő is képes a bosszúra, sőt, ők képesek igazán. Ingrid jutott eszébe, aki egy évig tartó kimerítő és durva hadjáratot indított ellene, mikor betegségéből felépülve féltékenykedni kezdett mindenkire, akivel ő valaha is kapcsolatot tartott fent. Ha Ingrid képes arra, amire akkor képes volt, úgy ez az ismeretlen nő is bármire kapható lehet.
Alapvető kérdés, hogy ki nyúl elsőként a pohárért, ha egyáltalán bárki ráveszi magát erre a merészségre. A gyilkos tudja, hogy melyikben van a méreg, így egyetlen dologra kell figyelnie: ha méreg nélkül isszák ki az első három poharat, akkor utolsó előttinek kell választania, hiszen nem kockáztathatja, hogy elhappolják előle a megváltást. Tiszta Agatha Christie. Persze, ha biztosra akar menni, akkor elsőként választ, de legalább másodikként. Kizárni senkit sem lehet. Az végzetes hiba lenne. Az ösztönben bízni kell, de az előítéletek csak hátráltatnak. Ezt a bölcsességet már pályája kezdetén megtanulta.
– Én ezt nem bírom tovább – lépett az asztalhoz a harmincas nő, megragadta a középső poharat, és felhajtotta. Olyan gyorsan történt minden, hogy megnyikkanni sem tudtak. A nő hátralépett, becsukta a szemét és várt. Egy perc telt el néma csöndben, és semmi sem történt. Vajon tényleg méreg van az egyik pohárban? Lehet, hogy mindez csak blöff. Vagy a nő a gyilkos? Túl sok a kérdőjel. Az esély, hogy nem távozik innen élve mindenesetre megnőtt. Alaposan megnézte a nő arcát, akin a megkönnyebbülés jól látható hullámai sodródtak ide-oda.
– És, ha nem mennénk bele ebbe a játékba? – kérdezte szárazon az idős férfi.
– A lányom életével nem játszom, még elméletileg sem – válaszolt a nő. Hangja remegett.
Nem ő az. Lehetetlen. Egy ilyen megkönnyebbülést nem lehet megjátszani. Zsigereiben érezte, hogy igaza van, és a nő lekerült a listáról.
Caspar is gyorsan mozdult. Gyorsabban, hogysem meg lehetett volna akadályozni. Felkapott egy poharat és már ivott is. Mi van ezekkel? Ma mindenki meg akar halni? Caspar mozdulatlanul várt néhány másodpercet, majd dünnyögve két lépést hátrált az asztaltól.
– Ez víz – címezte a megjegyzést inkább a maga, mintsem a többiek számára.
Igen. Most. Ha az öreg most megmozdul, akkor ő lesz az. Ha megvillan a szeme, ha lopva rájuk pillant, ha az asztalra bámul, nehogy eltévessze a helyes poharat, akkor ő lesz az. Zsigereiben érezte, hogy igaza van, márpedig a megérzéseiben mindig bízott. Csak oda kell lépni és leteríteni. Még csak nagyot sem kell ütni.
Ekkor érezte meg arcán Johanna pillantását. A nőre nézett, és gondolatai önmaguk tengelyén hatalmasat perdültek. Megremegett a gyomra. Húsz másodpercig mered a nő szemébe, hogy jól érti-e azt, amit érteni vélt. Johanna bólintott. Milliméternyi gesztus volt. Csak egy fuvallat, annál nem több.
Ő kérdőjelként húzta fel jobb szemöldökét, és mereven bámulta tovább a nőt.
Az öreg eközben az asztalhoz lépett.
Johanna ismét bólintott, melyet csak ő érzékelt. Leheletnyi mozdulat volt.
Igen, ez is megoldása az ügynek. Egy pillanatra maga elé meredt mielőtt megszólalt volna: – Ez blöff – mondta végül hangosan Johannára nézve. – Én megyek innen.
A harmincas nő sikoltva tiltakozott: – Nem teheti! A lányom!
– Ez blöff! – bólintott újra. Sértőn pattantak ki szájából a szavak. Sérteni is akartak.
Látta az öreg összeszűkült pillantását, a számító, csodálkozó, megbántott, csalódott villanást, és ez végleg eltökélte elhatározásában.
– Megyek! – mondta újra Johannára pillantva. Megfordult, megnyomta a gombot, a lift ajtaja azonnal kinyílt. Belépett.
– Várjon! – siklott mellé Johanna.
A liftajtó becsukódott, megszólalt a száműzött szalonzene, mely gyorsan elnyomta a nő sikoltozását.
*
Két emelettel mélyebben szólalt csak meg Johanna: – Remélem, hogy betartja, amit ígért.
– Ajánlom neki – bólintott ő és megszorította a nő kezét.
Nyilvános helyen életükben először álltak így: kéz a kézben.
