Az Oktogonon vártam unokaöcséimet, öt és három. Két huszonegyedik századi. Októberi meleg vetkőztette a népet. Jólesett volna egy csavaros fagyi, de megvártam vele a kölyköket. Egy srác állt meg mellettem. Lábához támasztotta táskáját, kizipzárazta és kotorászni kezdett benne. Vászonnadrág, fehér ing, sildes sapka, látszott rajta, hogy küldetése van. Mikor felegyenesedett, egy köteg frissen nyomott, ropogós újságot dajkált bal karján. Jobbjával levette a legfelső lapot, majd magasra tartva azt egy pillanatig megmerevedett – mint a futók a start előtt –, aztán hangosan kiabálni kezdett.
– Új előadás az Operettben, szenzációs szereposztás, szemkápráztató díszletek…
Lenyűgözve bámultam.
– Ki ez a bácsi, valami bohóc? – kérdezte hátam mögül a közben észrevétlenül megérkező idősebb lurkó.
– Rikkancs. Egy valódi rikkancs.
– Az mi?
El kellett volna mesélnem egy évszázadot, így csak ennyit mondtam:
– Hát ez.
