Ez lesz az egyetlen esélye. Persze el lehet hinni, hogy az életben vannak lehetőségek, és minden perc újabb és újabb ajtót nyit meg az ember számára. El lehet hinni. Hát hogyne. De ilyen marhaságokban csak az hisz, akinek nincs célja, aki még nem találta meg az útját, melyen végig kell menni, a kaput, melyen át kell törni…
Hideg volt. A házból kilépve nem gombolta be a kabátját és ettől reszketni kezdett. Mindegy. Most már kivárja a villamost. Nem árt az a kis hideg. Legalább ébren tarja.
A lehetőségek. Hát igen. Akik minden kapu mögött ott látják a lehetőségeket, azok vagy megalkuvók és mindegy, hogy mi történik velük, vagy ostobák és ott is aranyat vélnek, ahol csak rozsdás szegeket talál az, aki ért a fémekhez…
Most már tényleg fázni kezdett. Keze megindult a gombok felé, de leállította az önkéntelen mozdulatot.
Persze, az életben léteznek kiskapuk, léteznek zegzugos nyílások, melyek végül ugyanarra a teremre nyílnak, azonban léteznek olyan helyiségek, tróntermek, kincstárak (különösen a kincstárak ilyenek), melyeket csak egyetlen kapun, hídon, sikátoron keresztül érhet el az ember. Hát mit nem lehet ezen érteni? Jól emlékezett arra a pillanatra, amikor az öregek magukhoz hívták. Persze abba a szobába is csak egy ajtón át lehetett bejutni. Az öregek hellyel kínálták és azonnal a tárgyra tértek. Pár szó volt csak, de ő megértett mindent, amit meg kellett értenie…
A villamos végre bekanyarodott a sarkon. Hálát érzett, mintha nem saját magának köszönhette volna a reszketést. De az ember már csak ilyen: önmagát sanyargatja és másnak hálás, ha megszűnik a szenvedés. A járműben meleg volt és tömeg. Nem baj. Jó most emberek között lenni.
„Nem bukhatsz el!”, mondta az egyik öreg. Érezte, hogyne érezte volna, hogy a mellkasára egy gigantikus kéz tenyerel. „De ha nem sikerül…”, vetette volna közbe ő, hátha az ujjak alá betuszkolhatja a kezét és enyhítheti a nyomást. „Olyan nincs. Nem létezik és nem is létezhet. Ez az utad, ez az élet, ez az egyetlen dobásod van.”, válaszolta az öreg. Az öregek bölcsek, az ő kezükben van a szerszám, mellyel szabályokat vésnek láthatatlan táblákra. Jól emlékezett a pillanatra, amikor megértette, hogy igazuk van. Arra a jéghideg, kegyetlenül éles villanásra, amikor felfogta, hogy az életben egy célhoz egyetlen út vezet, és azon az úton neki végig kell mennie. Ha törik, ha szakad. Ha véresre kopik a térde és a könyöke a gyakorlástól, akkor is. Ha eszét veszti, akkor is, ha megrokkan, akkor is. Mert a cél…
A villamos egykedvű tempóban haladt célja felé. Még három megálló, és megérkezik a harctérre.
Kegyetlen küzdelem lesz, de ez elől nem menekülhet. Átvette magában a fegyvereket. Minden eszközt magával hozott. Hónapok óta készült a harcra, és ezerszer bepróbálta már a rá váró küzdelmet. Nyernie kell! Tudta, hogy – mint a legtöbb küzdelem – ez is eldől az első percekben. Másodpercek alatt kiderül majd, hogy ki az erősebb, hogy az a rengeteg felkészülés, gyakorlás meghálálja-e magát, vagy még mindig nevetségesen kevésnek bizonyul egy olyan rettenetes ellenféllel szemben, mint amivel most készül megküzdeni. De győzni fog. Győznie kell…
Egy piros kabátos nő fúrta át magát előtte a tömegen, hogy leszállhasson. Kedves arca volt. Jó lett volna rámosolyogni, és aztán percekig, vagy talán órákig dédelgetni a gondolatot, hogy megismerkednek és egyszer a nő majd a felesége lesz. De megálljt parancsolt magának. Egy nő sem szereti a veszteseket. Majd akkor fordul szoknyák felé, majd akkor ereszti szabadjára álmodozó vad lovait, ha győzött a csatában, ha átjutott a kapun és végül odaért, ahová mindig is menni akart. Ahová az öregek is el akarták juttatni.
Az öregek.
Az első másodpercekben nagyon figyelnie kell majd. Az ellenfél első csapása sokkoló lehet, márpedig egy rövidzárlat akár az életébe is kerülhet, a vereség garantált, az ellenség eltiporja, megalázza, majd leköpi, hogy aztán röhögve csukja be előtte a kaput. És ezt nem engedheti meg magának.
A villamos ajtaja kinyílt, a nő leszállt. Még két megálló.
Persze lehet, hogy még talpra lehet vergődni valahogy. Az öregek mindig erről papoltak. Küzdj, verekedj, ess el, zúzd össze magad, de állj fel! Ezt szeretnénk, ezt akarjuk! Amíg nyitva van a kapu, addig harcolni lehet az őrrel. Nem győztél? Nem baj. Menj haza és gyakorold a fogásokat még jobban, még állhatatosabban. Gyakorolj, míg ki nem lóg a beled. Aztán menj vissza és küzdj meg megint az őrrel. És ha megint agyonver, az sem érdekes. A baj nem az összetört csontoknál kezdődik, hanem ott, amikor bezáródik a kapu. Mert abban a pillanatban, hogy bezáródik, megsemmisül számodra a terem, melyet eddig őrzött és ahová csak az az egyetlen kapu vihetett el. Mert vannak olyan helyek, ahová csak egy kapun át lehet eljutni.
Megállt a villamos. Már csak egy megálló. Fájni kezdett gyomra. Ez hiányzott a legkevésbé. Hogy kezd küzdeni görcsök között rángatózva? Hogy ugrik majd el a csapások elől és vág vissza, ha közben saját belei sem engedelmeskednek neki? Hogy nyerhet így?
Meglátta a kaput. Mögüle fénypászmák nyúltak felé. Ha bejut, ha sikerül az őrt, az ellenfelet, a gyilkost legyőznie, akkor övé lesz a fény. Ahogy az öregek ígérték. „Akkor majd bármit megtehetsz”, mondták neki oly gyakran, éveken át. És ha a fény az övé lesz, akkor minden az övé lesz. Akkor rámosolyog minden villamosról lefurakodó helyes nőre, akkor behúzza a kabátját, ha hideg szél fúj felé, akkor végre élni fog. Élni. A kapun túl élni fog. A fény közepén, a lehetőségek közepén, gazdagságban, szeretetben, jólétben. A kapun túl jó lesz. És neki semmi más dolga nincs, csak leszállni a villamosról és harcba indulni. Egy határozott csapás, egy gyors védés, és az őr kicselezve, lent a földön, ő pedig közelebb áll majd a fényhez. Talán nem jut be még oda, talán még vannak kapuk és őrök közte és a fény között, de akkor is közelebb lesz, egy küzdelemmel, egy megnyert csatával beljebb.
A villamos fékezett. Eljött az ő ideje.
És ha… És ha nem… És ha nem győz…
Akkor mindennek vége. A kapu becsukódik, a fény elhalványul, majd szürkévé aszalódik. Akkor nincs tovább. Az öregek sírnak, a fiatalok sírnak, a világ sír, és soha nem hagyja abba a könnyezést. Akkor itt a vég, mert minek, vajon minek üljön az ember egy örökre becsukott kapu előtt, ahol már az őrbódéban is csak a hideg szél motoz, ahol nincs már őr, mert nincs harcos, akivel megküzdhetne? Mert az, aki ott hever, már csak egy roncs, egy értéktelen, érdemtelen, egy valaha kapukat ostromló, most már csak mankókra rogyó szellemalak. Egy senki. És a senkik nem keresnek, nem haracolnak, és soha nem jutnak el a fényhez. Világtalan véglényekként csúsznak-másznak a félhomályban féreg társaikat lökdösve lent a porban. És a két öreg… addig zokog majd, míg már csak a könnyek maradnak, melyek keserű áradta végül a harcos nevét is elmossa tudatukból.
Győznie kell!
Vincere aut mori.
Győzelem vagy halál.
Minden igazi harcos így indul csatába, ha tényleg kell neki a fény.
Hideg volt. A házból kilépve nem gombolta be a kabátját és ettől reszketni kezdett. Mindegy. Most már kivárja a villamost. Nem árt az a kis hideg. Legalább ébren tarja.
A lehetőségek. Hát igen. Akik minden kapu mögött ott látják a lehetőségeket, azok vagy megalkuvók és mindegy, hogy mi történik velük, vagy ostobák és ott is aranyat vélnek, ahol csak rozsdás szegeket talál az, aki ért a fémekhez…
Most már tényleg fázni kezdett. Keze megindult a gombok felé, de leállította az önkéntelen mozdulatot.
Persze, az életben léteznek kiskapuk, léteznek zegzugos nyílások, melyek végül ugyanarra a teremre nyílnak, azonban léteznek olyan helyiségek, tróntermek, kincstárak (különösen a kincstárak ilyenek), melyeket csak egyetlen kapun, hídon, sikátoron keresztül érhet el az ember. Hát mit nem lehet ezen érteni? Jól emlékezett arra a pillanatra, amikor az öregek magukhoz hívták. Persze abba a szobába is csak egy ajtón át lehetett bejutni. Az öregek hellyel kínálták és azonnal a tárgyra tértek. Pár szó volt csak, de ő megértett mindent, amit meg kellett értenie…
A villamos végre bekanyarodott a sarkon. Hálát érzett, mintha nem saját magának köszönhette volna a reszketést. De az ember már csak ilyen: önmagát sanyargatja és másnak hálás, ha megszűnik a szenvedés. A járműben meleg volt és tömeg. Nem baj. Jó most emberek között lenni.
„Nem bukhatsz el!”, mondta az egyik öreg. Érezte, hogyne érezte volna, hogy a mellkasára egy gigantikus kéz tenyerel. „De ha nem sikerül…”, vetette volna közbe ő, hátha az ujjak alá betuszkolhatja a kezét és enyhítheti a nyomást. „Olyan nincs. Nem létezik és nem is létezhet. Ez az utad, ez az élet, ez az egyetlen dobásod van.”, válaszolta az öreg. Az öregek bölcsek, az ő kezükben van a szerszám, mellyel szabályokat vésnek láthatatlan táblákra. Jól emlékezett a pillanatra, amikor megértette, hogy igazuk van. Arra a jéghideg, kegyetlenül éles villanásra, amikor felfogta, hogy az életben egy célhoz egyetlen út vezet, és azon az úton neki végig kell mennie. Ha törik, ha szakad. Ha véresre kopik a térde és a könyöke a gyakorlástól, akkor is. Ha eszét veszti, akkor is, ha megrokkan, akkor is. Mert a cél…
A villamos egykedvű tempóban haladt célja felé. Még három megálló, és megérkezik a harctérre.
Kegyetlen küzdelem lesz, de ez elől nem menekülhet. Átvette magában a fegyvereket. Minden eszközt magával hozott. Hónapok óta készült a harcra, és ezerszer bepróbálta már a rá váró küzdelmet. Nyernie kell! Tudta, hogy – mint a legtöbb küzdelem – ez is eldől az első percekben. Másodpercek alatt kiderül majd, hogy ki az erősebb, hogy az a rengeteg felkészülés, gyakorlás meghálálja-e magát, vagy még mindig nevetségesen kevésnek bizonyul egy olyan rettenetes ellenféllel szemben, mint amivel most készül megküzdeni. De győzni fog. Győznie kell…
Egy piros kabátos nő fúrta át magát előtte a tömegen, hogy leszállhasson. Kedves arca volt. Jó lett volna rámosolyogni, és aztán percekig, vagy talán órákig dédelgetni a gondolatot, hogy megismerkednek és egyszer a nő majd a felesége lesz. De megálljt parancsolt magának. Egy nő sem szereti a veszteseket. Majd akkor fordul szoknyák felé, majd akkor ereszti szabadjára álmodozó vad lovait, ha győzött a csatában, ha átjutott a kapun és végül odaért, ahová mindig is menni akart. Ahová az öregek is el akarták juttatni.
Az öregek.
Az első másodpercekben nagyon figyelnie kell majd. Az ellenfél első csapása sokkoló lehet, márpedig egy rövidzárlat akár az életébe is kerülhet, a vereség garantált, az ellenség eltiporja, megalázza, majd leköpi, hogy aztán röhögve csukja be előtte a kaput. És ezt nem engedheti meg magának.
A villamos ajtaja kinyílt, a nő leszállt. Még két megálló.
Persze lehet, hogy még talpra lehet vergődni valahogy. Az öregek mindig erről papoltak. Küzdj, verekedj, ess el, zúzd össze magad, de állj fel! Ezt szeretnénk, ezt akarjuk! Amíg nyitva van a kapu, addig harcolni lehet az őrrel. Nem győztél? Nem baj. Menj haza és gyakorold a fogásokat még jobban, még állhatatosabban. Gyakorolj, míg ki nem lóg a beled. Aztán menj vissza és küzdj meg megint az őrrel. És ha megint agyonver, az sem érdekes. A baj nem az összetört csontoknál kezdődik, hanem ott, amikor bezáródik a kapu. Mert abban a pillanatban, hogy bezáródik, megsemmisül számodra a terem, melyet eddig őrzött és ahová csak az az egyetlen kapu vihetett el. Mert vannak olyan helyek, ahová csak egy kapun át lehet eljutni.
Megállt a villamos. Már csak egy megálló. Fájni kezdett gyomra. Ez hiányzott a legkevésbé. Hogy kezd küzdeni görcsök között rángatózva? Hogy ugrik majd el a csapások elől és vág vissza, ha közben saját belei sem engedelmeskednek neki? Hogy nyerhet így?
Meglátta a kaput. Mögüle fénypászmák nyúltak felé. Ha bejut, ha sikerül az őrt, az ellenfelet, a gyilkost legyőznie, akkor övé lesz a fény. Ahogy az öregek ígérték. „Akkor majd bármit megtehetsz”, mondták neki oly gyakran, éveken át. És ha a fény az övé lesz, akkor minden az övé lesz. Akkor rámosolyog minden villamosról lefurakodó helyes nőre, akkor behúzza a kabátját, ha hideg szél fúj felé, akkor végre élni fog. Élni. A kapun túl élni fog. A fény közepén, a lehetőségek közepén, gazdagságban, szeretetben, jólétben. A kapun túl jó lesz. És neki semmi más dolga nincs, csak leszállni a villamosról és harcba indulni. Egy határozott csapás, egy gyors védés, és az őr kicselezve, lent a földön, ő pedig közelebb áll majd a fényhez. Talán nem jut be még oda, talán még vannak kapuk és őrök közte és a fény között, de akkor is közelebb lesz, egy küzdelemmel, egy megnyert csatával beljebb.
A villamos fékezett. Eljött az ő ideje.
És ha… És ha nem… És ha nem győz…
Akkor mindennek vége. A kapu becsukódik, a fény elhalványul, majd szürkévé aszalódik. Akkor nincs tovább. Az öregek sírnak, a fiatalok sírnak, a világ sír, és soha nem hagyja abba a könnyezést. Akkor itt a vég, mert minek, vajon minek üljön az ember egy örökre becsukott kapu előtt, ahol már az őrbódéban is csak a hideg szél motoz, ahol nincs már őr, mert nincs harcos, akivel megküzdhetne? Mert az, aki ott hever, már csak egy roncs, egy értéktelen, érdemtelen, egy valaha kapukat ostromló, most már csak mankókra rogyó szellemalak. Egy senki. És a senkik nem keresnek, nem haracolnak, és soha nem jutnak el a fényhez. Világtalan véglényekként csúsznak-másznak a félhomályban féreg társaikat lökdösve lent a porban. És a két öreg… addig zokog majd, míg már csak a könnyek maradnak, melyek keserű áradta végül a harcos nevét is elmossa tudatukból.
Győznie kell!
Vincere aut mori.
Győzelem vagy halál.
Minden igazi harcos így indul csatába, ha tényleg kell neki a fény.
Leszállt a villamosról. Az órájára pillantott. 7.50 A zárthelyi vizsga tíz perc múlva kezdődik és neki még vécére kell mennie. Futni kezdett az egyetem bejárata felé.
