A tiramisu miatt volt az egész.
A pláza csendes volt. Nem üres, csak csendes. Nála volt a bevásárlólista, a zsebében gyűrődött, mint valami használt papír zsebkendő. Kissé félt. Fél éve nem járt boltban, és az ember egészen könnyen képes elfelejteni korábban egyszerűnek tűnő dolgokat is. Pláne, ha az az ember öregszik.
A bolt nyitva volt. Hatalmas szupermarket az alagsorban. Régen is ott volt, azóta sem ment sehova. Átlökdöste magát a forgóajtón és a kosarak felé indult.
– Mennyi idős a bácsi? – állította meg egy gyerek. Tizenöt évesnél nem lehetett több.
– Nálad idősebb.
– De mégis mennyi? Mert ha ötven fölött van a bácsi, de hatvan alatt, akkor mehet csak be.
– Kész érettségi tétel. És miért nem szabad bemennem, ha teszem azt hatvanegy vagyok?
– Mert megöli a vírus.
– És ha negyvenkilenc?
– Akkor is. Szétöli a bácsit egy perc alatt.
– Értem. És ezt ki mondta neked?
– Nekem a főnök mondta, akinek meg az ő főnöke, akinek meg a tv.
– Szuper. És te hány éves vagy?
– Tizenhat.
– Ugye sejted, hogy itt valami aprócska logikai baki lappang a levegőben?
– Mi az?
– Hát hogy te is fiatalabb vagy ötvennél.
– Igen.
– És…
– És?
– És mégsem vagy halott. Hála ég!
– Nem, mert tizennyolc alatt mindenki nyájimmunis.
– Az mi?
– Hogy nem halunk meg.
– Soha?
– Gondolom.
– Jó nektek.
– Hány éves a bácsi?
– Ötvenkilenc.
– Akkor bemehet. De nagy mázlijának tetszik lenni, mert hatvan fölött már durva a helyzet. A vírus úgy gyilkol, mint egy… gyilkos.
– Az anyját! – fújt a levegőbe és elvette a kosarat.
A zöldségeknél nem történt semmi különös, így begyűjtötte a tojásokat. A tejes hűtők felé kanyarodott. Mascarpone kell, mert ha nincs, akkor kútba esett a tiramisu, ami a kedvét tekintve egyenlő lenne egy vírusfertőzéssel.
– A bácsin miért nincs védőoverál? – dörrent rá hátulról valaki. Amennyire a kosár engedte, megperdült. Egy kislány állt előtte.
– Te hány éves vagy, bogaram?
– Tíz.
– És te is itt dolgozol?
– Itt. Anya is itt volt, de idős lett és veszélyeztetett. Most én vagyok helyette, de a bácsi overál nélkül nem maradhat itt. Nem mondták a bejáratnál?
– Nem, szívem. Nem említették, és nincs overálom.
– Akkor a bácsi halálos veszélyben van.
– Mennyire halálos?
A kislány vállat vont. – Nem tudom. Kicsit, de akkor is fel kell venni az overált.
– Hogy vegyem fel, ha nincs?
– Lehet venni a drogéria részlegen.
– Jó, megyek.
Elköszönt a kislánytól, és a drogéria felé caplatott.
– Ne haragudjon, de mit járkál itt ruhában? – lépett elé a konzervek takarásából egy nő. Úgy harminc lehetett. Bár közértes egyenruhát viselt, de így is szemrevaló teremtés volt. Persze bizonyos kor felett mindenki annak tűnik, aki fiatalabb egy húszassal.
– Tessék? – nézett zavarodottan a nőre.
– Mit mászkál itt ruhában? – kérdezte újra a nő.
– Maga meg hogy hogy nem halt meg?
– Miért haltam volna meg?
– Mert kábé harminc éves, és ha jól tudom, ötven és hatvan között biztonságos a közért.
– Rosszul tudja, mert az tegnap volt zárás előtt. Ma már húsztól lefelé és hatvantól felfelé veszélyes. És persze azoknak, akik ruhában vannak.
– Milyen ruhában?
– Bármilyenben.
– Ezt kifejtené?
– Vegye le szépen a ruháját, mert így veszélyben van!
– Erről még nem hallottam.
– Hát most hall. Új fejlemények.
– Milyen új?
– Hat perces. Tessék vetkőzni!
– Gatyára?
– Mindet. Úgy meg lehet úszni a dolgot. Szerintem még a húspultig is eljut gond nélkül.
– De ruhában…
– Ruhában halál fia. A textil közvetíti a legkeményebben a vírust. A ruha a vírus melegágya, bölcsője.
– Úgy érti, hogy a pólóm szoptatja a vírust?
– Nem tudom, hogy a vírus szopik-e, de a pólót is le kell venni. Vagy nem maradhat. Ruhában semmiképpen. Na, vetkőzik?
– De akkor kilóg… kilátszik…
– Mi látszik ki?
– Csak sejti már! Harminc éves.
– Nem értem.
– A kakaska!
– Tessék?
– A kakaska kiszabadul, és rohangálni akar majd, ahogy magára nézek.
– Hát akkor szabad lesz. Higgye el, senki sem fogja kergetni. Vetkőzzön már, mert veszélyben van.
– Jó, én levetkőzöm, de maga meg ír egy igazolást az asszonynak, hogy nem önszántamból csináltam. És egyébként maga miért nem pucér? Maga bezzeg nem akarja, hogy kilátsszon a… nem is tudom, hogy ha nekem kakaskám van, akkor magának mi van.
– Tyúkocska?
– Azt csodálnám, de egye fene. Szóval? Miért nem pucér?
– Mert nő vagyok. A nőknek nem árt a ruha. Sőt, védi őket, tehát nekik kötelező.
– De a férfiakra…?
– Azok ruhában nem élik túl. Vagy vetkőzik, vagy elhagyja a boltot.
– Mert bolton kívül…?
– Mert bolton kívül már nem a mi felelősségünk és egyébként is, köztudomású, hogy a vírus csak üzletben támad. Vetkőzzön!
– Hát ilyen felszólítást meglehetősen régen kaptam nőtől. Egészen izgalmas. Figyeljen ide! Ha esteleg a legújabb rendeletek szerint az kell a túlélésemhez, hogy mi ketten… szóval a kakaska és a tyúkocska találkozzon… és még igazolást is kapok, hogy a párizsihoz így jutottam csak hozzá… hát én nagyon komolyan törekednék a biztonságra.
– Ezt inkább nem értem.
– Sejtettem.
– Tessék vetkőzni, mert féltem magát!
– Maga nagyon édes.
– Nem hiszem. Vetkőzzön már, az isten szerelmére, mert minden másodperc számít.
– És ha nem akarok?
– Akkor letépem magáról a ruhát. Maga nem fog itt az életével játszani az orrom előtt.
Egy ideig még tétován nézelődött, de a távolban végül mintha egy csupasz feneket látott volna megvillanni, és otthon elég nagy lesz a dráma, ha elmarad a tiramisu.
Levetkőzött.
Kissé hideg volt, de a kakaskát egészen jól takarta a ruhával teli bevásárlókosár. A strandon sem csinál nagy faksznit a testéből, pedig csak egyetlen ruhadarabbal van több rajta. Az egy az meg majdnem semmi, és ezt csak azok a hülye informatikusok tagadnák, akik miatt rászokott a netre meg a sorozatokra meg arra a még hülyébb birodalomépítős marhaságra, ami miatt hetek óta nem alszik rendesen.
Megtalálta a babapiskótát, de volt belőle vagy öt féle, és persze azt a mókusost sehol sem találta. Megpróbálta elképzelni, hogy mekkora szokott a tányérról visszanézni rá, ha otthon kap egy adag tiramisut…
– Mit álldogál itt?
– Tessék?
Egy idős férfi állt mellette. Hetven körül járhatott. Közértes egyenruhát viselt és morcosan nézett.
– Életveszélyben van.
– Ahogy elnézem, maga is.
– Én aztán nem.
– De hát van magán ruha és öregebb, mint én. Ezt elég nehéz lenne letagadni.
– Igen, de én már immunis vagyok. Hetvenkettő és hetvenhat között védett minden elvált férfi. Hetvenhat és nyolc között a nők is, ha özvegyek. Pláne, ha csokifagyit esznek. Én hetvenhárom vagyok, az asszony meghalt – de szerencsére rákban és nem a vírusban – és naponta két doboz fagyit eszem. Alkalmazottaknak ingyen adják, mint védőétel. De maga csoda hogy él!
– Mert?
– Mert ha nem tudná, a vírus körülbelül százötven centi magasságban és afölött terjed.
– Mióta?
– Nem hallgatja a hangosbemondót? Azért van. Öt perce mondták be. Szóval, ha én maga lennék, akkor négykézláb vásárolnék tovább.
– Mint a kutyák?
– Egy csomó élőlény jár négykézláb. Ereszkedjen már le, mert kiver a víz, hogy az orrom előtt dobja be a törülközőt. Rossz már a szívem, simán elvinne, ha előttem nyúlna ki.
– Bocsánat! – huppant térdre azonnal.
Kicsit hülyén érezte magát, viszont megtalálta a mókusos babapiskótát. A kosarat meg egészen jól lehet tolni, hála a rászerelt kerekeknek.
Tíz percbe telt, mire eljutott a tejes hűtőkhöz. Kicsit fázott és a térde is sajgott, de hát a tiramisuért bármit.
Egy középkorú nő suhant el mellette négykézláb. Gyorsabban mozgott, mint ő két lábon. Bugyi volt rajta és melltartó. A többi ruhája a kosárban gyűrődött.
– Asszonyom, nem tudja, hogy merre van a mascarpone? Innen lentről nem látszik.
– Nem tudom – nézett vissza a nő. – De ha akarja, megnézem a bácsinak.
Ez fájt. A bácsi is, meg az, hogy a nő úgy pattant talpra, mint egy légtornász.
– Három ajtóval odébb van – mondta a nő. – Elkísérjem?
– Megtenné?
– Persze. Nekem is van apám.
Ez is fájt.
– Magácskán miért nincs ruha? – kérdezte a nőt. – Ha jól tudom, akkor a nőknek kifejezetten kötelező.
– Rosszul tudja. Harminc és negyven között a vírus a nemi szerveken keresztül támad. Azokat kell védeni, de a többi részt nem szabad letakarni.
– Mióta?
– Nem tudom. A húspultnál mondták. Szóval gyorsan lekaptam a fölösleget.
– Jól tette, hölgyem, jól tette.
Néhány másodpercig egymás szemébe néztek, csak úgy négykézláb állva az epres joghurtok előtt.
– Megszagolhatom a fenekét?
A nő felnevetett, térden perdült és már két pulttal le is hagyta.
– Mennyi kell a bácsinak? – guggolt fel a nő, hogy jobban lásson.
– Nekem már ennyi is majdnem elég.
– Mascarponéból.
– Ja. Egy nagy vagy két kicsi.
– Egy nagy – bólintott a nő, felegyenesedett, kinyitotta a hűtőajtót és átnyújtotta a dobozt.
– Hálás köszönet… – Mást is mondott volna, de a sajtos pult felől zaj támadt.
– Tessék egy kicsit közelebb mászni egymáshoz – kiabálta egy középkorú férfi. Rajta is közértes egyenruha volt.
Néhány pillanat alatt vagy tízen gyűltek össze körülötte.
– Most lepermetezem magukat – kiabálta a férfi. Műanyag kerti permetező volt a hátára szíjazva.
– Mégis mivel? – kérdezte egy nő a háta mögött. Meglepően közelről beszélt, és a hangjából ítélve szép volt.
Vajon mit láthat a baromfiból, tűnődött el egy pillanatra, de a közértes válasza törölte a gondolatot.
– Kóla. Az jó rá. Megöli a vírus mikortondirúját.
Nem bírta ki, hogy csendben maradjon: – Mikor?
– Azonnal – válaszolta magabiztosan a férfi.
– És ezt honnan tudja?
– Most mondták be.
– A kólát nem inni szokták? – kérdezte valaki mellette.
– Azt majd a végén. Most jön a permet – válaszolta és már szinte érezték is hátukon a cseppeket, de a férfi újra megszólalt.
– Fel lehet állni.
– Akkor mégsem lesz keresztelő? – kérdezte egy idősebb néni.
– Nem. Most szóltak, hogy a kóla nem jó, viszont fel kell állni, mert a vírus lesüllyedt.
– Hova? – kérdezte valaki.
– A maguk szintjére, szóval talpra, mert lent maradni halálos.
Feltápászkodtak.
– Én egy kicsit rosszul vagyok – suttogta egy idősebb férfi kettővel előtte.
– A bácsi rosszul van! – jelentkezett a nő, aki mascarpone ügyben rajta is segített.
– Mi a baj? – kérdezte ijedt hangon a közértes. – Köhögni tetszik?
– Nem… a szívem…
– Ja, már megijedtem. – Érződött hangjában a megkönnyebbülés. – Ha nagyon rosszul tetszik lenni, akkor tessék oldalt húzódni. Zárás előtt egy órával körbemegy egy orvos és mindenkit ellát. A többiek pedig szépen lassan jöjjenek előre! Úgy! Talán nem jutott el magukhoz az információ, de látják itt a fülhallgatót a fülemben? Na, ha látják, akkor tudják, hogy engem informálnak, hogy mi legyen.
– És mi lesz? – kérdezte valaki.
– Kicsit lehetne sietni, mert a gyerek egyedül van otthon – emelte fel hangját egy fiatalasszony.
– Aki kiabál, annak nincs kenyér, előre szólok.
Mindenki csendben maradt.
– Elsőként bemutatnám Béla bácsit.
Vézna öregúr lépett elő a háttérből.
– Béla bácsi – folytatta a közértes – hűséges alkalmazottunk immár kilenc éve. Sorsolás útján önként elvállalta, hogy miatta van ez az egész vírusfertőzés. Na, már most. A zöldséges osztályon találnak tojásokat és lejárt szavatosságú konzerveket. Kéretik Béla bácsit megdobálni.
– És ez segít? – kérdezte valaki.
– Igen. A szomszédos országok rendelkezéseiből egyértelműen látszik, hogy igazoltan jobb a helyzet a dobálás után. Béla bácsi egyébként folyamatosan mozog majd a sorok között, és bárhol meg lehet dobálni, de a polcról levett termékeket ki kell fizetni, tehát érdemes okosan válogatni. Béla bácsi továbbá…
A mondatot nem tudta befejezni, mert Béla bácsi homlokán egy tojás csattant. Örömteli kurjongatás csattantak fel innen-onnan, majd többen dobálni kezdtek.
Eltávolodott a tömegtől. Jól van. Akkor már csak kávé kell és egy doboz holland kakaó. Semmiség.
És lesz tiramisu.
Holland kakaó. Ez az. Éppen kosarába ejtette a dobozt, mikor kihunytak a fények.
– KEDVES VÁSÁRLÓINK. A KÖZÉRT VEZETÉSE A RENDELKEZÉSRE ÁLLÓ INFORMÁCIÓK ALAPJÁN ÚGY DÖNTÖTT, HOGY A VÍRUS FÉNYBEN TERJED. EZÉRT LEKAPCSOLTUK A VILÁGÍTÁST. JAVASOLJUK TOVÁBBÁ, HOGY SAJÁT EGÉSZSÉGÜK ÉRDEKÉBEN KÖSSÉK BE SZEMÜKET, NEHOGY VÉLETLENÜL FÉNY JUSSON A SZERVEZETÜKBE. ERRE A CÉLRA JAVASOLJUK AZ AMÚGY IS KÖTELEZŐEN MAGUKNÁL TARTANDÓ MASZKOK HASZNÁLATÁT. KÖSZÖNJÜK, ÉS TOVÁBBI JÓ VÁSÁRLÁST!
Még jó, hogy megtalálta a kakaót, és a kávé sem lehet messze. Kilépett a sorból. A fő folyosó távolabbi sarkában Béla bácsi egy rögtönzött máglya tetejéről leskelődött lefelé. Hát igen, ő vállalta a fényt, mivel kellenek olyanok, akik a veszély idején is helytállnak. Bekötött szemű vásárlók próbálták csipsszel táplálni a tüzet nem túl nagy sikerrel. Béla bácsi is csak úgy immel-ámmal kiabált.
A kávésorban sötét volt. Találomra vett le egyet a polcról. Megpróbálta kisilabizálni a márkát, de tudta, hogy nincs esélye. Talán fényben és húsz évvel korábban… talán. Mindegy. Kávé és kész.
A pénztár felé a pékárukon át vezetett az út. Mákoskalács. Elcsábult. Ez van. A pultnál egy alkalmazott dolgozott. A fiatal nő ecsettel átlátszó folyadékot kent a kitett kiflikre, zsemlékre. Szeme előtt kendő volt, így buzgón, de tétován mozgott.
– Maga mit csinál?
– Félek.
– Azon túl?
– Béla bácsi nyálát kenem mindenhova. Fertőtlenít. Most mondták be.
– De hát így ki a fene veszi meg?
– Senki – vont vállat a lány. – Nem számít, van elég.
Eközben Béla bácsi futott el meglepő fürgeséggel mellettük. Egy tucat vásárló üldözte őt téliszalámit lengetve. A szalámi harapásnyomoktól volt sebes.
Nem kell mákoskalács. Legyen inkább fagylalt. Az pont annyira hasznos élelmiszer, és állítólag a vírustól is véd.
Két dobozt tett a kosárba. És ha már ott volt, néhány csokit, egy-két sajtot és három üveg bort is betárazott.
– Egyszer élünk, és ahogy nézem nem túl sokáig – motyogta félhangosan az orr alá miközben a tészták felé nézett, ahol már nagy lángokban égett a közért.
– Tisztelt vásárlóink! Béla bácsi már nem felelős a történtekért. A valódi bűnös, Marcsi néni, aki elbújt. A megtaláló egy lábast kap ajándékba. Sikeres vadászatot!
Izgatott kurjongatások reppentek fel több sorból. Szegény Marika néni.
A kasszák felé indult. Nehéz volt a kosár, még így húzva is. Még jó, hogy nem meztelenül kell négykézláb evickélnie.
Éppen kilépett a sorból, amikor az nagy robajjal összedőlt mögötte. Két-három meztelen vásárló rugdosta szét a tonhalkonzerveket. Biztos Marika nénit keresik. Vajon mi lett Béla bácsival?
– Hé, te! – kiáltott rá az egyik. – Nem vagy te véletlenül vírusgazda?
– KEDVES VÁRÁSLÓINK! A BIZTONSÁGUKAT ÉS A NEMZETKÖZI HELYZETET SZEM ELŐTT TARTVA ÚGY DÖNTÖTTÜNK, HOGY A VÍRUS LEGINKÁBB A PÉNZZEL TERJED. KÉRJÜK, TEGYÉK EL PÉNZEIKET ÉS NE HASZNÁLJÁK AZT. A KÖZÉRTBEN KAPHATÓ TERMÉKEINK MOSTANTÓL A KÉSZLET EREJÉIG INGYENESEK. TOVÁBBI JÓ VÁSÁRLÁST KÍVÁNUNK ÖNÖKNEK!
A közért felrobbant. Nem szó szerint, de majdnem.
Egy lezárt kassza korlátja alatt csúszott át, hogy elkerülje a tömeget. Néhány pénztáros még dolgozott. Bekötött szemmel nyomogatta a gépet, és kezelte a vonalkódleolvasót. Hősök.
A szemközti cipőüzlet tövében várta ki, hogy lecsendesedjenek a dolgok.
– Na, mi volt ma? – kérdezte mosolyogva egy takarító. Egyidős lehetett vele.
– Hát azt nem tudnám szavakba önteni.
– Gondolom.
– Miért, minden nap ez van?
– Nem. Bár két nappal ezelőtt búvárruhában voltak és Béla bácsit kétszer feszítették meg estig. Hajnalig takarítottunk. Hát igen, vírusidők…
*
Csapzottan és fáradtan tette le szatyrát a konyhapultra.
– Mindent kaptál? – kérdezte az asszony.
– Igen.
– Az jó – bólintott és pakolni kezdett, aztán azt a hangot hallatta, ami már jó néhány éve a “hát ezt elcseszted” szinonimája volt.
– Mi van? – kérdezte megszeppenve.
– Koffeinmentes kávét hoztál – csóválta meg fejét az asszony.
– A francba.
– Hát a francba bizony. Hogy lesz ebből olyan tiramisu, amit szeretsz?
Egy ideig csönd volt.
– Visszamész? – kérdezte az asszony.
– Hát drágám… a tiramisudért bármit.
A pláza csendes volt. Nem üres, csak csendes. Nála volt a bevásárlólista, a zsebében gyűrődött, mint valami használt papír zsebkendő. Kissé félt. Fél éve nem járt boltban, és az ember egészen könnyen képes elfelejteni korábban egyszerűnek tűnő dolgokat is. Pláne, ha az az ember öregszik.
A bolt nyitva volt. Hatalmas szupermarket az alagsorban. Régen is ott volt, azóta sem ment sehova. Átlökdöste magát a forgóajtón és a kosarak felé indult.
– Mennyi idős a bácsi? – állította meg egy gyerek. Tizenöt évesnél nem lehetett több.
– Nálad idősebb.
– De mégis mennyi? Mert ha ötven fölött van a bácsi, de hatvan alatt, akkor mehet csak be.
– Kész érettségi tétel. És miért nem szabad bemennem, ha teszem azt hatvanegy vagyok?
– Mert megöli a vírus.
– És ha negyvenkilenc?
– Akkor is. Szétöli a bácsit egy perc alatt.
– Értem. És ezt ki mondta neked?
– Nekem a főnök mondta, akinek meg az ő főnöke, akinek meg a tv.
– Szuper. És te hány éves vagy?
– Tizenhat.
– Ugye sejted, hogy itt valami aprócska logikai baki lappang a levegőben?
– Mi az?
– Hát hogy te is fiatalabb vagy ötvennél.
– Igen.
– És…
– És?
– És mégsem vagy halott. Hála ég!
– Nem, mert tizennyolc alatt mindenki nyájimmunis.
– Az mi?
– Hogy nem halunk meg.
– Soha?
– Gondolom.
– Jó nektek.
– Hány éves a bácsi?
– Ötvenkilenc.
– Akkor bemehet. De nagy mázlijának tetszik lenni, mert hatvan fölött már durva a helyzet. A vírus úgy gyilkol, mint egy… gyilkos.
– Az anyját! – fújt a levegőbe és elvette a kosarat.
A zöldségeknél nem történt semmi különös, így begyűjtötte a tojásokat. A tejes hűtők felé kanyarodott. Mascarpone kell, mert ha nincs, akkor kútba esett a tiramisu, ami a kedvét tekintve egyenlő lenne egy vírusfertőzéssel.
– A bácsin miért nincs védőoverál? – dörrent rá hátulról valaki. Amennyire a kosár engedte, megperdült. Egy kislány állt előtte.
– Te hány éves vagy, bogaram?
– Tíz.
– És te is itt dolgozol?
– Itt. Anya is itt volt, de idős lett és veszélyeztetett. Most én vagyok helyette, de a bácsi overál nélkül nem maradhat itt. Nem mondták a bejáratnál?
– Nem, szívem. Nem említették, és nincs overálom.
– Akkor a bácsi halálos veszélyben van.
– Mennyire halálos?
A kislány vállat vont. – Nem tudom. Kicsit, de akkor is fel kell venni az overált.
– Hogy vegyem fel, ha nincs?
– Lehet venni a drogéria részlegen.
– Jó, megyek.
Elköszönt a kislánytól, és a drogéria felé caplatott.
– Ne haragudjon, de mit járkál itt ruhában? – lépett elé a konzervek takarásából egy nő. Úgy harminc lehetett. Bár közértes egyenruhát viselt, de így is szemrevaló teremtés volt. Persze bizonyos kor felett mindenki annak tűnik, aki fiatalabb egy húszassal.
– Tessék? – nézett zavarodottan a nőre.
– Mit mászkál itt ruhában? – kérdezte újra a nő.
– Maga meg hogy hogy nem halt meg?
– Miért haltam volna meg?
– Mert kábé harminc éves, és ha jól tudom, ötven és hatvan között biztonságos a közért.
– Rosszul tudja, mert az tegnap volt zárás előtt. Ma már húsztól lefelé és hatvantól felfelé veszélyes. És persze azoknak, akik ruhában vannak.
– Milyen ruhában?
– Bármilyenben.
– Ezt kifejtené?
– Vegye le szépen a ruháját, mert így veszélyben van!
– Erről még nem hallottam.
– Hát most hall. Új fejlemények.
– Milyen új?
– Hat perces. Tessék vetkőzni!
– Gatyára?
– Mindet. Úgy meg lehet úszni a dolgot. Szerintem még a húspultig is eljut gond nélkül.
– De ruhában…
– Ruhában halál fia. A textil közvetíti a legkeményebben a vírust. A ruha a vírus melegágya, bölcsője.
– Úgy érti, hogy a pólóm szoptatja a vírust?
– Nem tudom, hogy a vírus szopik-e, de a pólót is le kell venni. Vagy nem maradhat. Ruhában semmiképpen. Na, vetkőzik?
– De akkor kilóg… kilátszik…
– Mi látszik ki?
– Csak sejti már! Harminc éves.
– Nem értem.
– A kakaska!
– Tessék?
– A kakaska kiszabadul, és rohangálni akar majd, ahogy magára nézek.
– Hát akkor szabad lesz. Higgye el, senki sem fogja kergetni. Vetkőzzön már, mert veszélyben van.
– Jó, én levetkőzöm, de maga meg ír egy igazolást az asszonynak, hogy nem önszántamból csináltam. És egyébként maga miért nem pucér? Maga bezzeg nem akarja, hogy kilátsszon a… nem is tudom, hogy ha nekem kakaskám van, akkor magának mi van.
– Tyúkocska?
– Azt csodálnám, de egye fene. Szóval? Miért nem pucér?
– Mert nő vagyok. A nőknek nem árt a ruha. Sőt, védi őket, tehát nekik kötelező.
– De a férfiakra…?
– Azok ruhában nem élik túl. Vagy vetkőzik, vagy elhagyja a boltot.
– Mert bolton kívül…?
– Mert bolton kívül már nem a mi felelősségünk és egyébként is, köztudomású, hogy a vírus csak üzletben támad. Vetkőzzön!
– Hát ilyen felszólítást meglehetősen régen kaptam nőtől. Egészen izgalmas. Figyeljen ide! Ha esteleg a legújabb rendeletek szerint az kell a túlélésemhez, hogy mi ketten… szóval a kakaska és a tyúkocska találkozzon… és még igazolást is kapok, hogy a párizsihoz így jutottam csak hozzá… hát én nagyon komolyan törekednék a biztonságra.
– Ezt inkább nem értem.
– Sejtettem.
– Tessék vetkőzni, mert féltem magát!
– Maga nagyon édes.
– Nem hiszem. Vetkőzzön már, az isten szerelmére, mert minden másodperc számít.
– És ha nem akarok?
– Akkor letépem magáról a ruhát. Maga nem fog itt az életével játszani az orrom előtt.
Egy ideig még tétován nézelődött, de a távolban végül mintha egy csupasz feneket látott volna megvillanni, és otthon elég nagy lesz a dráma, ha elmarad a tiramisu.
Levetkőzött.
Kissé hideg volt, de a kakaskát egészen jól takarta a ruhával teli bevásárlókosár. A strandon sem csinál nagy faksznit a testéből, pedig csak egyetlen ruhadarabbal van több rajta. Az egy az meg majdnem semmi, és ezt csak azok a hülye informatikusok tagadnák, akik miatt rászokott a netre meg a sorozatokra meg arra a még hülyébb birodalomépítős marhaságra, ami miatt hetek óta nem alszik rendesen.
Megtalálta a babapiskótát, de volt belőle vagy öt féle, és persze azt a mókusost sehol sem találta. Megpróbálta elképzelni, hogy mekkora szokott a tányérról visszanézni rá, ha otthon kap egy adag tiramisut…
– Mit álldogál itt?
– Tessék?
Egy idős férfi állt mellette. Hetven körül járhatott. Közértes egyenruhát viselt és morcosan nézett.
– Életveszélyben van.
– Ahogy elnézem, maga is.
– Én aztán nem.
– De hát van magán ruha és öregebb, mint én. Ezt elég nehéz lenne letagadni.
– Igen, de én már immunis vagyok. Hetvenkettő és hetvenhat között védett minden elvált férfi. Hetvenhat és nyolc között a nők is, ha özvegyek. Pláne, ha csokifagyit esznek. Én hetvenhárom vagyok, az asszony meghalt – de szerencsére rákban és nem a vírusban – és naponta két doboz fagyit eszem. Alkalmazottaknak ingyen adják, mint védőétel. De maga csoda hogy él!
– Mert?
– Mert ha nem tudná, a vírus körülbelül százötven centi magasságban és afölött terjed.
– Mióta?
– Nem hallgatja a hangosbemondót? Azért van. Öt perce mondták be. Szóval, ha én maga lennék, akkor négykézláb vásárolnék tovább.
– Mint a kutyák?
– Egy csomó élőlény jár négykézláb. Ereszkedjen már le, mert kiver a víz, hogy az orrom előtt dobja be a törülközőt. Rossz már a szívem, simán elvinne, ha előttem nyúlna ki.
– Bocsánat! – huppant térdre azonnal.
Kicsit hülyén érezte magát, viszont megtalálta a mókusos babapiskótát. A kosarat meg egészen jól lehet tolni, hála a rászerelt kerekeknek.
Tíz percbe telt, mire eljutott a tejes hűtőkhöz. Kicsit fázott és a térde is sajgott, de hát a tiramisuért bármit.
Egy középkorú nő suhant el mellette négykézláb. Gyorsabban mozgott, mint ő két lábon. Bugyi volt rajta és melltartó. A többi ruhája a kosárban gyűrődött.
– Asszonyom, nem tudja, hogy merre van a mascarpone? Innen lentről nem látszik.
– Nem tudom – nézett vissza a nő. – De ha akarja, megnézem a bácsinak.
Ez fájt. A bácsi is, meg az, hogy a nő úgy pattant talpra, mint egy légtornász.
– Három ajtóval odébb van – mondta a nő. – Elkísérjem?
– Megtenné?
– Persze. Nekem is van apám.
Ez is fájt.
– Magácskán miért nincs ruha? – kérdezte a nőt. – Ha jól tudom, akkor a nőknek kifejezetten kötelező.
– Rosszul tudja. Harminc és negyven között a vírus a nemi szerveken keresztül támad. Azokat kell védeni, de a többi részt nem szabad letakarni.
– Mióta?
– Nem tudom. A húspultnál mondták. Szóval gyorsan lekaptam a fölösleget.
– Jól tette, hölgyem, jól tette.
Néhány másodpercig egymás szemébe néztek, csak úgy négykézláb állva az epres joghurtok előtt.
– Megszagolhatom a fenekét?
A nő felnevetett, térden perdült és már két pulttal le is hagyta.
– Mennyi kell a bácsinak? – guggolt fel a nő, hogy jobban lásson.
– Nekem már ennyi is majdnem elég.
– Mascarponéból.
– Ja. Egy nagy vagy két kicsi.
– Egy nagy – bólintott a nő, felegyenesedett, kinyitotta a hűtőajtót és átnyújtotta a dobozt.
– Hálás köszönet… – Mást is mondott volna, de a sajtos pult felől zaj támadt.
– Tessék egy kicsit közelebb mászni egymáshoz – kiabálta egy középkorú férfi. Rajta is közértes egyenruha volt.
Néhány pillanat alatt vagy tízen gyűltek össze körülötte.
– Most lepermetezem magukat – kiabálta a férfi. Műanyag kerti permetező volt a hátára szíjazva.
– Mégis mivel? – kérdezte egy nő a háta mögött. Meglepően közelről beszélt, és a hangjából ítélve szép volt.
Vajon mit láthat a baromfiból, tűnődött el egy pillanatra, de a közértes válasza törölte a gondolatot.
– Kóla. Az jó rá. Megöli a vírus mikortondirúját.
Nem bírta ki, hogy csendben maradjon: – Mikor?
– Azonnal – válaszolta magabiztosan a férfi.
– És ezt honnan tudja?
– Most mondták be.
– A kólát nem inni szokták? – kérdezte valaki mellette.
– Azt majd a végén. Most jön a permet – válaszolta és már szinte érezték is hátukon a cseppeket, de a férfi újra megszólalt.
– Fel lehet állni.
– Akkor mégsem lesz keresztelő? – kérdezte egy idősebb néni.
– Nem. Most szóltak, hogy a kóla nem jó, viszont fel kell állni, mert a vírus lesüllyedt.
– Hova? – kérdezte valaki.
– A maguk szintjére, szóval talpra, mert lent maradni halálos.
Feltápászkodtak.
– Én egy kicsit rosszul vagyok – suttogta egy idősebb férfi kettővel előtte.
– A bácsi rosszul van! – jelentkezett a nő, aki mascarpone ügyben rajta is segített.
– Mi a baj? – kérdezte ijedt hangon a közértes. – Köhögni tetszik?
– Nem… a szívem…
– Ja, már megijedtem. – Érződött hangjában a megkönnyebbülés. – Ha nagyon rosszul tetszik lenni, akkor tessék oldalt húzódni. Zárás előtt egy órával körbemegy egy orvos és mindenkit ellát. A többiek pedig szépen lassan jöjjenek előre! Úgy! Talán nem jutott el magukhoz az információ, de látják itt a fülhallgatót a fülemben? Na, ha látják, akkor tudják, hogy engem informálnak, hogy mi legyen.
– És mi lesz? – kérdezte valaki.
– Kicsit lehetne sietni, mert a gyerek egyedül van otthon – emelte fel hangját egy fiatalasszony.
– Aki kiabál, annak nincs kenyér, előre szólok.
Mindenki csendben maradt.
– Elsőként bemutatnám Béla bácsit.
Vézna öregúr lépett elő a háttérből.
– Béla bácsi – folytatta a közértes – hűséges alkalmazottunk immár kilenc éve. Sorsolás útján önként elvállalta, hogy miatta van ez az egész vírusfertőzés. Na, már most. A zöldséges osztályon találnak tojásokat és lejárt szavatosságú konzerveket. Kéretik Béla bácsit megdobálni.
– És ez segít? – kérdezte valaki.
– Igen. A szomszédos országok rendelkezéseiből egyértelműen látszik, hogy igazoltan jobb a helyzet a dobálás után. Béla bácsi egyébként folyamatosan mozog majd a sorok között, és bárhol meg lehet dobálni, de a polcról levett termékeket ki kell fizetni, tehát érdemes okosan válogatni. Béla bácsi továbbá…
A mondatot nem tudta befejezni, mert Béla bácsi homlokán egy tojás csattant. Örömteli kurjongatás csattantak fel innen-onnan, majd többen dobálni kezdtek.
Eltávolodott a tömegtől. Jól van. Akkor már csak kávé kell és egy doboz holland kakaó. Semmiség.
És lesz tiramisu.
Holland kakaó. Ez az. Éppen kosarába ejtette a dobozt, mikor kihunytak a fények.
– KEDVES VÁSÁRLÓINK. A KÖZÉRT VEZETÉSE A RENDELKEZÉSRE ÁLLÓ INFORMÁCIÓK ALAPJÁN ÚGY DÖNTÖTT, HOGY A VÍRUS FÉNYBEN TERJED. EZÉRT LEKAPCSOLTUK A VILÁGÍTÁST. JAVASOLJUK TOVÁBBÁ, HOGY SAJÁT EGÉSZSÉGÜK ÉRDEKÉBEN KÖSSÉK BE SZEMÜKET, NEHOGY VÉLETLENÜL FÉNY JUSSON A SZERVEZETÜKBE. ERRE A CÉLRA JAVASOLJUK AZ AMÚGY IS KÖTELEZŐEN MAGUKNÁL TARTANDÓ MASZKOK HASZNÁLATÁT. KÖSZÖNJÜK, ÉS TOVÁBBI JÓ VÁSÁRLÁST!
Még jó, hogy megtalálta a kakaót, és a kávé sem lehet messze. Kilépett a sorból. A fő folyosó távolabbi sarkában Béla bácsi egy rögtönzött máglya tetejéről leskelődött lefelé. Hát igen, ő vállalta a fényt, mivel kellenek olyanok, akik a veszély idején is helytállnak. Bekötött szemű vásárlók próbálták csipsszel táplálni a tüzet nem túl nagy sikerrel. Béla bácsi is csak úgy immel-ámmal kiabált.
A kávésorban sötét volt. Találomra vett le egyet a polcról. Megpróbálta kisilabizálni a márkát, de tudta, hogy nincs esélye. Talán fényben és húsz évvel korábban… talán. Mindegy. Kávé és kész.
A pénztár felé a pékárukon át vezetett az út. Mákoskalács. Elcsábult. Ez van. A pultnál egy alkalmazott dolgozott. A fiatal nő ecsettel átlátszó folyadékot kent a kitett kiflikre, zsemlékre. Szeme előtt kendő volt, így buzgón, de tétován mozgott.
– Maga mit csinál?
– Félek.
– Azon túl?
– Béla bácsi nyálát kenem mindenhova. Fertőtlenít. Most mondták be.
– De hát így ki a fene veszi meg?
– Senki – vont vállat a lány. – Nem számít, van elég.
Eközben Béla bácsi futott el meglepő fürgeséggel mellettük. Egy tucat vásárló üldözte őt téliszalámit lengetve. A szalámi harapásnyomoktól volt sebes.
Nem kell mákoskalács. Legyen inkább fagylalt. Az pont annyira hasznos élelmiszer, és állítólag a vírustól is véd.
Két dobozt tett a kosárba. És ha már ott volt, néhány csokit, egy-két sajtot és három üveg bort is betárazott.
– Egyszer élünk, és ahogy nézem nem túl sokáig – motyogta félhangosan az orr alá miközben a tészták felé nézett, ahol már nagy lángokban égett a közért.
– Tisztelt vásárlóink! Béla bácsi már nem felelős a történtekért. A valódi bűnös, Marcsi néni, aki elbújt. A megtaláló egy lábast kap ajándékba. Sikeres vadászatot!
Izgatott kurjongatások reppentek fel több sorból. Szegény Marika néni.
A kasszák felé indult. Nehéz volt a kosár, még így húzva is. Még jó, hogy nem meztelenül kell négykézláb evickélnie.
Éppen kilépett a sorból, amikor az nagy robajjal összedőlt mögötte. Két-három meztelen vásárló rugdosta szét a tonhalkonzerveket. Biztos Marika nénit keresik. Vajon mi lett Béla bácsival?
– Hé, te! – kiáltott rá az egyik. – Nem vagy te véletlenül vírusgazda?
– KEDVES VÁRÁSLÓINK! A BIZTONSÁGUKAT ÉS A NEMZETKÖZI HELYZETET SZEM ELŐTT TARTVA ÚGY DÖNTÖTTÜNK, HOGY A VÍRUS LEGINKÁBB A PÉNZZEL TERJED. KÉRJÜK, TEGYÉK EL PÉNZEIKET ÉS NE HASZNÁLJÁK AZT. A KÖZÉRTBEN KAPHATÓ TERMÉKEINK MOSTANTÓL A KÉSZLET EREJÉIG INGYENESEK. TOVÁBBI JÓ VÁSÁRLÁST KÍVÁNUNK ÖNÖKNEK!
A közért felrobbant. Nem szó szerint, de majdnem.
Egy lezárt kassza korlátja alatt csúszott át, hogy elkerülje a tömeget. Néhány pénztáros még dolgozott. Bekötött szemmel nyomogatta a gépet, és kezelte a vonalkódleolvasót. Hősök.
A szemközti cipőüzlet tövében várta ki, hogy lecsendesedjenek a dolgok.
– Na, mi volt ma? – kérdezte mosolyogva egy takarító. Egyidős lehetett vele.
– Hát azt nem tudnám szavakba önteni.
– Gondolom.
– Miért, minden nap ez van?
– Nem. Bár két nappal ezelőtt búvárruhában voltak és Béla bácsit kétszer feszítették meg estig. Hajnalig takarítottunk. Hát igen, vírusidők…
*
Csapzottan és fáradtan tette le szatyrát a konyhapultra.
– Mindent kaptál? – kérdezte az asszony.
– Igen.
– Az jó – bólintott és pakolni kezdett, aztán azt a hangot hallatta, ami már jó néhány éve a “hát ezt elcseszted” szinonimája volt.
– Mi van? – kérdezte megszeppenve.
– Koffeinmentes kávét hoztál – csóválta meg fejét az asszony.
– A francba.
– Hát a francba bizony. Hogy lesz ebből olyan tiramisu, amit szeretsz?
Egy ideig csönd volt.
– Visszamész? – kérdezte az asszony.
– Hát drágám… a tiramisudért bármit.