– De miért nem? Ez csak megegyezés kérdése – csattant fel immár huszadszorra a férfi. Felpattant és hevesen gesztikulálva járta körbe az irodát. – Csupán józan ész kell hozzá…
– Te hol élsz? – nevetett fel a gépkezelő. Levette ujját az irányítópanelről és hátradőlt az irodai karosszékben. – A józan ész elég tág és meglehetősen szerteágazó fogalom. Nem is beszélve arról, hogy két „józan ész” homlok egyenest ellentmondhat egymásnak.
– Akkor is. Figyelj, én nem kérek mást, csak azt, hogy tedd lehetővé nekik. Mire kitalálják, már régen késő lesz, de te pár gombnyomással elültethetnéd bennük a gondolatot. Én nem azt kérem, hogy csináld meg. Majd megcsinálják ők. De ha még eszükbe sem jut…, akkor nincs esély.
A gépkezelő tarkójára fonta két kezét. Mosolygott.
– Tegyük össze. Szóval azt kéred tőlem, hogy ültessek el bennük egy gondolatot.
– Pontosan. Még csak nem is csalás. Az SZMSZ-ben nincs erre külön tiltás.
– Ez igaz – bólintott a gépkezelő. – És ez a gondolat legyen az, hogy… mi is?
– Az, hogy legyen szünet. Lehessen szünet.
– Szünet – röhögött fel a gépkezelő. – Ha ezt Etelka megtudja, ott helyben folyik ki az agya a fülén. Hogy lenne már szünet majdnem nyolc milliárd embernél?
– Figyelj! – ült vissza a férfi. Izgatott volt. Talán megérezte, hogy mégis van esélye. – Csupán az kell, hogy elhiggyék. Érted? Nem kell több. Csak az, hogy elhiggyék. Itt volt ez a vírus.
– Hát az itt volt. Etelka ezért lett osztályvezető.
– Le se sza… Etelkát.
– Pedig ő csinálja a fizetési besorolást.
– Mi? Komoly?
– Aha. Én F3-as lettem.
– Ne már?!
– De. Persze én jóban vagyok Etelkával. F1-ért én akár…, persze csak akkor, ha ő kéri.
– Hogy lettél F3-as? Két kategóriával vagy lejjebb, mint én.
– Jó a seggem.
– Az számít?
– Etusnak igen. És lesz cafeteriám is. Persze csak lent a hülyéknél lehet kiváltani, de attól még lesz. Gyros meg Párizs meg sör meg Amsterdam.
– Hát ezt nem hiszem el!
A férfi egy ideig kifelé bámult az ablakon.
– Szóval mi jutott eszedbe Etelka vírusáról? – kérdezte vigyorogva a gépkezelő.
– Ja, tényleg. Szóval itt volt ez a vírus. És mi történt?
– Hát egy rakat eszetlen dolog.
– Jó, de még mi történt?
– Szabad a gazda!
– Szünet volt, barátom. Szünet.
– Milyen szünet?
– Mindenféle szünet. Iskolai, munkahelyi. A világ majdnem hibernálta magát.
– Hát azért volt ez az.
– Ezért mondom, hogy majdnem. Mert csak majdnem. De megtehette volna. Ekkor jutott eszembe, és szerintem zseni vagyok.
– Te F4-es vagy. Én meg F3-as lettem. Csak úgy szólok.
– Jól van már! Hát nem érted? Nem érted, mi?
– Nem.
– Meg tudnák csinálni. Képesek lennének rá, csak az kell, hogy eszükbe jusson az ötlet. Ennyi. És ebben te segíteni fogsz.
– Hát ez azért elég kétséges, de folytasd.
– Figyelj! Mi lenne akkor, ha évente mondjuk két hétig, vagy akár egy hónapig leállna minden, mint Etus vírusánál? Mi történne?
– Felrobbanna a bolygó. A dolgok nem állhatnak le. Az erőműveket üzemeltetni kell. Áram is kell. És fűtés és orvosok már ahol, és étel és ezer dolog.
– Igen, de ezer más dolog nem kell. Ezek most persze beszartak, hogy mi lesz lent. Hogy hányan mennek tönkre majd a válság miatt. De, kérdem én, miért kell válságnak lenni? Miért kell, ha mindez csak és kizárólag megállapodás kérdése is lehetne? Képzeld el, hogy milyen lenne lent, ha évente egy hónapig takaréklángon üzemelnének? Mi mindent el lehetne érni ezzel?
– Aha. Hülye vagy. Na, te figyelj! Szétmenne minden. Emberek milliói halnának éhen…
– Miért, most nem halnak?
– De halnak, de…
– Mi de? Nem úgy?
– Cégek mennének tönkre… Akár óriáscégek is…
– De nem mennének.
– De mennének.
– De nem mennének, ha tudnák, hogy ez jön, ha megállapodnának ebben.
– Miben?
– A szünetben. Mi most beszélgetünk, ugye?
– Te annak hívod, de valójában te üvöltesz, én meg csendben vagyok.
– Szóval beszélgetünk. Megállapodhatunk abban, hogy öt perc múlva folytatjuk?
– Meg. És az alatt az öt perc alatt?
– Semmi. Te ülsz vagy felállsz, én kimegyek kávézni. Akármi. A lényeg, hogy ezt a beszélgetést öt perc múlva folytatjuk, addig pedig nincs semmi. Meg tudjuk ezt csinálni?
– Jó. Meg.
– Meg bizony. Tudod miért? Mert megállapodtunk, hogy ez lesz. Ennyi kell. Szerinted, ha megegyeznek az emberek abban, hogy évente egy hónapig nincs utazás, nincs feltétlen szükségesnek ítélt munka, nincs semmi, ami nem muszáj az élethez, akkor minden tönkremenne?
– És a fizetések?
– Megállapodnának az emberek, hogy abban a hónapban nincs fizetés. De abban is megállapodhatnak, hogy van, mintha szabadnap lenne, csak egy hónapig tart és az egész világra érvényes. Mindegy. Megállapodás kérdése az egész. Lennének kórházak, de nem mennének a repülők, ahogy most volt.
– Aha, és ha bankkölcsönöd van?
– Az a hónap a bankok számára nem létezne. Arra a hónapra nem kell fizeni.
– Ja. Ezt etesd meg Etussal.
– Miért? Mit veszítene a bank, ha ebben megállapodnának? Semmit, barátom, mert akkor arra a hónapra nem számítanának bevételre. Etus vírusa után az egész pánik csak azért volt, mert kiesett három hónap és mindenki vesztesnek érezte magát. De ha ez nem veszteség lenne, hanem megállapodás? Érted már? Ha nincs pánik, de van megegyezés, akkor le lehete állni egy hónapra. Simán le lehet állni. Tudod, most miért pánikolnak?
– El fogod mondani.
– El ám! Azért, mert mindenki mindenkitől követel, vár valamit. És senki nem akar a bot rossz végén állni a végén. De ha senki nem követel semmit a másiktól, mert így állapodtak meg? Ha évente egy hónapig benyomják a PAUSE gombot, akkor nincs pánik, mert nincs vesztenivaló, mert az nem veszteség, hanem egy tény. Akkor szabály van. Akkor rend van. Akkor „ez az élet rendje” van. És ez csak és kizárólag megállapodás kérdése.
– Ja. Nyolcmilliárd ember összeül egy piknikre és átdumálják a dolgokat.
– Nem kell ide nyolc milliárd. Mi ketten simán megállapodhatunk öt percben, nem?
– Hát ez kicsit kevesebb, mint nyolc milliárd.
– Jó. Vegyünk ezt az osztályt? Hányan vagyunk?
– Negyvenhatan.
– Oké. Ha Etus azt mondja, hogy holnapra rendkívüli hétvégét hirdet ki?
– Etus? Csodálnám.
– De ha mégis?
– Akkor hétvége lenne.
– Ez az!
– Érted már? Nem mindenkinek kell megállapodnia. A birkák követik a juhászkutyát, az meg a juhászt. Esküszöm, nem kell hozzá több, mint pár száz ember. Nem nyolcmilliárdnak kell megállapodnia egymással, hanem néhánynak. Csak van akkora asztal?
– Talán. És a háborúk?
– Az is lehet PAUSE. Legalább lehet regenerálódni. Régen ezeknél simán kibújtak a lövészárokból és karácsonykor együtt ünnepeltek pár órát. Aztán mindenki vissza a helyére, és üsd, vágd, nem apád. Minden megállapodás kérdése. Egyetlen gyár sem megy tönkre, ha minden más gyár leáll. Egy bank sem húzza le a rolót, ha tudja, hogy a többi bank is sziesztázik. Frontbarátság, barátom. Évente egy nagy PAUSE. Na, mit szólsz?
A gépkezelő halványan megcsóválta a fejét. – Te Etelka helyére pályázol?
– Nem. Én ezeket akarom megmenteni. Nem kell több, csak egy kis szünet. PAUSE. Egy kis józan ész.
– Na, pont az nincs lent sok. Ez nem fog menni. Én persze leküldhetem ezt az ötletet, de túl sokan félnek egymástól, és túl kevesen hisznek a másiknak. Talán, ha jönne még egy vírus.
– Jó, akkor legyen még egy. Évente egy.
– Azt nem. Ha Etus megtudja, azonnal lefokoz G5-re. Ez az ő találmánya.
– Akkor haljanak ki a jegesmedvék.
– Már kihaltak. Te nem olvasod a memókat?
– Akkor legyenek környezetei katasztrófák.
– Vannak. Én csinálom őket. Persze ez is Etus ötlete volt.
A férfi az ablakhoz lépett. Egy ideig csendben nézegette a lent kéklő bolygót.
– Akkor nem tudom, mi legyen.
– Na ez az! Én megmondom. Most elmegyünk ebédelni. Aztán te felveszel egy szűk farmert és a délutáni értekezleten végig a hátsódat mutogatod Etusnak, mint egy pávián. Tudod, mi az? Nézd majd meg! Már azok is kihaltak, de érteni fogod a lényeget. Szóval mereszted szépen a hátsód, és rendszertelen időközönként leejted a noteszod.
– Hát ez elég…
– Tök mindegy, milyen. Kell az F3 vagy nem?
– Persze, hogy kell.
– Na. Én segítek.
– És mondjam el az ötletem?
– Ezt a PAUSE dolgot?
– Aha.
– Eszedbe se jusson. Azok ott lent erre úgyis képtelenek, ötlet ide vagy oda. Túlzottan félnek egymástól, hogy működjön. És amíg egymástól jobban félnek, mint bármi mástól, addig nincs PAUSE.
Legalábbis én nem csinálom meg, az biztos. Nekem kell a cafeteria és Etus… jóindulata – mondta a gépkezelő és feltápászkodott a székből. – Jössz?
Már az ajtóban álltak.
– Te figyelj…! – torpant meg a férfi.
– Na, mi van?
– Nekem gyanús ez az F3. Te… és Etelka…
– Mi van?
– Ti ketten… szóval… mennyire vizsgálta meg a… hátsód? – A gépkezelő mélyen a férfi szemébe nézett. – Jól van, na! Csak érdekelt, hogy…
Egyébként…
Etus…
elég
…
…
szépecske…
– Te hülye vagy! – legyintett a gépkezelő. – Vagy vak. De figyelj ide! Állapodjunk meg egy dologban. Te nem beszélsz erről egy szót sem, én pedig felrugdoslak F3-ig. Megegyeztünk?
A férfi bólintott.
– Na látod! Így lehet megállapodni valamiben. Értelmes emberek felismerik közös érdekeiket. Lent van közös érdek? Nincs. Értelmes emberek? Alig. Felismerés? Semmi. Szóval hagyd ezt a hülyeséget és Etusra fel!
– Te hol élsz? – nevetett fel a gépkezelő. Levette ujját az irányítópanelről és hátradőlt az irodai karosszékben. – A józan ész elég tág és meglehetősen szerteágazó fogalom. Nem is beszélve arról, hogy két „józan ész” homlok egyenest ellentmondhat egymásnak.
– Akkor is. Figyelj, én nem kérek mást, csak azt, hogy tedd lehetővé nekik. Mire kitalálják, már régen késő lesz, de te pár gombnyomással elültethetnéd bennük a gondolatot. Én nem azt kérem, hogy csináld meg. Majd megcsinálják ők. De ha még eszükbe sem jut…, akkor nincs esély.
A gépkezelő tarkójára fonta két kezét. Mosolygott.
– Tegyük össze. Szóval azt kéred tőlem, hogy ültessek el bennük egy gondolatot.
– Pontosan. Még csak nem is csalás. Az SZMSZ-ben nincs erre külön tiltás.
– Ez igaz – bólintott a gépkezelő. – És ez a gondolat legyen az, hogy… mi is?
– Az, hogy legyen szünet. Lehessen szünet.
– Szünet – röhögött fel a gépkezelő. – Ha ezt Etelka megtudja, ott helyben folyik ki az agya a fülén. Hogy lenne már szünet majdnem nyolc milliárd embernél?
– Figyelj! – ült vissza a férfi. Izgatott volt. Talán megérezte, hogy mégis van esélye. – Csupán az kell, hogy elhiggyék. Érted? Nem kell több. Csak az, hogy elhiggyék. Itt volt ez a vírus.
– Hát az itt volt. Etelka ezért lett osztályvezető.
– Le se sza… Etelkát.
– Pedig ő csinálja a fizetési besorolást.
– Mi? Komoly?
– Aha. Én F3-as lettem.
– Ne már?!
– De. Persze én jóban vagyok Etelkával. F1-ért én akár…, persze csak akkor, ha ő kéri.
– Hogy lettél F3-as? Két kategóriával vagy lejjebb, mint én.
– Jó a seggem.
– Az számít?
– Etusnak igen. És lesz cafeteriám is. Persze csak lent a hülyéknél lehet kiváltani, de attól még lesz. Gyros meg Párizs meg sör meg Amsterdam.
– Hát ezt nem hiszem el!
A férfi egy ideig kifelé bámult az ablakon.
– Szóval mi jutott eszedbe Etelka vírusáról? – kérdezte vigyorogva a gépkezelő.
– Ja, tényleg. Szóval itt volt ez a vírus. És mi történt?
– Hát egy rakat eszetlen dolog.
– Jó, de még mi történt?
– Szabad a gazda!
– Szünet volt, barátom. Szünet.
– Milyen szünet?
– Mindenféle szünet. Iskolai, munkahelyi. A világ majdnem hibernálta magát.
– Hát azért volt ez az.
– Ezért mondom, hogy majdnem. Mert csak majdnem. De megtehette volna. Ekkor jutott eszembe, és szerintem zseni vagyok.
– Te F4-es vagy. Én meg F3-as lettem. Csak úgy szólok.
– Jól van már! Hát nem érted? Nem érted, mi?
– Nem.
– Meg tudnák csinálni. Képesek lennének rá, csak az kell, hogy eszükbe jusson az ötlet. Ennyi. És ebben te segíteni fogsz.
– Hát ez azért elég kétséges, de folytasd.
– Figyelj! Mi lenne akkor, ha évente mondjuk két hétig, vagy akár egy hónapig leállna minden, mint Etus vírusánál? Mi történne?
– Felrobbanna a bolygó. A dolgok nem állhatnak le. Az erőműveket üzemeltetni kell. Áram is kell. És fűtés és orvosok már ahol, és étel és ezer dolog.
– Igen, de ezer más dolog nem kell. Ezek most persze beszartak, hogy mi lesz lent. Hogy hányan mennek tönkre majd a válság miatt. De, kérdem én, miért kell válságnak lenni? Miért kell, ha mindez csak és kizárólag megállapodás kérdése is lehetne? Képzeld el, hogy milyen lenne lent, ha évente egy hónapig takaréklángon üzemelnének? Mi mindent el lehetne érni ezzel?
– Aha. Hülye vagy. Na, te figyelj! Szétmenne minden. Emberek milliói halnának éhen…
– Miért, most nem halnak?
– De halnak, de…
– Mi de? Nem úgy?
– Cégek mennének tönkre… Akár óriáscégek is…
– De nem mennének.
– De mennének.
– De nem mennének, ha tudnák, hogy ez jön, ha megállapodnának ebben.
– Miben?
– A szünetben. Mi most beszélgetünk, ugye?
– Te annak hívod, de valójában te üvöltesz, én meg csendben vagyok.
– Szóval beszélgetünk. Megállapodhatunk abban, hogy öt perc múlva folytatjuk?
– Meg. És az alatt az öt perc alatt?
– Semmi. Te ülsz vagy felállsz, én kimegyek kávézni. Akármi. A lényeg, hogy ezt a beszélgetést öt perc múlva folytatjuk, addig pedig nincs semmi. Meg tudjuk ezt csinálni?
– Jó. Meg.
– Meg bizony. Tudod miért? Mert megállapodtunk, hogy ez lesz. Ennyi kell. Szerinted, ha megegyeznek az emberek abban, hogy évente egy hónapig nincs utazás, nincs feltétlen szükségesnek ítélt munka, nincs semmi, ami nem muszáj az élethez, akkor minden tönkremenne?
– És a fizetések?
– Megállapodnának az emberek, hogy abban a hónapban nincs fizetés. De abban is megállapodhatnak, hogy van, mintha szabadnap lenne, csak egy hónapig tart és az egész világra érvényes. Mindegy. Megállapodás kérdése az egész. Lennének kórházak, de nem mennének a repülők, ahogy most volt.
– Aha, és ha bankkölcsönöd van?
– Az a hónap a bankok számára nem létezne. Arra a hónapra nem kell fizeni.
– Ja. Ezt etesd meg Etussal.
– Miért? Mit veszítene a bank, ha ebben megállapodnának? Semmit, barátom, mert akkor arra a hónapra nem számítanának bevételre. Etus vírusa után az egész pánik csak azért volt, mert kiesett három hónap és mindenki vesztesnek érezte magát. De ha ez nem veszteség lenne, hanem megállapodás? Érted már? Ha nincs pánik, de van megegyezés, akkor le lehete állni egy hónapra. Simán le lehet állni. Tudod, most miért pánikolnak?
– El fogod mondani.
– El ám! Azért, mert mindenki mindenkitől követel, vár valamit. És senki nem akar a bot rossz végén állni a végén. De ha senki nem követel semmit a másiktól, mert így állapodtak meg? Ha évente egy hónapig benyomják a PAUSE gombot, akkor nincs pánik, mert nincs vesztenivaló, mert az nem veszteség, hanem egy tény. Akkor szabály van. Akkor rend van. Akkor „ez az élet rendje” van. És ez csak és kizárólag megállapodás kérdése.
– Ja. Nyolcmilliárd ember összeül egy piknikre és átdumálják a dolgokat.
– Nem kell ide nyolc milliárd. Mi ketten simán megállapodhatunk öt percben, nem?
– Hát ez kicsit kevesebb, mint nyolc milliárd.
– Jó. Vegyünk ezt az osztályt? Hányan vagyunk?
– Negyvenhatan.
– Oké. Ha Etus azt mondja, hogy holnapra rendkívüli hétvégét hirdet ki?
– Etus? Csodálnám.
– De ha mégis?
– Akkor hétvége lenne.
– Ez az!
– Érted már? Nem mindenkinek kell megállapodnia. A birkák követik a juhászkutyát, az meg a juhászt. Esküszöm, nem kell hozzá több, mint pár száz ember. Nem nyolcmilliárdnak kell megállapodnia egymással, hanem néhánynak. Csak van akkora asztal?
– Talán. És a háborúk?
– Az is lehet PAUSE. Legalább lehet regenerálódni. Régen ezeknél simán kibújtak a lövészárokból és karácsonykor együtt ünnepeltek pár órát. Aztán mindenki vissza a helyére, és üsd, vágd, nem apád. Minden megállapodás kérdése. Egyetlen gyár sem megy tönkre, ha minden más gyár leáll. Egy bank sem húzza le a rolót, ha tudja, hogy a többi bank is sziesztázik. Frontbarátság, barátom. Évente egy nagy PAUSE. Na, mit szólsz?
A gépkezelő halványan megcsóválta a fejét. – Te Etelka helyére pályázol?
– Nem. Én ezeket akarom megmenteni. Nem kell több, csak egy kis szünet. PAUSE. Egy kis józan ész.
– Na, pont az nincs lent sok. Ez nem fog menni. Én persze leküldhetem ezt az ötletet, de túl sokan félnek egymástól, és túl kevesen hisznek a másiknak. Talán, ha jönne még egy vírus.
– Jó, akkor legyen még egy. Évente egy.
– Azt nem. Ha Etus megtudja, azonnal lefokoz G5-re. Ez az ő találmánya.
– Akkor haljanak ki a jegesmedvék.
– Már kihaltak. Te nem olvasod a memókat?
– Akkor legyenek környezetei katasztrófák.
– Vannak. Én csinálom őket. Persze ez is Etus ötlete volt.
A férfi az ablakhoz lépett. Egy ideig csendben nézegette a lent kéklő bolygót.
– Akkor nem tudom, mi legyen.
– Na ez az! Én megmondom. Most elmegyünk ebédelni. Aztán te felveszel egy szűk farmert és a délutáni értekezleten végig a hátsódat mutogatod Etusnak, mint egy pávián. Tudod, mi az? Nézd majd meg! Már azok is kihaltak, de érteni fogod a lényeget. Szóval mereszted szépen a hátsód, és rendszertelen időközönként leejted a noteszod.
– Hát ez elég…
– Tök mindegy, milyen. Kell az F3 vagy nem?
– Persze, hogy kell.
– Na. Én segítek.
– És mondjam el az ötletem?
– Ezt a PAUSE dolgot?
– Aha.
– Eszedbe se jusson. Azok ott lent erre úgyis képtelenek, ötlet ide vagy oda. Túlzottan félnek egymástól, hogy működjön. És amíg egymástól jobban félnek, mint bármi mástól, addig nincs PAUSE.
Legalábbis én nem csinálom meg, az biztos. Nekem kell a cafeteria és Etus… jóindulata – mondta a gépkezelő és feltápászkodott a székből. – Jössz?
Már az ajtóban álltak.
– Te figyelj…! – torpant meg a férfi.
– Na, mi van?
– Nekem gyanús ez az F3. Te… és Etelka…
– Mi van?
– Ti ketten… szóval… mennyire vizsgálta meg a… hátsód? – A gépkezelő mélyen a férfi szemébe nézett. – Jól van, na! Csak érdekelt, hogy…
Egyébként…
Etus…
elég
…
…
szépecske…
– Te hülye vagy! – legyintett a gépkezelő. – Vagy vak. De figyelj ide! Állapodjunk meg egy dologban. Te nem beszélsz erről egy szót sem, én pedig felrugdoslak F3-ig. Megegyeztünk?
A férfi bólintott.
– Na látod! Így lehet megállapodni valamiben. Értelmes emberek felismerik közös érdekeiket. Lent van közös érdek? Nincs. Értelmes emberek? Alig. Felismerés? Semmi. Szóval hagyd ezt a hülyeséget és Etusra fel!
