Szülő engedély 2091 (Június1. A szülők világnapja)

"

TovábB Olvasok!

– Csak tisztázni szerettem volna, hogy egy gyerek felkészítése komoly feladat és nem mindenki kap rá engedélyt – hajolt előre az ügynök. Nem tűnt ügynöknek. Inkább hasonlított egy kopott bútordarabra, mint komoly ügyeket bíráló hatóságra. Kicsit szipogott, és folyton lekapdosta a szemüvegét, mintha amiatt viszketett volna az orra.
– Megértettük – bólintott a férfi. A mellette ülő nő mellei előtt összefonta karjait, és látszott rajta, hogy csak akkor szólal majd meg, ha ennek feltétlenül szükségét érzi.
– Ebben nem vagyok biztos, ezért kénytelenek leszünk átvenni pár dolgot, mielőtt az engedélyt megadom.
– Feltétlen szükséges ez? Megkaptuk mi is a képzést. Aláírtuk a papírokat, mindennel tisztában vagyunk. Szükségtelen…
– Maga fél a mókusoktól?
– Tessék?
– Én rettegek tőlük. Tudja, miért?
– Halvány fogalmam sincs. A mókusok kedves állatok…
– A mókusok gyilkos vérszopó lények. Már a nézésük is öl. Tűéles kis fogacskáikkal sebet ejtenek a bőrön és kiszívják az emberből az agyát.
– Jesszusom, honnan szedi ezeket a hülyeségeket?
– A felkészítésem része volt. Pedig az én felkészítőim is megkapták az engedélyt. Pont azt, amit most készülök én is kiadni maguknak. A mókusok veszélyesek, higgyék csak el nekem.
– Ez badarság. A mókusok nem veszélyesek. A maga felkészítése nem volt megfelelő.
– Pedig szerintem azok. Még akkor is, ha közben tudom, hogy nem azok. Hogy cuki kis lények. Kis muszmuszkák.
– Azok a nyulak nem?
– A nyulak pont olyanok, mint a mókusok. Tűéles fogaikkal megsebzik az embert…
– Hagyja már abba! A nyulak sem veszélyesek.
– Pedig én róluk is ezt gondolom. A felkészítésem miatt.
– Ezt tanulta a felkészítőktől?
– Hát ez az! Na, pont ez nincs beleírva ebbe a vacak kis engedélybe – pöckölte meg ceruzájának radíros végével a közöttük várakozó fehér papírlapot, ami így odébb csúszott az asztalon. – Mert a szerződés nem részletezi ezeket az apróságokat a mókusokról és egyéb nem túl jelentős dolgokról. Érti már?
Az ügynök egy ideig csendben lapozgatta maga előtt a képernyőt. Jó ideig nem szólalt meg, így a pár feszengeni kezdett.
– Baj van? – kérdezte a férfi.
– Nincs, csak nem tudom eldönteni, hogy adjak-e engedélyt.
– Miért ne adna?
– Mert nem tudom, hogy maguk megfelelnek-e a követelményeknek.
– Megfelelünk.
– Látszólag igen, de azt majd meglátjuk.
– Lássuk már meg! Eleve borzasztó ez a hercehurca. Régen nem is kellett engedély egy gyerekhez. Jó nagy hülyeségnek tartom egyébként.
– Hülyeség, mi?
– Az.
– Mert jobb volt régen?
– Jobb volt. Felkészíthették a gyereket engedély nélkül.
– Persze, mert régen nem felkészítették a gyerekeket, hanem felnevelték. Már ha nevelték. Nagy különbség.
– Tényleg?
– Tényleg. Nem hiszi?
– Mi is nevelni fogjuk.
– Na, ez a különbség. Maguk, ha engedélyezem, nem csak nevelni fogják, hanem felkészítik őt. A kettő között egyetlen különbség van. Tudja mi? Úgy hívják, hogy felelősség. Mert régen az emberek csak szaporodtak. Mint a mókusok. Engedély, feltételek, vizsga nélkül. Csak úgy, ahogy jött. Bemásztak az ágyukba, mint mókusok az odúikba és már gyártották is a következő generációt.
– És az baj volt?
– Eléggé nagy baj. Mert tudja, mit tettek?
– Elképzelni sem tudom.
– Semmit, kedves uram, semmit. Megérkezett a gyerek, és ők csak táplálták bele az információt, szüretlenül, értelmetlenül, a legtöbb eseteben gondolkodás nélkül. Úgy töltötték fel az információs bankját, hogy ezrével, sőt milliójával gyártották a problémát.
– Milyen információs bankról beszél?
– A gyerekről, uram. Úgy tűnik, még sincs tisztában azzal, hogy mit készül vállalni. Egy gyerek felelősség. Mégpedig annak a felelőssége, hogy milyen információval látja el. Milyen információs kezdőcsomagot kap az élethez. Erről szó ez az engedély, uram. Mert régen, az engedély előtt tudja mi történt?
A férfi zavartan vont vállat.
– Nem volt szabály. Nem volt engedély. Vadnyugat volt. Az csinált gyereket, aki akart. És amikor ott volt nála a gyerek, mivel töltötte fel? Na mivel?
– Információval?
– Persze, hogy azzal. De milyennel?
– Nem tudom.
– Na, ez az! Bármivel! És a gyerek? Mi történt a gyerekkel?
– Mi?
– Hát, ami egy üres rendszerrel történni szokott. Bedolgozta azt. Mert ha valaki, az engedély előtt, azt táplálta a gyerekbe, hogy a bolygónk egy lapos korong, akkor a felkészítés erről szólt. Akkor az a gyerek ebben élt. És ha azt kapta, hogy az élet nyomorúság? Vagy ha azt kapta, hogy az asszony verve jó, vagy ha azt kapta, hogy a kék bőrűeket irtani kell, vagy azt, hogy akkor érsz valamit, ha pénzed van, vagy azt, hogy akkor lehetsz csak boldog, ha első vagy, vagy azt, hogy bármit teszel, te egy senki vagy és az is maradsz? Vagy azt, hogy akkor vagy rendes gyerek, ha apuci azt tesz veled a hálószobában, amit akar… folytassam? És ezt nevezték nevelésnek. Ösztönös információátadás volt.
– De én nem…
– Maga nem. Én tudom, hogy nem, mert itt van előttem a kartonja. De régen ezt senki sem kérdezte. Ha egy felkészítő, akit egyébként akkor még szülőnek neveztek, egy elmebeteg állat volt, vagy egy fanatikus marha, vagy egy erőszakos vadbarom, akkor sem történt semmi. Átadta a gyereknek az egységcsomagot, az információt, hogy „tessék a világ ilyen”. És tudja mi lett a gyerekből? Bármi is, nehéz lett neki az élet. Tudja miért? Mert a beépített rendszerünk, az agyunk, az értelmünk, a magé, az enyém és a gyereké, akit maga akar felkészíteni egy egymásra épülő rendszer. Nincs benne radírozás, barátom. ROM, ha mond ez a szó magának valamit. Amit kap, azzal dolgozik egész életében. Egy hegy, ami porszemcséről porszemcsére rakódva válik csúccsá. Persze, ha szerencséje van, akkor módosíthatja, felülírhatja az eredeti információkat. Sikerülhet is mélyre ásni és megnyomni a delete gombot, de csak annak, aki észreveszi a bajt. Aki észreveszi, hogy rossz információkat kapott. Akinek feltűnik a hiba. És neki is sok munkája lesz vele. Pokoli sok, ami talán szélmalomharc, talán siker lesz a végén. Kinek így, kinek úgy. Mert egy elrontott, rosszul felrakott információs rendszer rosszul működik. Ha magát elrontották, akkor maga el van rontva. És ha meg akar javulni, akkor ahhoz valódi szándék kell és igazi munka. Mert egy rossz információt átírni ezerszer keservesebb feladat, mint jó információt betáplálni. És tudja, hogy mi a baj? Mi az átkozottul nagy baj? Hogy ez az elrontott információ, ha nem figyelünk, ha észre sem vesszük, hogy el vagyunk rontva, akkor újra termelődik egy új egységben – maga ezt gyereknek nevezné. Tudja, miért félek én a mókusoktól? Mert anyám félt tőlük. Félt tőlük, mert az ő anyja is félt tőlük. Ez az információátadás átka: az ismétlődés. Ha nem figyelünk oda, ha nincs egy szűrő, akkor torzul betáplált emberek torz információkat táplálnak a következő információhordozóba, aki újra csak torz információkat ad tovább, mint valami másológép. És tovább él az előítélet, az erőszak, a fanatizmus, a megkülönböztetés világa, újratermelődik a félelem információja, a kisebbrendűség, a megalázás, a semmirekellőség, a megújuló kín információja, mert újra és újra betápláljuk azt a következő adathordozóba. Na, ezért kell az engedély. Így is elég sokan vagyunk, nem kell még egy öntudatlanul elrontott generáció.
Az ügynök hátradőlt.
A nő és a férfi szótlanul nézték.
– De persze megadom az engedélyt.
– Tényleg? – szólalt meg a nő most először.
– Igen. Maguk nem pedofilok, nincs rögeszméjük, nem erőszakosak. Itt van előttem minden információ. Az is, hogy mit ettek húsz éve ezen a napon reggel. Maguk relatíve tiszták. Szóval megadom. De ne higgyék, hogy még így is makulátlan lesz minden. Ne higgyék, hogy nincs az életükben egy mókus, amit észre sem vesznek, amiről nincs is tudomásuk, de amitől majd a gyerekük napokig nem mer elaludni. Van. Lesz. Ne is áltassák magukat! És lesz torzulás. Ki tudja, talán verni fogják egymást.
– Nem fogjuk!
– Azt nem tudhatja. És persze abban az esetben a gyerekük felkészítése torz lesz majd. De ne aggódjanak. Amit maguk elrontottak, nem ismétlődik majd meg, mert a gyereküket is megvizsgáljuk, és ha ott lesz a maguk által elrontott hiba, akkor a maguk gyerekre majd nem kap engedélyt. Így zárul egy lépésben le a szülők bűne, ami eddig generációkról generációkra vándorolt.
– Ez borzalmas – rázta meg fejét a férfi.
– Miért? Mert nem hagyjuk szabadon terjedni a betegséget? Az nem szörnyű ugye, ha meg akarjuk állítani a vírust. Az nem gond? Akkor miért gond, ha a legnagyobb vírust, a beteg információt akarjuk megállítani. Mert, uram és hölgyem, a pestis, a korona, az ebola, az AIDS és az összes többi vírus együttesen sem ölt meg annyi embert, mint például a fanatizmus gátlástalanul tovább örökített információja. De ennek vége. És legyenek büszkék, hogy amennyire lehet, tiszta információkat adtak tovább. Olyan csomagot, amire lehet alapozni, ami nem nyomorít meg nagyon, ami csak egy kicsit torz. Legyenek büszkék, hogy az emberiség következő generációját nem csupán felnevelik, mint a mókusok, hanem felkészítik azt. Érezzék megtisztelve magukat, hogy szülők lehetnek. Mert innentől fogva szülőnek lenni nem jog, hanem kiváltság, amit csak azok kaphatnak meg, akik erre érdemesek. Akik felelősséget vállalnak az információkért, amit átadnak a jövőnek. És ne higgye, hogy ez egy jó rendszer. Ne higgye, hogy mindennel egyetértek, de kérdem én: jobb volt régen? Jobb volt, míg nem lehetett erre figyelni? Jobb volt az, amikor bárki bármivel táplálhatta azt az ártatlan rendszert? Talán igen. De csak talán. És nem tudom, hogy jobb lesz-e. Nem tudom, hogy a hibák továbbadása nem teszi-e végül jobbá a jövőt, de ezt persze ne kérdezze azoktól, akik áldozattá váltak. Talán így nem születik meg egy új Bach vagy Einstein, szóval nem tudom, hogy jobb-e most. Azt sem, hogy jó-e a jó. De majd kiderül, hogy milyen út ez. A fejlődésnek nem lehet gátat szabni. Na, mindegy…
Az ügynök nagyot fujtatott és a papír fölé hajolt. Jobb kezének mutatóujja digitális nyomot hagyott a papír alján.
– Mehetnek! Legyenek szülők!
Egyszerre állt fel a nő és a férfi. A nő a papírért nyúlt és szinte félve vette fel az asztalról.
– Megtennének nekem valamit? – kérdezte az ügynök.
– Persze – bólintott a férfi.
– Kérem, szeressék a mókusokat – mondta. – Én úgy szeretném szeretni őket. Megpróbáltam, de nekem már nem megy. Zsigereimben félek tőlük. Pedig olyan helyes állatok.
Share This