Végignézte a stáblistát, pedig ilyesmit nem csinált évek óta. Hátha van még valami a szokásos szövegeken kívül. Mondjuk egy tányér étel, vagy egy fotó a szakácsról, ahogy főz. Igen, az lenne a legjobb: egy kép, ahogy a séf főz és futólag a kamerába pillant, és persze mosolyog.
A stáblista lepergett és csak a gyártó cég logója mosolygott vissza rá.
Nem baj.
Alig tudott elaludni.
Nyitott szemmel bámulta a plafont és azon gondolkodott, hogy mit értett meg a filmből. Mert megértett valamit, az biztos.
Átlagos kis műsor volt valamelyik főzőcsatornán, amire akkor szokott kapcsolni, ha éppen eszik. Evett, szóval meglendült a távirányító és ő pont az adás elejére ért oda. A műsor egy szakácsról szólt. Dehogy is! A műsor egy séfről szólt. Mert a séf és a szakács között van egy óriási különbség: a szakács főz, a séf pedig alkot. Hát igen. Ez a különbség. Tudja ezt egy ideje, no, nem mintha valaha is séf szeretett volna lenni, de akkor is tudja.
Most azonban, az adás után ennek a megállapításnak különös, eddig nem ismert jelentése lett. Ezért nem bírt elaludni. Rájött ugyanis, hogy a séf nem csupán alkot. Nem, ez csak az ő oldala. Mert mit is jelent az alkotás? Valaminek a létrehozása? Nem. Vagyis nem teljesen. Akkor a szakács is alkot. A valódi alkotás akkor történik, amikor a művész, jelen esetben az a vékony, rókaarcú séf – aki egyébként nem is tetszett neki igazán – nem csak létrehoz valamit, de az alkotásának célja van. De még ez sem különbözteti meg igazán a szakácstól. Akkor válik séffé, művésszé, amikor az alkotással –mondjuk azzal a barna, földes ízű, barna trutymóba főtt gombával – az a célja, hogy átadjon egy üzenetet. Az ő üzenetét a gombáról. Minden művésznek ez a célja: üzenni akar. Egy üzentet akar eljuttatni azokhoz, akik megeszik a művészetét. Hogy mi ez az üzenet? Hát az már a művészen múlik. Minél érdekesebb, minél inkább megül a nyelven, vagy éppen a tudatban, ha mondjuk nem gombáról van szó, hanem valami másról – ekkor futtában egy festmény jutott az eszébe – annál jobban felfigyelnek majd rá. A művész ugyanis üzen. Önmagáról és arról, hogy hé, a világ ilyen is, a gomba föld ízű, vagy éppen fa ízű, ha ott nőtt.
Nemhogy elálmosodott volna, de egyre éberebb lett. Felült az ágyban.
Igen. Ez a művészet lényege. Az üzenet. Az az erő, belső késztetés, ami kipezseg a művön, már ha kipezseg. Persze lehet unalmas is egy üzenet. A szakácsok üzenete valószínűleg nem túl bonyolult: edd meg, jó az íze. De a séf üzenete? A séf üzenete ennél több. Látod, mi ez? Ez egy gomba. Mit tudtál eddig róla? Nem sokat, mi? Akkor én most bevezetlek egy olyan birodalomba, ahol még soha nem jártál. Kinyitom neked a gombák királyságának kapuját. Gyere be!
Ez azért némileg izgalmasabb üzenet, mint az egyél, hogy ne legyél éhes. Ettől séf egy séf. Ettől művész egy művész.
Izgatottan törölte izzadságtól nyírkos tenyerét a takaróba.
Ebben a pillanatban értette meg, hogy miért tetszett neki az a műsor. Miért érzett mardosó vágyat arra, hogy ott álljon a rókaképű séf mellett, sőt, ott álljon a helyén.
Megértette, hogy nem a gombára vágyik. Pontosabba egyáltalán nem vágyik arra, hogy trágyában gombafejeteket pácoljon. Semmi ilyesmi. Arra vágyik, hogy alkosson. Hogy ő is érezze azt az izgalmat, amit a séf érzett. A leküzdhetetlen kényszert, hogy az üzenete eljusson másokhoz. Erre volt irigy. A séf lelkesedésére. A benne izzó mondanivalóra, mely ki akart törni belőle, mely nem hagyta nyugodni, és amitől úgy nézett ki az a gombás előétel, hogy ő a tévé előtt ülve elfelejtette megenni a vacsoráját (dobozos pizza).
Szomjas lett. De inkább túlontúl izgatott ahhoz, hogy az ágyban maradjon. A konyhába ment és hosszú ideig folyatta a csapot, hogy elég hideg legyen a víz.
De hogy?
Ő nem séf. Egyetlen épkézláb üzenete sincs a gombákról. Valójában egyetlen ételről sem tud semmi érdekeset mondani.
És ekkor érte az este második felismerése.
De ez… ez nem nagy dolog. Vagyis nagy, de nem akkora. Ez elérhető. Hiszen mindenkinek van, de legalábbis lehet üzenete. Valami, amit csak ő tud. Amivel gazdagabbá teheti mások életét. És ha ezt átadja, ha minden tehetségét beleteszi abba az üzenetbe, akkor olyan lesz, mint a rókaképű. Nyilván nem olyan sikeres, de pont olyan lelkes.
Megitta a vizet.
Igen. Séf lesz. Nem valódi, de mégis séf. Alkotó ember, aki üzen másoknak. És talán valamikor majd róla is készül egy tévé műsor. Talán. Ha nem, az sem baj. A lényeg, hogy művész lesz. Lelkes, szenvedélyes, lángoló.
Éjfél után aludt el. Addig a másnapra gondolt. Életének első művész-napjára.
A stáblista lepergett és csak a gyártó cég logója mosolygott vissza rá.
Nem baj.
Alig tudott elaludni.
Nyitott szemmel bámulta a plafont és azon gondolkodott, hogy mit értett meg a filmből. Mert megértett valamit, az biztos.
Átlagos kis műsor volt valamelyik főzőcsatornán, amire akkor szokott kapcsolni, ha éppen eszik. Evett, szóval meglendült a távirányító és ő pont az adás elejére ért oda. A műsor egy szakácsról szólt. Dehogy is! A műsor egy séfről szólt. Mert a séf és a szakács között van egy óriási különbség: a szakács főz, a séf pedig alkot. Hát igen. Ez a különbség. Tudja ezt egy ideje, no, nem mintha valaha is séf szeretett volna lenni, de akkor is tudja.
Most azonban, az adás után ennek a megállapításnak különös, eddig nem ismert jelentése lett. Ezért nem bírt elaludni. Rájött ugyanis, hogy a séf nem csupán alkot. Nem, ez csak az ő oldala. Mert mit is jelent az alkotás? Valaminek a létrehozása? Nem. Vagyis nem teljesen. Akkor a szakács is alkot. A valódi alkotás akkor történik, amikor a művész, jelen esetben az a vékony, rókaarcú séf – aki egyébként nem is tetszett neki igazán – nem csak létrehoz valamit, de az alkotásának célja van. De még ez sem különbözteti meg igazán a szakácstól. Akkor válik séffé, művésszé, amikor az alkotással –mondjuk azzal a barna, földes ízű, barna trutymóba főtt gombával – az a célja, hogy átadjon egy üzenetet. Az ő üzenetét a gombáról. Minden művésznek ez a célja: üzenni akar. Egy üzentet akar eljuttatni azokhoz, akik megeszik a művészetét. Hogy mi ez az üzenet? Hát az már a művészen múlik. Minél érdekesebb, minél inkább megül a nyelven, vagy éppen a tudatban, ha mondjuk nem gombáról van szó, hanem valami másról – ekkor futtában egy festmény jutott az eszébe – annál jobban felfigyelnek majd rá. A művész ugyanis üzen. Önmagáról és arról, hogy hé, a világ ilyen is, a gomba föld ízű, vagy éppen fa ízű, ha ott nőtt.
Nemhogy elálmosodott volna, de egyre éberebb lett. Felült az ágyban.
Igen. Ez a művészet lényege. Az üzenet. Az az erő, belső késztetés, ami kipezseg a művön, már ha kipezseg. Persze lehet unalmas is egy üzenet. A szakácsok üzenete valószínűleg nem túl bonyolult: edd meg, jó az íze. De a séf üzenete? A séf üzenete ennél több. Látod, mi ez? Ez egy gomba. Mit tudtál eddig róla? Nem sokat, mi? Akkor én most bevezetlek egy olyan birodalomba, ahol még soha nem jártál. Kinyitom neked a gombák királyságának kapuját. Gyere be!
Ez azért némileg izgalmasabb üzenet, mint az egyél, hogy ne legyél éhes. Ettől séf egy séf. Ettől művész egy művész.
Izgatottan törölte izzadságtól nyírkos tenyerét a takaróba.
Ebben a pillanatban értette meg, hogy miért tetszett neki az a műsor. Miért érzett mardosó vágyat arra, hogy ott álljon a rókaképű séf mellett, sőt, ott álljon a helyén.
Megértette, hogy nem a gombára vágyik. Pontosabba egyáltalán nem vágyik arra, hogy trágyában gombafejeteket pácoljon. Semmi ilyesmi. Arra vágyik, hogy alkosson. Hogy ő is érezze azt az izgalmat, amit a séf érzett. A leküzdhetetlen kényszert, hogy az üzenete eljusson másokhoz. Erre volt irigy. A séf lelkesedésére. A benne izzó mondanivalóra, mely ki akart törni belőle, mely nem hagyta nyugodni, és amitől úgy nézett ki az a gombás előétel, hogy ő a tévé előtt ülve elfelejtette megenni a vacsoráját (dobozos pizza).
Szomjas lett. De inkább túlontúl izgatott ahhoz, hogy az ágyban maradjon. A konyhába ment és hosszú ideig folyatta a csapot, hogy elég hideg legyen a víz.
De hogy?
Ő nem séf. Egyetlen épkézláb üzenete sincs a gombákról. Valójában egyetlen ételről sem tud semmi érdekeset mondani.
És ekkor érte az este második felismerése.
De ez… ez nem nagy dolog. Vagyis nagy, de nem akkora. Ez elérhető. Hiszen mindenkinek van, de legalábbis lehet üzenete. Valami, amit csak ő tud. Amivel gazdagabbá teheti mások életét. És ha ezt átadja, ha minden tehetségét beleteszi abba az üzenetbe, akkor olyan lesz, mint a rókaképű. Nyilván nem olyan sikeres, de pont olyan lelkes.
Megitta a vizet.
Igen. Séf lesz. Nem valódi, de mégis séf. Alkotó ember, aki üzen másoknak. És talán valamikor majd róla is készül egy tévé műsor. Talán. Ha nem, az sem baj. A lényeg, hogy művész lesz. Lelkes, szenvedélyes, lángoló.
Éjfél után aludt el. Addig a másnapra gondolt. Életének első művész-napjára.
*
A busz nem indult azonnal el. Az utasok vártak. Aztán egy futástól gyöngyöző homlokú nő ugrott fel a középső ajtón. Köszönésképpen a vezető felé intett, majd lerogyott a legközelebbi székre.
Az ajtó becsukódott és a busz kisorolt a forgalomba.
Senkinek nem tűnt fel.
Senkinek.
Kivéve egy embert.
Ő érezte a különbséget. Azt az óriási különbséget, ami megkülönbözteti a szakácsot a séftől. Amitől a busz művészi simasággal vette fel a forgalom tempóját és úgy sorolt be a belső sávba, hogy azt ember fia észre nem vette volna, ha nincs ablak a járművön.
Mosolyogva indexelt. Átadta. Az első üzenetet átadta. Valószínűleg senki nem értette meg, de a művészélet nehéz. A rókaarcút sem értették meg kezdetben.
