Kényszerintézkedés

Írta vlorant

Dátum: 2020-03-24
"

TovábB Olvasok!

Reggel 6.13-kor csörgött az óra. Mindig akkor csörgött. Három hetente cserélt benne elemet, nehogy késsen és persze minden este újra beállította a pontos időt.
Félig az álomban rekedt, de ez ismerős érzés volt. A lényeg, hogy most fel kell kelni, bármennyire is kényelmetlen az első pár mozdulat. Kikelt az ágyból. Egyenesen a konyhába támolygott. A hajnali támolygás is megszokott volt. Nem kellemes, de ismerős. Vékony sugárban nyitotta meg a csapot és ujját a víz alá dugta. Elsőként a jobb, aztán a bal szemét nedvesítette meg. Ez rángatta ki végleg az álomból.
A pirítós négy percig melegedett. Öt percig ült a vécén, ennek utolsó harminc másodpercében azt hallgatta, ahogy a kávégép kiköpi magából a cortado utolsó cseppjeit.
Leült a konyhapult elé. Hat, vagy négy korty. Ezt még nem döntötte el. Elővette a könyvet és olvasni kezdett. Öt oldal lesz. Ezt viszont tudta.
Egyszer egy barátja azt mondta róla, hogy rendmániás, kényszeres bolond, aki a megszokásaiért él. A barátja azonban nem értette a lényeget: azt, hogy az élet és a megszokás nem választható szét egymástól. Hogy azok a rohadt neuronok nem véletlenül, emberi hanyagság miatt huzalozzák be az ember agyát, hanem azért, mert máshogy nem megy. A világ lenyomatot képez a tudatban, a tudat pedig fényből vagy árnyékból, vagy ki tudja, milyen misztikus anyagból parancsot ad a testnek, hogy ebből az egészből legyen valami maradandó, valami, amire támaszkodni lehet, amire emlékszik az ember, mi érthetővé teszi a dolgokat. És kialakulnak a pályák, de ezek nem holmi képlékeny nyomok az agy tengerpartjának homokjában, hanem vésések ugyanannak a tengerpartnak a szikláiban. Vésések. És a véséseket nem lehet csak úgy átvésni, kihagyni, lefesteni. Azok ott vannak. Az élet akkor is megszokás, ha minden nap mást tesz az ember. De vannak emberek. Ő ilyen volt. Akik inkább tovább vésik a nyomot. Mélyítik, cizellálják, csinosítgatják az íveket. És igen. Hát igen. Ebben lelik élvezetüket. Mert talán a változatosság gyönyörködtet, de az azonosság is okozhat örömet. Ismerős örömet. És hazugok azok, akik azt hiszik, hogy bennük nincsenek vésetek. Ők azok, akik le akarják tagadni maguk elől, hogy bennük is ott vannak a megszokások kiirthatatlan vonalai, melyek alapul szolgálnak, minden látszólagos „újdonság” számára.
Öt oldal után letette a könyvet. Még kilenc hét és kiolvassa. 7.19-kor indult el a lakásból. Amikor befordult az utcasarkon, már látta, hogy a szokásos busz most legalább egy perccel korábban kanyarodott be a túloldalon, így le fogja azt késni. Persze futhatna is, de erről most lemondott. Nem a futásra alkalmas cipő volt rajta.
A buszmegállóban összesűrűsödött a tömeg mire megérkezett az következő járat. Alig fért fel a járműre. A kilenc állomás alatt hatszor ment körbe a fej fölötti monitoron a reklámblokk. Megpróbált új részleteket felfedezni a fogkefe reklámban, de most nem járt olyan szerencsével, mint tegnap, amikor hihetetlen örömmel bukkant rá a tényre, hogy a csaj mögötti vitrines szekrényben egy anatómiai atlasz látszik néhány másodpercre. Észbontó volt. Hogy nem vette ezt eddig észre?
Igen. A változatlanságban is van öröm, mert a változatlanság csak látszólag nem mozog. De a felszín alatt. Ó, a felszín alatt csodálatos rétegek látnak napvilágot, ha odafigyel az ember. És ha még jobban odafigyel, akkor azt is észreveszi, hogy maga a sziládnak hitt változatlanság is mozog, elképesztő lassan, szemmel nem látható tempóban, de kocsonyaként torzul és alakul és formálódik egészen addig a pillanatig, míg már egészen más látszik belőle, mint korábban, de ha valaki meg akarná keresni a pontot, ahol átváltozott, akkor azt soha nem találná meg. Soha.
Leszállt a buszról. Három sarokra volt a munkahelyétől. Melyet most kilenc perc alatt tett meg. Nagyjából 7.56 és 7.58 között lép be majd a kapun. Útközben elővette belépőkártyáját, hogy ezzel ne kelljen ott vacakolnia.
Ráfordult a lépcsősorra. Szerette a lépcsősort, mert 13 foka volt. Prímszám. A prímek a matematika szuperhősei. Megragadta a kilincset. Éppen a TOLNI feliratnál. A TOLNI öt betű Az is prím.
– Uram! Sajnos nem mehet be! – szólalt meg mellette egy hang.
– Tessék? – kérdezte meghökkenve.
– Ma nem mehet be – válaszolta egy egyenruhás alak.
– De én itt dolgozom, és két perc múlva már késni fogok.
– Ma nem, uram.
– De igen, hiszen ha két perc múlva nem vagyok bent, akkor kések.
– De ma nincs késés.
– Késés mindig van, ha az ember nincs időben egy adott helyen.
– Uram. Ma a hivatal zárva van.
– De ma hétfő van.
– Igen, de akkor is zárva tart. Tudja, a kényszerintézkedések miatt. Ha itt dolgozik, akkor kapott erről értesítést. Nem kapott e-mailt?
– Hétvégén nem nézek e-mailt.
– Pedig kellett volna. Határozatlan ideig a hivatal zárva tart. Sajnálom – mosolyodott el udvariasan az egyenruhás.
– Akkor én most…
– Most menjen haza. Vagy bárhova.
Kótyagos fejjel lépkedett le a lépcsősoron. Lefelé is tizenhárom fok volt. Már két perce bent kéne lennie. Szinte érezte, ahogy az agyába rögzített vésetek csikorognak, nyüszítenek, és az eddig oly kellemesen bennük áramló energia most szerteszalad, mintha valami gátszakadás történt volna idegpályájának eddig megzabolázott csatornarengetegében.
Mi legyen? 8.03 Ilyenkor szokott elhelyezkedni az asztalnál. A gépet már bekapcsolta, és ő a logót nézi a képernyőn.
Mi legyen?
Erre nincsenek vésetek. Nincs rend. Beosztás. Ez vadvidék. Veszélyes dzsungel. Agya üresben pörgött. Mikor újra az órájára nézett, az már 8.12-t mutatott. Egy kollégája sietett el mellette.
– Ezek hülyék! – vetette oda neki a megjegyzést.
Mi legyen?
Óvatosan indult el. Úgy vigyázott minden lépésre, mintha aknamezőn járna. Aztán a sarkon meglátta a lány, aki egy lámpaoszlopnak dőlve éppen fagylaltot evett. Négygombócos fagylalt volt, és a lány úgy habzsolta, mintha életében utoljára ehetne ilyet. Fagylalt. Ezer éve nem evett fagyalaltot. De egyáltalán, hogy kerül ide ilyesmi? Márciusban? Ilyenkor még forró csokit kell inni, nem jeges édességet tömni magunkba. Ki és miért képes arra, hogy márciusban, reggel (az órájára pillantott) 8.16-kor négygombócos fagylatot egyen? Mi? Miért? Hogyan?
Hogyan?
És ekkor jött rá. Életének 18463-ik napján, reggel 8.13-kor döbbent rá, hogy a kezében van a véső, hogy mindig is ott volt, csak ő nem vette észre. Hogy ő a szobrász, és hogy szinte végtelen hatalma van az anyag fölött.
Ezen elgondolkodott. Egészen pontosan 8.24-ig emésztette a felismerést. Aztán körbenézett és felfedezte a fagylaltost. Parányi bolt volt egy cipőüzlet és egy lottózó között. Izgalomtól remegve lépett a boltba.
– Jó napot! – köszönt rá az eladó.
– Fagyi, ilyenkor? És ilyen korán?
– Ja. Még én sem csináltam ilyesmit, de hajnalban felébredtem és egyszerűen jó ötletnek tűnt. Tudom, hülyeség, de „kényszerintézkedések” vannak, nem? Legalább fagyi legyen, nem?
– De. Gondolom.
– Kér?
– Reggel? Kicsit korán van.
– És? Szereti a fagyit vagy nem?
– Szeretem.
– Akkor kap. Milyen legyen?
– Vanília.
– És?
– Ennyi.
– Ne vicceljen, már! Van például citrom.
– Nem szeretem.
– De ez finom.
– Nem szeretem.
– Mikor evett utoljára citromfagyit?
– Gyerekkoromban.
– Akkor most kap egyet.
– De nem szeretem.
– Nem baj. Kellenek néha ezek a nemszeretemek. Isteni lesz, még akkor is, ha nem szereti. És persze soha nem fogja elfelejteni, hogy hétfő reggel, a kényszerintézkedések napján, fél kilenckor citromfagyit evett – nevetett fel az árus. Gyorsan dolgozott és a végén egy négygombócos fagyit adott át.
– És a többi? Négy gombóc?
– Négy ám. A többi zsákbamacska. És ne fizessen, ma nem azért nyitottam ki, hogy pénzt keressek.
– Akkor miért?
– Mert ilyet még soha nem csináltam.
Még kérdezni akart valamit, de háta mögött öt gimnazista tódult a boltba, úgyhogy inkább hagyta a dolgot.
A lány már eltűnt a lámpaoszlop mellől, ezért ő állt oda. Belenyalt a fagylaltba. Az felső gombóc kókusz volt. Finom. A második gesztenye. Remek. A harmadik citrom. Savanyú volt, de… hát talán nem volt rossz… a negyedik pedig a vanília. A citrom után nem tűnt olyan izgalmasnak.
8.41-ig fagyizott. Körülötte zajongott az utca, és előtte ezer út nyílott meg. Új utak. Vésetlen utak, és ő örömmel markolta meg a szerszámot, hogy új ábrákat karcoljon fel a kőre. Hogy milyen ábra lesz, azt majd hozza az élet. Az biztos, hogy ma gyalog megy haza, és vacsorára főzni fog magának. Majd kiderül, hogy mit. Ja, és még délelőtt vesz magának egy biciklit. Még soha nem ült biciklin, ki kell próbálnia.
Share This