– A szavak elszállnak, ne higgy nekik! – mondta a Mester tanítványának, aki előtte ült a meditációs párnán. A Mester lótuszülésben pihent.
– Értem, mester – bólintott a tanítvány.
– A szavak súlytalanok.
– Ezt is értem – válaszolt azonnal a tanítvány.
– Ezért soha ne annak alapján ítélj meg valakit, hogy mit mond. Arra figyelj, hogy mit tesz.
– Igen, mester.
– Mert a tettek számítanak. Azok mutatják meg, ki vagy valójában. Hiszen lehet, hogy a párod nap mint nap azt szajkózza, hogy szeret, hogy oda van érted, közben meg megcsal a hátad mögött.
– Mi van… Mester?
– Semmi. Csak mondtam egy példát. Vagy itt van az egyesület. Persze azt mondják, hogy minden rendben, hogy támogatnak, de amikor meg azt kérem tőlük, hogy engedjék el a terembérletet, akkor meg kapom a levelet, hogy nem. Na, ez a különbség a tett és a szó között. A szó semmit nem ér. Mert hazudni könnyű. Persze megmérgezi az energiapályákat, de attól még könnyű.
– Mester, most egy kicsit összezavarodtam…
– Vagy tessék: itt a Gizi…
– Hol?
– … egy évig hitegetett, hogy hozzám költözik. Persze, megyek. Amint elsimítottam a dolgokat, ott vagyok. Na, azóta is simítja. Egy úthengernek sincs annyi a dolga, mint neki. Ezért mondom, hogy ne higgy a szavaknak. A szavak a gondolat virágai. Abból kúsznak ki, mint valami mocsárból a szörnyek. És elfedik a valóságot. Azt, ami van. A tettet. A történést. A világ megnyilvánulását. Azt, hogy Gizi persze még mindig simít, de ha felhívod, akkor öt perc után azt hiszed, hogy már régen átköltözött, csak te nem vetted észre.
– Mester!
– Tessék.
– Ki az a Gizi, mester?
– Ismered a Gizit?
– Nem.
– Tuti, hogy nem ismered? Néha nagy kegyesen eljön egyik másik órámra. Ott, hátul ül.
– Nem ismerem, mester.
– Dehogynem! A múltkor is dumáltál vele.
– Nem. Biztos, hogy nem.
– De-de.
– Nem, mester! Hogy mondhat ilyet?
– Látod, ideges lettél. Azt hiszem, hogy nem figyeltél rám, kis tanítványom. Hát nem azzal kezdtem, hogy ne higgy a szavaknak?
– De.
– És te hittél. Holott kértem, hogy ne tedd, mert megtévesztenek.
– Ó!
– Ó, mi?
– Igen, Mester. Bölcs vagy. Elhittem minden szavad, pedig szóltál, hogy ne tegyem.
– Ugye milyen hülye vagy?
– Mester!
– Pont, mint a Gizi. Mester így, mester úgy. Hát persze, mester, te vagy a legjobb, a te tested, mint egy gazella, erős, izmos. Olyan ruganyos vagy, mint egy kenguru. Meg ilyenek. De azért mégis a Bélával ment el Ausztráliába kenguruzni. Én hülye meg hittem neki.
– Értem, mester.
– Mit értesz?
– Hogy most tanítasz.
– Mit? Hogy egy csődtömeg vagyok? Hogy még a Gizi sem… Mert a Gizi azért nem egy nagy szám. Csak azt hiszi magáról. Olyan magas lóról néz le rám, mint egy… úthenger. Rám! Pedig mekkora mesternek tartanak. Az a csajos lap azt írta rólam, hogy én vagyok az ország giga-mestere. Ezrek állnak sorba hozzám.
– Igen.
– Kivéve a Gizit. Na, az nem áll.
– Igen. Értem. Értem, hogy félre akar vezetni, hogy megértsem, mennyire eltérítenek a szavak. Hogy ráébredjek arra, hogy kizárólag a tettek számítanak. És a tett nem több és nem is kevesebb, mint hogy most itt ülünk és beszélgetünk. Ez a valóság. Gizi pedig…
– Gizi, az egy hazug némber.
– Igen, mester!
– Micsoda? Hogy beszélsz te a Giziről? A Gizi az egy csúcs nő. Együtt meditálunk már vagy húsz éve. Nem olyan kis csipszar, mint te vagy.
– Értem, mester! És most megértettem, hogy mi a tanítás lényege.
– Na. Aztán meg mi?
– Hogy a mester aláz és legorombít, és ez belül iszonyatos indulatokat kelt. Holott a szavak nem jelentenek semmit. Félrevezetnek, és mégis olyan mélyen érintenek, hogy alig tudom megvédeni magam tőlük. És mindez azért van, mert még mindig igaznak hiszem a szavakat. Nem tudom nem annak hinni őket, holott a mester már az elejétől figyelmeztet, hogy ne tegyem. Értem és köszönöm.
– Hát, nincs mit.
– De van.
– …
– …
– Te tényleg ismered a Gizit?
– Nem, mester. Nem ismerem.
– Akkor miért mondtad, hogy hazug némber?
– Nem mondtam, mester.
– De mondtad. Vagyis én mondtam, de te meg helyeseltél.
– Igen.
– Hát! Ez szép! Remélem, megérte.
– Meg, mester. Minden másodperce megérte. Mert megtanultam, hogy a szavak nem valósak. Hogy súlytalanok. Hogy a világban a cselekedetek számítanak. A szavak csak álcázzák a valóságot. A szavak lényegtelenek. Nincs súlyuk, nincs jelentőségük a cselekedetek fényében. Délibábok.
A mester szeme ekkor felvillant.
– Megértetted? – kérdezte a tanítványától.
– Meg mester.
A mester elmosolyodott. A mosoly olyan volt, mint a napsütés. Szeretet és bölcsesség áradt a tanítvány felé. Úgy simogatta az ifjút, mint anya simogatja kisfiát. Éteri, lágy, mégis erős mosoly volt. Mesteri mosoly…
– Ki vagy rúgva – mondta mosolyogva.
– Értem, mester.
– Ha érted, akkor szedd szépen a sátorfádat – bólintott napságra mosollyal a Mester.
– Értem.
– Nem érted. Most mondtam, hogy ki vagy rúgva. Állj szépen fel, és menjél ki innen.
– Igen, mester.
– …
– …
– Menjél már el innen!
– Igen, mester!
Hosszú ideig ültek némán egymással szemben.
Majd a tanítvány felállt.
– Mester, mennem kell.
– Rendben.
– Holnap jövök.
– Nem, ne gyere – válaszolta a mester olyan mosollyal, mely minden élőlény lelkét megmelengette. – Mondtam már, hogy ki vagy rúgva. Mit nem értesz ezen?
– Értem, mester – bólintott a tanítvány.
– A szavak súlytalanok.
– Ezt is értem – válaszolt azonnal a tanítvány.
– Ezért soha ne annak alapján ítélj meg valakit, hogy mit mond. Arra figyelj, hogy mit tesz.
– Igen, mester.
– Mert a tettek számítanak. Azok mutatják meg, ki vagy valójában. Hiszen lehet, hogy a párod nap mint nap azt szajkózza, hogy szeret, hogy oda van érted, közben meg megcsal a hátad mögött.
– Mi van… Mester?
– Semmi. Csak mondtam egy példát. Vagy itt van az egyesület. Persze azt mondják, hogy minden rendben, hogy támogatnak, de amikor meg azt kérem tőlük, hogy engedjék el a terembérletet, akkor meg kapom a levelet, hogy nem. Na, ez a különbség a tett és a szó között. A szó semmit nem ér. Mert hazudni könnyű. Persze megmérgezi az energiapályákat, de attól még könnyű.
– Mester, most egy kicsit összezavarodtam…
– Vagy tessék: itt a Gizi…
– Hol?
– … egy évig hitegetett, hogy hozzám költözik. Persze, megyek. Amint elsimítottam a dolgokat, ott vagyok. Na, azóta is simítja. Egy úthengernek sincs annyi a dolga, mint neki. Ezért mondom, hogy ne higgy a szavaknak. A szavak a gondolat virágai. Abból kúsznak ki, mint valami mocsárból a szörnyek. És elfedik a valóságot. Azt, ami van. A tettet. A történést. A világ megnyilvánulását. Azt, hogy Gizi persze még mindig simít, de ha felhívod, akkor öt perc után azt hiszed, hogy már régen átköltözött, csak te nem vetted észre.
– Mester!
– Tessék.
– Ki az a Gizi, mester?
– Ismered a Gizit?
– Nem.
– Tuti, hogy nem ismered? Néha nagy kegyesen eljön egyik másik órámra. Ott, hátul ül.
– Nem ismerem, mester.
– Dehogynem! A múltkor is dumáltál vele.
– Nem. Biztos, hogy nem.
– De-de.
– Nem, mester! Hogy mondhat ilyet?
– Látod, ideges lettél. Azt hiszem, hogy nem figyeltél rám, kis tanítványom. Hát nem azzal kezdtem, hogy ne higgy a szavaknak?
– De.
– És te hittél. Holott kértem, hogy ne tedd, mert megtévesztenek.
– Ó!
– Ó, mi?
– Igen, Mester. Bölcs vagy. Elhittem minden szavad, pedig szóltál, hogy ne tegyem.
– Ugye milyen hülye vagy?
– Mester!
– Pont, mint a Gizi. Mester így, mester úgy. Hát persze, mester, te vagy a legjobb, a te tested, mint egy gazella, erős, izmos. Olyan ruganyos vagy, mint egy kenguru. Meg ilyenek. De azért mégis a Bélával ment el Ausztráliába kenguruzni. Én hülye meg hittem neki.
– Értem, mester.
– Mit értesz?
– Hogy most tanítasz.
– Mit? Hogy egy csődtömeg vagyok? Hogy még a Gizi sem… Mert a Gizi azért nem egy nagy szám. Csak azt hiszi magáról. Olyan magas lóról néz le rám, mint egy… úthenger. Rám! Pedig mekkora mesternek tartanak. Az a csajos lap azt írta rólam, hogy én vagyok az ország giga-mestere. Ezrek állnak sorba hozzám.
– Igen.
– Kivéve a Gizit. Na, az nem áll.
– Igen. Értem. Értem, hogy félre akar vezetni, hogy megértsem, mennyire eltérítenek a szavak. Hogy ráébredjek arra, hogy kizárólag a tettek számítanak. És a tett nem több és nem is kevesebb, mint hogy most itt ülünk és beszélgetünk. Ez a valóság. Gizi pedig…
– Gizi, az egy hazug némber.
– Igen, mester!
– Micsoda? Hogy beszélsz te a Giziről? A Gizi az egy csúcs nő. Együtt meditálunk már vagy húsz éve. Nem olyan kis csipszar, mint te vagy.
– Értem, mester! És most megértettem, hogy mi a tanítás lényege.
– Na. Aztán meg mi?
– Hogy a mester aláz és legorombít, és ez belül iszonyatos indulatokat kelt. Holott a szavak nem jelentenek semmit. Félrevezetnek, és mégis olyan mélyen érintenek, hogy alig tudom megvédeni magam tőlük. És mindez azért van, mert még mindig igaznak hiszem a szavakat. Nem tudom nem annak hinni őket, holott a mester már az elejétől figyelmeztet, hogy ne tegyem. Értem és köszönöm.
– Hát, nincs mit.
– De van.
– …
– …
– Te tényleg ismered a Gizit?
– Nem, mester. Nem ismerem.
– Akkor miért mondtad, hogy hazug némber?
– Nem mondtam, mester.
– De mondtad. Vagyis én mondtam, de te meg helyeseltél.
– Igen.
– Hát! Ez szép! Remélem, megérte.
– Meg, mester. Minden másodperce megérte. Mert megtanultam, hogy a szavak nem valósak. Hogy súlytalanok. Hogy a világban a cselekedetek számítanak. A szavak csak álcázzák a valóságot. A szavak lényegtelenek. Nincs súlyuk, nincs jelentőségük a cselekedetek fényében. Délibábok.
A mester szeme ekkor felvillant.
– Megértetted? – kérdezte a tanítványától.
– Meg mester.
A mester elmosolyodott. A mosoly olyan volt, mint a napsütés. Szeretet és bölcsesség áradt a tanítvány felé. Úgy simogatta az ifjút, mint anya simogatja kisfiát. Éteri, lágy, mégis erős mosoly volt. Mesteri mosoly…
– Ki vagy rúgva – mondta mosolyogva.
– Értem, mester.
– Ha érted, akkor szedd szépen a sátorfádat – bólintott napságra mosollyal a Mester.
– Értem.
– Nem érted. Most mondtam, hogy ki vagy rúgva. Állj szépen fel, és menjél ki innen.
– Igen, mester.
– …
– …
– Menjél már el innen!
– Igen, mester!
Hosszú ideig ültek némán egymással szemben.
Majd a tanítvány felállt.
– Mester, mennem kell.
– Rendben.
– Holnap jövök.
– Nem, ne gyere – válaszolta a mester olyan mosollyal, mely minden élőlény lelkét megmelengette. – Mondtam már, hogy ki vagy rúgva. Mit nem értesz ezen?
