A székláb

Írta vlorant

Dátum: 2020-02-10
"

TovábB Olvasok!

Végül meglátogatták. A stáb – ketten voltak, a riporter és a technikus, de nem is kell nagyobb egy ilyen riporthoz – korábban érkezett. Egy perc alatt üzembe helyezték a felvevőt, mely magától is tudta a dolgát, nem kellett külön törődni vele. Az öreg még nem bukkant fel, pedig megbeszélték, hogy délután négyre a műhelyben lesz. Egy fiatal segéd eresztette be őket, aki biztos volt benne, hogy a „vén asztalos” – így hívta: „vén asztalos” – időben itt lesz.
Tétlenül várakoztak a félkész asztalok között. Még a segéd is elpárolgott valahová.
– De ezek csak sima asztalok meg székek – szólalt meg a technikus.
– De ő készítette őket – bólintott a riporter.
– De akkor is csak asztalok meg székek.
A riporter az egyik asztalhoz lépett és közelebbről is szemügyre vette a rajta várakozó félkész széket. A lábak kecses ívben futottak fel az ülőrészig, onnan kissé öblösödve szétágaztak, és gyors tempóban cikáztak felfelé, ahol egy lágyívű híd, a háttámla, parancsolt álljt az ámokfutásnak. Szép volt.
– Ez egyszerűen szép – mondta a riporter.
– De akkor sincs benne semmi – vont vállat a technikus.
– De van. Ezt nem gép gyártotta. Nem egy robot, egy beprogramozott szerkezet, ami ezer ugyanolyat tud csinálni pár óra alatt. Ez a szék…
– Egy szék.
– Igen, de egyedi. Soha többé nem volt és nem is lesz pont ilyen szék a világon. Ez a szék megismételhetetlen.
– De attól még egy szék.
– De megismételhetetlen.
– Most komolyan, és akkor mi van, ha megismételhetetlen?
– Akkor… – a riporter elgondolkodott.
– És egyébként nem is igaz – ütötte a hirtelen hajlíthatóvá vált vasat a technikus. – Mert megismételhető. Itt a kamera. Tessék! – A technikus kikapta zsebéből a kamera vezérlőegységét, ujjával néhány gyors beállítást végzett a lágyan fluoreszkáló, egyébként szinte átlátszó felületen. – Tessék! Beállítottam. A kamera rögzítette a fizikai paramétereket. Ha gondolod, most azonnal elküldöm neten egy gyárnak, és mire kész a riport, lesz egy pont ugyanilyen széked. És hidd el nekem, hogy nem fogod tudni megkülönböztetni a kettőt egymástól!
– De meg tudom…
– De nem tudod.
– Tényleg nem tudja – szólalt meg mögöttük valaki.
A riporter meglepődve perdült meg. – Professzor úr!
– Nem vagyok professzor. Asztalos vagyok.
– De a világ nem asztalosként emlékszik majd önre.
– Hát, a világ tehet nekem egy szívességet. Én most asztalos vagyok.
A technikus ujjának apró mozdulatával működésbe hozta a kamerát. Profi volt. Tudta, hogy a riport már elkezdődött.
– De kedves professzor úr! Éppen ezért jöttünk. Egy világhírű tudós, aki éppen asztalokat és széklábakat készít. Ezt látnia kell mindenkinek.
– Miért?
– Mert furcsa. Mert meg kell magyaráznia, hogy miért nem kutat, vagy ír könyvet.
– Kinek kell megmagyaráznom?
– Mindenkinek. Egy ilyen kaliberű ember…
– Milyen?
– Híres.
– Azért mert híres vagyok, meg kell magyaráznom, hogy mit teszek?
– Nem azért…
– Akkor miért?
– Mert… mert ez… érdekes.
– Érdekes, hogy egy ember székeket farag? De hát ebben semmi érdekes nincs. Pont, ahogy a kollegája mondta.
– De abban van, hogy ki faragja.
– Ki?
– Egy híres professzor.
– De a híres professzor most egy teljesen jelentéktelen dolgot tesz. Mindenkihez elmennek, aki híres és most éppen jelentéktelen dolgokat csinál?
– Nem… professzor úr, mi csak…
– Nem vagyok professzor.
– Nem? – hökkent meg a riporter.
– Nem. Egy „vén asztalos” vagyok.
– Igen. Így hívta az segédje is.
– Nem a segédem. Tanítvány.
– Tanítvány. Ó! Tehát mégsem hagyott fel a tanítással. Egy újabb fizikust ad át a világnak hamarosan?
– Asztalost.
– Tessék?
– Asztalosnak tanul. Én tanítom. Mondjuk választhatott volna jobb tanárt is. Pocsék vagyok, kettőnk közt szólva.
A riporter értetlenül rázta meg a fejét. Ebből vagy szenzációs riport lesz, vagy örökre elássák az archívum mélyére. Nem szép dolog egy tudományos műsorban lejáratni valakit, akinek annyi mindent köszönhet a világ. Viszont az öreg halála után ez a felvétel… hát igen… ez aranyat ér majd.
– Ha jól értem, professzor úr…
– Vén asztalos…
– Vén asztalos úr, ön tehát fizika helyett székláb faragásra tanítja azt a fiatalembert.
– Igen. Ügyes. Valójában ügyesebb, mint én, de ez nem nagy kunszt. Azért még van mit tanulnia.
– Mert nem elég jól farag?
– De jól farag. A technikája már jó. Azt ő csinálta – mutatott az öreg egy közelben álló székre.
A riporter egy ideig csendben szemlélte a bútordarabot. Teljesen átlagos, semmitmondó tárgy benyomását keltette.
– Szép.
– Nem igazán – vont vállat az öreg. – Olyan, mint az enyém: sima szék.
– Nem. Az öné kecsesebb. Látszik rajta… hogy…
– Mi? Hogy egy professzor készítette? Az meglepne. Ez egy átlagos szék. Bármelyik robot képes legyártani, ahogy a kollegája mondta.
– Nem. Ez a szék egyedi. Ön készítette.
– Ja, úgy igen. Egyedi. De ezen kívül semmi különös nincs benne.
– De van. Ezt egy világhírű professzor készítette.
– Na és? Ez nincs ráírva.
– De én tudom.
– Na, bumm. Maga tudja. Majd összekeverjük a többi székkel és akkor maga sem foga tudni.
– De miért? – kérdezte a riporter. Ideges mozdulatokkal zsebkendőt vett elő hátsózsebéből, mellyel izzadt homlokát kezdte törölgetni.
– Mit miért?
– Miért csinál ilyesmit? Miért fordított hátat a tudománynak? Miért gyárt asztalokat és székeket? Ha legalább egyediek lennének…
– De nem azok.
– A francba is, professzor úr…
– Vén aszta…
– Tudom… vén asztalos úr! A francba is, miért?
Egy ideig csönd volt a műhelyben. A tanítvány is előkerült valahonnan, de most mozdulatlanná merevedett.
– Tudja, hogy miért lettem tudós?
– Nem. Azt tudom, hogy miért lettem én fizikus.
– Maga fizikus?
– Igen. Vagyis már nem, mert otthagytam a pályát. De egyetlen ok miatt kezdtem el: maga miatt. Mert maga ott tanított.
– Ez kedves.
– Ez nem kedves. Elkeserítő, hogy széklábak között találom.
– Akkor én is elkeseredhetnék, hogy maga meg egy mikrofon mögött áll. Biztos nem voltam elég jó tanár.
– De. Csodálatos tanár volt. A legjobb. És én most nagyon el vagyok…
– Tudja, hogy miért lettem fizikus?
– Mondtam már, hogy nem tudom.
– Mert élveztem minden percét.
– De akkor, professzor úr… vagyis, asztalos úr, de akkor miért hagyta abba?
– Mert már nem élveztem.
– És a világ?
– A világ? A világ azt kapja tőlem, ami vagyok. Egy ideig képleteket kapott. Most pedig székeket kap.
– Székeket?
A riporter fejét csóválva lépett a közeli asztalhoz.
– Ezeket?
– Ezeket.
– De ezek nem kellenek senkinek. Lényegtelenek. Bármelyik robot megcsinálja maga helyett.
– Meg. Sőt, jobbat csinál. És gyorsabban.
– De akkor maga most pont olyan, mint egy robot. – A riporter felkapott egy félig kész széklábat. A gyalu nyomai még látszottak rajta, csiszolatlan felületén megült a fűrészpor. – Egy robottá alacsonyította le magát. Egy gondolkodó lényből… maga most egyenlővé tette magát egy géppel. Ezért. Ezért! – tolta az öreg orra alá a fadarabot.
– Nem – mosolyodott el az öreg. – Ezt nem érti még a tanítvány sem.
– Mit nem ért?
– Hogy az a székláb, amivel most itt hadonászik csak egy székláb, de mégsem azonos azzal, amit egy robot gyárt le.
– Mert? Különleges? Ugye, különleges? Benne van az ember, a világ, a fizika csodái, mert maga alkotta, mert egyedi, mert emberi, mert…
– Nem. Egyik sem.
Hosszú értetlen csönd verődött ide-oda a falak között.
– Egyszerűen csak örömet okozott miközben faragtam – szólalt meg hosszú csend után az öreg. Csillogott a szeme.
A riporter értetlenkedve, hatalmasra táguló szemekkel nézett rá az öregre, majd újra a kezében lévő széklábra pillantott.
– Azért, mert örömet okoz?
– Azért. Nem a fa más, hanem én, aki faragja. Én érzem jól magam közben. Mert ezért élünk, barátom, az örömért. Én legalábbis igen.
– És a világ?
– A világ köszöni, megvan nélkülem is. De én nem vagyok meg székek nélkül. Legalábbis manapság. Tudja, mindenkinek kell egy szék. Az sem baj, ha billeg.
– Miről beszél, professzor úr?
– Magáról, barátom, magáról.
*
A riport soha nem ment le, a felvétel valahogy törlődött a kamerából.
A hírtársaságnál egy héttel később megüresedett egy riporteri állás.
Share This