Levente, a sofőr indokolatlanul hevesen fékezett.
A mobil eltűnt az anyósülés alatt. Káromkodott egyet miközben azon tűnődött, hogy vajon mit szólnának a választói, ha most itt ülnének mellette? De hát nem itt ülnek, úgyhogy a probléma letudva. Éjfél körül járhatott. A város amúgy is takarékon égett egy ideje, így most gyakorlatilag néptelenek voltak az utcák.
– Mi történt? – nézett előre, de legnagyobb meglepetésére a volán mögött nem ült senki. Nem emlékezett arra, hogy hallotta volna kinyílni az ajtót, miközben ő a telefon után kotorászott, de más magyarázat…
Az alak olyan gyorsan ült be mellé, hogy egyetlen szóval sem tiltakozhatott. Sötét ruhát viselt. Maszk takarta az arcát, ahogy kell, mely nem orvosi volt, hanem koromfekete, éppúgy, mint a kesztyűje és a napszemüvege. Vírus-Zorro. Éjfélkor csak a betegek és a betegesen hiú emberek viselnek napszemüveget. Vajon ez melyik csoportba tartozik, futott át fején önkéntelenül a gondolat, és csak ez után jutott eszébe, hogy feltegye a lehető legfontosabb kérdést: – Maga kicsoda?
– Na, pont ezt nem fogja teljesen megérteni – válaszolt az alak. Hangja nem volt sem magas sem mély. Uniszex hang volt, mint ahogy a sötét ruha alatt rejtező test sem árult el semmit az illető neméről.
– Azonnal szálljon ki! – háborodott fel, majd egy ideig csendben maradt, mert eddigi életének legmeghökkentőbb jelensége vonta el figyelmét a behatolóról: a kocsi ugyanis elindult. Sofőr nélkül, de szabályosan közlekedve suhant az utcán, sávot váltott és közben persze indexelt.
– Figyeljen ide! – szólalt meg mellette az alak, és ezzel végre kizökkent időtlenné váló meghökkenéséből. – Tudom, hogy ez most egy kicsit szokatlan, és megértem, ha most azt hiszi, hogy álmodik, de beszélnem kell magával.
Nem válaszolt. Még mindig a forgalmat nézte.
– Figyel már?! – emelte fel hangját az alak.
– Bocsánat, ki is maga? – ocsúdott fel ismét, immár másodszor.
– A nevemet nem mondom el, mert úgy sem tudná megjegyezni. A lényeg, hogy egy komoly játékban vagyok már egy ideje, és baromira nem szeretném elveszíteni.
– Játék? Mi közöm nekem ehhez?
– Na, ez az! Tudtam, hogy ezt nem úszom meg.
– Hát az biztos, hogy nem ússza meg! Elrabolni egy politikust nem nagyon jó ötlet.
– A fene egye meg! Tök hülye voltam – csapott egyet a még mindig üresen üzemelő sofőrülés fejtámlájára az alak. Láthatóan magához beszélt, és nem nagyon érdekelte, hogy mellette egy ember fenyegetőzik.
– Álljon meg! – szólt rá határozottan az alakra, aki visszafogta magát, mielőtt még egyszer a támlára csapott volna.
– Na jó, figyeljen! Biztos ismer olyan játékokat, amit a hálózaton játszanak. Városokat, civilizációkat, kultúrákat kell felépíteni és irányítani.
– Ismerem. Sajnos. A gyerek azzal játszik napestig. Pláne most, hogy vírus van.
– Na, ez az. Én is játszom egy ilyet.
– Ennek szívből örülök, de mi közöm van ehhez, és miért rabolt el miatta?
– Hát ez az. Nem gondoltam én ezt át. Le fogok bukni.
– Le ám.
– Maradjon már csendeben! – nézett rá az alak, és ő úgy döntött, hogy érdemes csendben maradni. – Szóval van ez a játék. Több, mint tizenkét éve játszom. Tizenkét év az baromi hosszú idő, pláne, ha a mi időszámításunkkal mérjük az éveket, és nem a maguk kis fika háromszázvalahány napjával. A lényeg, hogy rosszul áll a szénám, és ha így mennek tovább a dolgok, akkor nem jutok el a nyolcadik szintre. És akkor meg fogok őrülni.
– Egyetlen szavát sem értem.
– Tudom. Mindegy. Hülyeség volt elmondanom.
– Akkor miért mondta el? És főleg, miért rabolt el?
– Mert beszélnem kell magával.
– Velem?
– Magával. Is. Ma még beszélek egy pár szereplővel. A lényegesekkel. Az olyanokkal, akiknek elég erős a pontszáma. Egyszóval: csalok.
– Pontszám? Nekem van pontszámom?
– Ez érdekli, mi? Persze. Erősség, sebezhetőség, gondolkodási képesség, ilyesmi.
– És nekem van ilyen?
– Van. 3.3.
– Mennyiből?
– Hat. Az nem is rossz. De a helyzet az, hogy csaltam, mert maga elég kicsike, viszont én belenéztem a játék programjába – persze már ezért kizárhatnának – és tudom, hogy teljesen véletlenül komoly erőre tesz szert hamarosan. Ezért beszélek most magával.
Az autó lefékezett és kivárta, hogy a lámpa zöldre váltson. Vajon hol lehet Levente, az igazi sofőr?
– Tehát én hamarosan komoly szereplő leszek? – kérdezte az alakot. Próbálta összeszedni az információkat, melyeknek amúgy semmi értelme nem volt.
– Így van – bólintott a fekete alak. – Maga most egy kis pont egy nagyobb kis pont közepén, de ez meg fog változni.
– Nagy pont leszek?
– Nagyobb pont lesz, igen.
– Ez örömmel tölt el.
– Hát az jó. A lényeg, hogy beszélnünk kell.
– Miről?
– A demokráciáról.
– Tessék?
– Demokrácia. Tudja, mi az?
– Tudom.
– Nem. Sajnos nem tudja. Ezen dolgozom két éve, hogy a bolygó belépjen a következő szintre, és egészen jól haladtak a dolgok, de most kicsúszott valami a kezeim közül és az egész rossz felé megy. És én nem jutok el a nyolcadik szintig, és akkor tényleg megőrülök. Kezdhetném elölről a hülye ősembereikkel, de azt inkább nem. Akkor vége, nem játszom többet.
Rákanyarodtak a körútra, és a láthatatlan sofőr apró dudával figyelmeztetett egy kerékpárost, hogy vigyázzon, előzni fogják.
– Tehát, mi a véleménye a demokráciáról? – kérdezte a fekete alak.
– Ez valami vicc?
– A demokrácia? Annak indult, de egész jó rendszer lett belőle. Nos?
– Most kezdjem el, hogy szabadon választott képviselet, hogy a népnek beleszólása van a közügyek…
– Nem! Ne tartson már itt előadást arról, amit én dolgoztam ki maguknak. Az érdekel, hogy maga szerint hogy működik a demokrácia.
– Szerintem? Nem is tudom.
– Sejtettem.
– Várjon már! Szerintem úgy működik, hogy nép megbízott bennem, és ezért én intézem a dolgait.
– És ez maga szerint működik?
– Hát, elég nehezen.
– Nocsak. Miért? – nézett rá a fekete alak.
– Mert itt nem lehet elintézni semmit.
– Nem?
– Nem. Itt mindenki utál mindenkit. Egymást anyázzuk, a nép meg csak néz, és már nincs kedve arra, hogy bárkit is megbízzon.
– Ez az! – csapott az ülésre a fekete alak. – Folytassa!
– Mert tudja, a tisztelet! Már nincs bennük tisztelet felénk! A nép nem tisztel minket, politikusokat, a demokráciát. És szétesik az egész. Darabokra.
– Mert ha lenne tisztelet, akkor?
– Akkor mennének a dolgok. Nyilván.
– Nyilván – bólintott a fekete alak. – De már nem tisztelik magukat.
– Nem. Sajnos. Persze ha felfognák, hogy mi vagyunk a demokrácia, hogy az intézmények… Ha esetleg át tudná programozni őket.
– Kiket?
– Azokat, akik nem tisztelnek.
– A népet?
– A népet. Persze. Meg azokat, akik ellenünk…
– Várjon, gondolkodom – emelte fel kesztyűs kezét a férfi.
Az autó elektromos módra váltott, így szinte hangtalanul suhant az üres fasoron.
– Kérdeznék valamit – törte meg végül a csendet az alak.
– Tessék csak!
– Maga szerint mi a demokrácia?
– Kezdjem elölről? Képviseleti rendszer…
– Nem. Nem érti a kérdést, de már nincs túl sok időm, mert tényleg lebukok, és akkor lőttek a játéknak. Szóval elmondom én. A demokrácia egy elv, ami valójában nem létezik, de mégis lehet aszerint élni. Érti ezt? Egy gondolat.
– Nem tudom.
– Amikor kialakult a demokrácia, vagyis amikor kialakítottam úgy tíz hónapja ebben a rohadt játékban, akkor egy elv született, hogy miként lehet úgy élni, hogy az sok embernek jó legyen. Ezért tákoltam össze. De ez egy elv. Érti? Gondolat. Egy üres valami. Csak egy szabály, semmi több. Önmagában nem létezik, és mégis létezik. Nem érti, ugye?
– Most elvesztettem a fonalat.
– Nem csodálom. Bocs!
– Az elvek csak gondolatok, de mégis lehet hozzájuk igazodni. Olyan, mint az összeadás. Önmagában nem létezik, de ha öt almát összeadunk öt almával, akkor úgy már gyakorlattá válik. Az már valami.
– Nem voltam valami jó matekból.
– Jó, mindegy. Hülye példa volt, de érti ugye? A gondolat egy semmiség, de olyan semmiség, ami szerint cselekedni lehet, és akkor már valami. Bólintson már, hogy érti!
– Értem – bólintott.
– Dehogy érti. Látom magán.
A kocsi éppen a városi színház előtt suhant el. Vajon hány taxisnak tűnt fel, hogy nem vezeti senki a járgányt?
– Ez az! – bólintott hevesen a fekete alak. – A demokrácia olyan, mint egy színdarab. Egy tökéletesen megírt színdarab. Egy történet szereplőkkel, mely semmi, nulla, szavak hülye halmaza, nem létezik addig, míg a színészek el nem játsszák. Érti?
– Kezdem érteni.
– Na végre! Akkor mondja meg, hogy mi maga ebben a színdarabban.
– Nyilván nem az író.
– Nyilván, mert az én vagyok, míg ki nem rúgnak ebből a játékból, de akkor fogom magam és tuti egy normális bandát választok és nem magukat. Szóval ki maga?
– Akkor nem is a rendező.
– Haladjunk már!
– Jó. Mondjuk, én vagyok az alabárdos.
– Nem. Ez az! Itt téved. Tudtam, hogy téved, hogy rosszul állítottam be a paramétereket. Persze nem a maga hibája. Én rontottam el valahol. Maga nem az alabárdos. De egyébként lekicsinyli magát. Maga nem VI. Henrik, vagy III. Richárd. Nem. Azok a dráma szerepei, amit megírtak. Maga a színész, aki eljátssza őket. Érti? A demokrácia egy tökéletesen megírt darab, amiben szerepek vannak. Van a nép, vannak miniszterek, elöljárók, a válaszók, a bírók és a többi. Ezek mind szerepek. Bele vannak írva a színdarabba, az üres elvbe. Érti?
– Értem.
– És maga a színész, aki az egyik szerepet játssza éppen. Érti?
– Igen.
– Akkor mindent ért.
– Tényleg?
A kocsi egy körforgalomba jutott, majd ugyanott hajtott ki belőle, ahol behajtott. Újra felbukkant a színház.
– Egy színdarab akkor válik valósággá, amikor eljátsszák azt. Mikor a színészek kiállnak és az eddig rejtett, papírra lejegyzetelt száraz mondatok hirtelen igazi szavakká válnak, valódi történetté. És az elv életre kel. A dráma megelevenedik. Az almák összeadódnak.
A kocsi megállt a színház bejárata előtt.
– Akkor most válaszoljon a következőre – nézet rá egyenesen a fekete ember. Félelmetes pillantása volt. – „York napsütése rosszkedvünk telét Tündöklő nyárrá változtatta át.”
– Shakespeare.
– Az ám. III. Richárd. Rossz darab? Ne válaszoljon! Nem az. Zseniális. Shakespeare-el többet szarakodtam, mint egész Ausztráliával. De mit szólna hozzá, ha a színész így mondaná: Jókedvünk lett, bammeg? A darab rossz vagy a színész? Maga tisztelné ezt a színészt, barátom? Vagy fütyülne? Tudja, egy színházban szinte soha nem fújolnak Shakespeare miatt, de ezerszer repült már paradicsom a színészek felé. Nem tisztelik, barátom? Ne álltassa magát! Nem a demokrácia című színművet fütyülik ki, hanem a színészt, aki rosszul játssza azt. Ha tiszteletet akar, játsszon jól, ahogy a szerep megkívánja, mert nem a színdarab a hibás. De – és erre én is most jöttem rá – egy rossz színész képes arra, hogy megutáltassa Shakespeare-t a nézőkkel. Képes rá, és közben még azt is hiheti, hogy nem ő a hibás. Ritka, amikor egy színész felismeri, hogy ripacs. Ahhoz kellenek a repülő paradicsomok. Na, menjen!
– Elenged?
– Persze. Nem is tartottam fogva. Ez annál több volt.
– Csalás, mi?
– Magának nem. Nekem igen. Magának lehetőség a megértésre, nekem meg, hogy ne kapjak agyvérzést, ha besülne játék stratégiám.
Kinyílt a kocsi ajtaja. A fekete ember kitette lábát a járdára, de aztán visszafordult: – De ne aggódjon! Már tudom, hogy mit csinálok! Az alabárdosokhoz nem nyúlok, viszont néhány szerepet átprogramozok, hogy tanulják meg tisztességesen ezt a kellemes kis darabot, amit véres verítékkel lapátoltam össze éjjelente, munka után. Így menni fog az a nyolcadik szint. És köszönöm, sokat segített! Most megyek és átdumálom a diktatúrát is pár illetékessel. Azt is állandóan elrontják, hiába csináltam meg olyan jól. Maguk szinte soha nem akarják megtanulni normálisan a szerepet.
Az ajtó becsukódott és az első ülésen megjelent Levente. Látszott rajta, hogy nem érti a helyzetet.
– Hogy kerültünk ide? – kérdezte végül, mert nem találta a megoldást – Színházba jöttünk?
– Nem, már ott vagyunk – válaszolta és kiszállt. – Innen gyalog megyek. Gondolkodnom kell.
Hazafelé azon tűnődött, hogy most álmodik-e éppen, vagy tényleg találkozott valakivel. És ha igen? Na, és ha igen, akkor mikor írja át a játékot? És ő észreveszi majd?
A mobil eltűnt az anyósülés alatt. Káromkodott egyet miközben azon tűnődött, hogy vajon mit szólnának a választói, ha most itt ülnének mellette? De hát nem itt ülnek, úgyhogy a probléma letudva. Éjfél körül járhatott. A város amúgy is takarékon égett egy ideje, így most gyakorlatilag néptelenek voltak az utcák.
– Mi történt? – nézett előre, de legnagyobb meglepetésére a volán mögött nem ült senki. Nem emlékezett arra, hogy hallotta volna kinyílni az ajtót, miközben ő a telefon után kotorászott, de más magyarázat…
Az alak olyan gyorsan ült be mellé, hogy egyetlen szóval sem tiltakozhatott. Sötét ruhát viselt. Maszk takarta az arcát, ahogy kell, mely nem orvosi volt, hanem koromfekete, éppúgy, mint a kesztyűje és a napszemüvege. Vírus-Zorro. Éjfélkor csak a betegek és a betegesen hiú emberek viselnek napszemüveget. Vajon ez melyik csoportba tartozik, futott át fején önkéntelenül a gondolat, és csak ez után jutott eszébe, hogy feltegye a lehető legfontosabb kérdést: – Maga kicsoda?
– Na, pont ezt nem fogja teljesen megérteni – válaszolt az alak. Hangja nem volt sem magas sem mély. Uniszex hang volt, mint ahogy a sötét ruha alatt rejtező test sem árult el semmit az illető neméről.
– Azonnal szálljon ki! – háborodott fel, majd egy ideig csendben maradt, mert eddigi életének legmeghökkentőbb jelensége vonta el figyelmét a behatolóról: a kocsi ugyanis elindult. Sofőr nélkül, de szabályosan közlekedve suhant az utcán, sávot váltott és közben persze indexelt.
– Figyeljen ide! – szólalt meg mellette az alak, és ezzel végre kizökkent időtlenné váló meghökkenéséből. – Tudom, hogy ez most egy kicsit szokatlan, és megértem, ha most azt hiszi, hogy álmodik, de beszélnem kell magával.
Nem válaszolt. Még mindig a forgalmat nézte.
– Figyel már?! – emelte fel hangját az alak.
– Bocsánat, ki is maga? – ocsúdott fel ismét, immár másodszor.
– A nevemet nem mondom el, mert úgy sem tudná megjegyezni. A lényeg, hogy egy komoly játékban vagyok már egy ideje, és baromira nem szeretném elveszíteni.
– Játék? Mi közöm nekem ehhez?
– Na, ez az! Tudtam, hogy ezt nem úszom meg.
– Hát az biztos, hogy nem ússza meg! Elrabolni egy politikust nem nagyon jó ötlet.
– A fene egye meg! Tök hülye voltam – csapott egyet a még mindig üresen üzemelő sofőrülés fejtámlájára az alak. Láthatóan magához beszélt, és nem nagyon érdekelte, hogy mellette egy ember fenyegetőzik.
– Álljon meg! – szólt rá határozottan az alakra, aki visszafogta magát, mielőtt még egyszer a támlára csapott volna.
– Na jó, figyeljen! Biztos ismer olyan játékokat, amit a hálózaton játszanak. Városokat, civilizációkat, kultúrákat kell felépíteni és irányítani.
– Ismerem. Sajnos. A gyerek azzal játszik napestig. Pláne most, hogy vírus van.
– Na, ez az. Én is játszom egy ilyet.
– Ennek szívből örülök, de mi közöm van ehhez, és miért rabolt el miatta?
– Hát ez az. Nem gondoltam én ezt át. Le fogok bukni.
– Le ám.
– Maradjon már csendeben! – nézett rá az alak, és ő úgy döntött, hogy érdemes csendben maradni. – Szóval van ez a játék. Több, mint tizenkét éve játszom. Tizenkét év az baromi hosszú idő, pláne, ha a mi időszámításunkkal mérjük az éveket, és nem a maguk kis fika háromszázvalahány napjával. A lényeg, hogy rosszul áll a szénám, és ha így mennek tovább a dolgok, akkor nem jutok el a nyolcadik szintre. És akkor meg fogok őrülni.
– Egyetlen szavát sem értem.
– Tudom. Mindegy. Hülyeség volt elmondanom.
– Akkor miért mondta el? És főleg, miért rabolt el?
– Mert beszélnem kell magával.
– Velem?
– Magával. Is. Ma még beszélek egy pár szereplővel. A lényegesekkel. Az olyanokkal, akiknek elég erős a pontszáma. Egyszóval: csalok.
– Pontszám? Nekem van pontszámom?
– Ez érdekli, mi? Persze. Erősség, sebezhetőség, gondolkodási képesség, ilyesmi.
– És nekem van ilyen?
– Van. 3.3.
– Mennyiből?
– Hat. Az nem is rossz. De a helyzet az, hogy csaltam, mert maga elég kicsike, viszont én belenéztem a játék programjába – persze már ezért kizárhatnának – és tudom, hogy teljesen véletlenül komoly erőre tesz szert hamarosan. Ezért beszélek most magával.
Az autó lefékezett és kivárta, hogy a lámpa zöldre váltson. Vajon hol lehet Levente, az igazi sofőr?
– Tehát én hamarosan komoly szereplő leszek? – kérdezte az alakot. Próbálta összeszedni az információkat, melyeknek amúgy semmi értelme nem volt.
– Így van – bólintott a fekete alak. – Maga most egy kis pont egy nagyobb kis pont közepén, de ez meg fog változni.
– Nagy pont leszek?
– Nagyobb pont lesz, igen.
– Ez örömmel tölt el.
– Hát az jó. A lényeg, hogy beszélnünk kell.
– Miről?
– A demokráciáról.
– Tessék?
– Demokrácia. Tudja, mi az?
– Tudom.
– Nem. Sajnos nem tudja. Ezen dolgozom két éve, hogy a bolygó belépjen a következő szintre, és egészen jól haladtak a dolgok, de most kicsúszott valami a kezeim közül és az egész rossz felé megy. És én nem jutok el a nyolcadik szintig, és akkor tényleg megőrülök. Kezdhetném elölről a hülye ősembereikkel, de azt inkább nem. Akkor vége, nem játszom többet.
Rákanyarodtak a körútra, és a láthatatlan sofőr apró dudával figyelmeztetett egy kerékpárost, hogy vigyázzon, előzni fogják.
– Tehát, mi a véleménye a demokráciáról? – kérdezte a fekete alak.
– Ez valami vicc?
– A demokrácia? Annak indult, de egész jó rendszer lett belőle. Nos?
– Most kezdjem el, hogy szabadon választott képviselet, hogy a népnek beleszólása van a közügyek…
– Nem! Ne tartson már itt előadást arról, amit én dolgoztam ki maguknak. Az érdekel, hogy maga szerint hogy működik a demokrácia.
– Szerintem? Nem is tudom.
– Sejtettem.
– Várjon már! Szerintem úgy működik, hogy nép megbízott bennem, és ezért én intézem a dolgait.
– És ez maga szerint működik?
– Hát, elég nehezen.
– Nocsak. Miért? – nézett rá a fekete alak.
– Mert itt nem lehet elintézni semmit.
– Nem?
– Nem. Itt mindenki utál mindenkit. Egymást anyázzuk, a nép meg csak néz, és már nincs kedve arra, hogy bárkit is megbízzon.
– Ez az! – csapott az ülésre a fekete alak. – Folytassa!
– Mert tudja, a tisztelet! Már nincs bennük tisztelet felénk! A nép nem tisztel minket, politikusokat, a demokráciát. És szétesik az egész. Darabokra.
– Mert ha lenne tisztelet, akkor?
– Akkor mennének a dolgok. Nyilván.
– Nyilván – bólintott a fekete alak. – De már nem tisztelik magukat.
– Nem. Sajnos. Persze ha felfognák, hogy mi vagyunk a demokrácia, hogy az intézmények… Ha esetleg át tudná programozni őket.
– Kiket?
– Azokat, akik nem tisztelnek.
– A népet?
– A népet. Persze. Meg azokat, akik ellenünk…
– Várjon, gondolkodom – emelte fel kesztyűs kezét a férfi.
Az autó elektromos módra váltott, így szinte hangtalanul suhant az üres fasoron.
– Kérdeznék valamit – törte meg végül a csendet az alak.
– Tessék csak!
– Maga szerint mi a demokrácia?
– Kezdjem elölről? Képviseleti rendszer…
– Nem. Nem érti a kérdést, de már nincs túl sok időm, mert tényleg lebukok, és akkor lőttek a játéknak. Szóval elmondom én. A demokrácia egy elv, ami valójában nem létezik, de mégis lehet aszerint élni. Érti ezt? Egy gondolat.
– Nem tudom.
– Amikor kialakult a demokrácia, vagyis amikor kialakítottam úgy tíz hónapja ebben a rohadt játékban, akkor egy elv született, hogy miként lehet úgy élni, hogy az sok embernek jó legyen. Ezért tákoltam össze. De ez egy elv. Érti? Gondolat. Egy üres valami. Csak egy szabály, semmi több. Önmagában nem létezik, és mégis létezik. Nem érti, ugye?
– Most elvesztettem a fonalat.
– Nem csodálom. Bocs!
– Az elvek csak gondolatok, de mégis lehet hozzájuk igazodni. Olyan, mint az összeadás. Önmagában nem létezik, de ha öt almát összeadunk öt almával, akkor úgy már gyakorlattá válik. Az már valami.
– Nem voltam valami jó matekból.
– Jó, mindegy. Hülye példa volt, de érti ugye? A gondolat egy semmiség, de olyan semmiség, ami szerint cselekedni lehet, és akkor már valami. Bólintson már, hogy érti!
– Értem – bólintott.
– Dehogy érti. Látom magán.
A kocsi éppen a városi színház előtt suhant el. Vajon hány taxisnak tűnt fel, hogy nem vezeti senki a járgányt?
– Ez az! – bólintott hevesen a fekete alak. – A demokrácia olyan, mint egy színdarab. Egy tökéletesen megírt színdarab. Egy történet szereplőkkel, mely semmi, nulla, szavak hülye halmaza, nem létezik addig, míg a színészek el nem játsszák. Érti?
– Kezdem érteni.
– Na végre! Akkor mondja meg, hogy mi maga ebben a színdarabban.
– Nyilván nem az író.
– Nyilván, mert az én vagyok, míg ki nem rúgnak ebből a játékból, de akkor fogom magam és tuti egy normális bandát választok és nem magukat. Szóval ki maga?
– Akkor nem is a rendező.
– Haladjunk már!
– Jó. Mondjuk, én vagyok az alabárdos.
– Nem. Ez az! Itt téved. Tudtam, hogy téved, hogy rosszul állítottam be a paramétereket. Persze nem a maga hibája. Én rontottam el valahol. Maga nem az alabárdos. De egyébként lekicsinyli magát. Maga nem VI. Henrik, vagy III. Richárd. Nem. Azok a dráma szerepei, amit megírtak. Maga a színész, aki eljátssza őket. Érti? A demokrácia egy tökéletesen megírt darab, amiben szerepek vannak. Van a nép, vannak miniszterek, elöljárók, a válaszók, a bírók és a többi. Ezek mind szerepek. Bele vannak írva a színdarabba, az üres elvbe. Érti?
– Értem.
– És maga a színész, aki az egyik szerepet játssza éppen. Érti?
– Igen.
– Akkor mindent ért.
– Tényleg?
A kocsi egy körforgalomba jutott, majd ugyanott hajtott ki belőle, ahol behajtott. Újra felbukkant a színház.
– Egy színdarab akkor válik valósággá, amikor eljátsszák azt. Mikor a színészek kiállnak és az eddig rejtett, papírra lejegyzetelt száraz mondatok hirtelen igazi szavakká válnak, valódi történetté. És az elv életre kel. A dráma megelevenedik. Az almák összeadódnak.
A kocsi megállt a színház bejárata előtt.
– Akkor most válaszoljon a következőre – nézet rá egyenesen a fekete ember. Félelmetes pillantása volt. – „York napsütése rosszkedvünk telét Tündöklő nyárrá változtatta át.”
– Shakespeare.
– Az ám. III. Richárd. Rossz darab? Ne válaszoljon! Nem az. Zseniális. Shakespeare-el többet szarakodtam, mint egész Ausztráliával. De mit szólna hozzá, ha a színész így mondaná: Jókedvünk lett, bammeg? A darab rossz vagy a színész? Maga tisztelné ezt a színészt, barátom? Vagy fütyülne? Tudja, egy színházban szinte soha nem fújolnak Shakespeare miatt, de ezerszer repült már paradicsom a színészek felé. Nem tisztelik, barátom? Ne álltassa magát! Nem a demokrácia című színművet fütyülik ki, hanem a színészt, aki rosszul játssza azt. Ha tiszteletet akar, játsszon jól, ahogy a szerep megkívánja, mert nem a színdarab a hibás. De – és erre én is most jöttem rá – egy rossz színész képes arra, hogy megutáltassa Shakespeare-t a nézőkkel. Képes rá, és közben még azt is hiheti, hogy nem ő a hibás. Ritka, amikor egy színész felismeri, hogy ripacs. Ahhoz kellenek a repülő paradicsomok. Na, menjen!
– Elenged?
– Persze. Nem is tartottam fogva. Ez annál több volt.
– Csalás, mi?
– Magának nem. Nekem igen. Magának lehetőség a megértésre, nekem meg, hogy ne kapjak agyvérzést, ha besülne játék stratégiám.
Kinyílt a kocsi ajtaja. A fekete ember kitette lábát a járdára, de aztán visszafordult: – De ne aggódjon! Már tudom, hogy mit csinálok! Az alabárdosokhoz nem nyúlok, viszont néhány szerepet átprogramozok, hogy tanulják meg tisztességesen ezt a kellemes kis darabot, amit véres verítékkel lapátoltam össze éjjelente, munka után. Így menni fog az a nyolcadik szint. És köszönöm, sokat segített! Most megyek és átdumálom a diktatúrát is pár illetékessel. Azt is állandóan elrontják, hiába csináltam meg olyan jól. Maguk szinte soha nem akarják megtanulni normálisan a szerepet.
Az ajtó becsukódott és az első ülésen megjelent Levente. Látszott rajta, hogy nem érti a helyzetet.
– Hogy kerültünk ide? – kérdezte végül, mert nem találta a megoldást – Színházba jöttünk?
– Nem, már ott vagyunk – válaszolta és kiszállt. – Innen gyalog megyek. Gondolkodnom kell.
Hazafelé azon tűnődött, hogy most álmodik-e éppen, vagy tényleg találkozott valakivel. És ha igen? Na, és ha igen, akkor mikor írja át a játékot? És ő észreveszi majd?