– A segítségére lenne szükségem – rontott egy nő ajtóstól az irodába.
Különös, hogy a nők, ha elszánják magukat, akkor olyan lendülettel érkeznek, mintha az életük múlna a dolgon. Persze ez ostobaság, sokszor tényleg az életük múlik rajta, gondolta a tisztviselő. Túlzottan belefásultam már ebbe, tette még hozzá, persze azt is gondolatban. Elmosolyodott: – Tehát egy segítség rendel.
– Igen. Nagyon sürgős.
– Értem, asszonyom, de azért ennél egy kicsit többet kellene tudnom a helyzetről. Mit szólna, ha én választanék magunknak segítséget, és a végén kiderülne, hogy mindenki utálja az illetőt, aztán meg jön reklamálni, én meg megyek a főnökömhöz bocsánatot kérni. Elnézést, hogy így, hideg vízzel, de azt javaslom, üljön le és beszéljük át a dolgot.
A nő leült. Vékony, apró teremtés volt. Az eladó ismerte ezt a típust. Kedves, csicsereg, hangját sem hallani, aztán elővesz egy nálánál nagyobb csatabárdot valahonnan, és ember legyen a talpán, aki túléli a következő öt percet.
– Akkor kezdjük! Hol lenne szükség arra a bizonyos segítségre?
A nő egy mozdulattal átküldte a címet az asztali terminálra.
– Aha! Szóval egy bérház. Ahogy nézem, öt lakás, összesen tizenhét ember. Rendben. Ezzel meg is volnánk. Felvázolná nekem a probléma lényegét?
– Összevesztünk. Nagyon csúnyán. A házban mindenki egymásnak ugrott. Teljesen lényegtelen témáról volt szó. Ha tudni akarja éppenséggel, akkor az új gyepről a kertben, de aztán percek alatt már egészen mást vágtunk egymás fejéhez. Borzalmas volt.
A nőn látszott, hogy komolyan szívére veszi a történteket.
– Így megy ez. Az ember azt hiszi jó fejek, akikkel együtt él, aztán kiderül, hogy egy állat mindegyik. Szóval most áll a bál. Talán ki kéne várni, hogy leülepedjenek a dolgok. Tapasztalatom szerint az ilyesmi nem tartós, idővel enyhülnek a felek. Várnia kéne és nem azonnal a hivatalba rohangálnia. Tudja, fölöslegesen nem dolgozunk szívesen. Valójában soha, de ez most mindegy. – Tényleg, valóban, mindent kétséget kizáró módon el kéne mennie tartós szabadságra.
– Maga miről beszél? – vonta fel szemöldökét a nő.
Na, már kotorászik a bárd után, hajolt előre a hivatalnok, mint aki tényleg, igazán és nagyon figyelni akar.
– Semmi, egy kis önirónia. Folytassa, asszonyom!
– Ez a probléma már harmadik hónapja tart, és egyre mérgesedik. Ebből már nem hátrálunk ki csak úgy. Lehet, hogy önnek nagy a tapasztalata, és végül is ezért jöttem ide, de a helyzetünket én látom, és higgye el, elég nagy a baj. Tegnap Jutka bácsi, azt ne kérdezte, miért hívják így, megpróbált lelökni egy partfissal a lépcsőn. Állítólag nem direkt, még bocsánatot is kért, de a nyakamat szegem, ha nem figyelek oda.
– Jutka bácsit talán el kéne vinni egy diliházba.
– Jutka bácsival eddig nem volt baj. – Hirtelen csönd lett.
– Csak? – hajolt még előrébb a hivatalnok.
– Egy hete forróvizet öntöttem az összes pálmájára a lépcsőházban. Meg van veszve azokért a rohadt ocsmány gazokért.
– Hát ez igazán nem szép öntől. Nyilván annak is volt előzménye. Talán egy harmadik szomszéd, Béla néni tehet róla. – Nem, képtelen volt megállni a poént. Tényleg régóta van már ebben a szakmában. Belefásult. Egyébként nem lesz baj. A nő elégedetten távozik majd innen, és ha visszaemlékszik erre a napra, majd azt gondolja, hogy milyen vicces egy hivatalnok fogadta.
– Mi? – kerekedett ki a nő szeme. A bárd megvillant.
– Elnézést, nem tudtam megállni. De higgye el, komolyan veszem a problémáját és már látom is megoldást.
Ennyi. A nő lehiggadt.
– Komolyan? Tudna valakit kiküldeni? Esetleg egy kedves bácsit, aki a szívünkre beszél, vagy egy néni is jó. Nem tudom, maga a szakember. Kriszta, a barátnőm, csodákat mesélt önökről. Kiküldték azt a férfit és egy hét alatt megoldotta a problémájukat.
– Házassági gondok voltak, ugye?
– Fogalmazhatunk így is.
– Gondoltam. A helyzet azonban az, hogy az önök problémáját egy néni vagy egy bácsi akkor oldaná meg, ha gépfegyvert is vinne magával, az ugye meg törvényellenes. Önöknek más kell. – Még mindig mosolyogva fordult a gép felé. Ha annyi pénze lenne, ahányszor ezt a mondatot kimondta, akkor már régen nem kétségbeesett nyomorultak lelkét gyömöszölné óraszám. Miért van az, hogy az ember soha nem látja, mi a helyes, ha magáról van szó? Amikor készen volt az első vázlattal egy suhintásra megfordította a képet, hogy azt a nő is láthassa.
– Ez mi? – nézett a képre a nő.
– Ez az önök vadi új ellensége.
– A micsodánk?
– Ellenségük. A pincébe fog beköltözni, látom, ott van edzőterem és mellékhelyiség is. Ezt használjuk ki. Egy régi lakó szerződést kötött vele, melyről önök nem is tudtak, és neki joga lesz beköltözni. Elképesztően idegesítő lesz. Ha nem bánja, gyorsan paraméterezzük is az urat.
– Álljon meg! Egy idegent akar beköltöztetni a házunka?
– Sőt, egy tuti ellenséget. Asszonyom, higgye el ez a megoldás. Egy jó ellenség összekovácsolja a lakókat, elsimítja a nézetkülönbségeket. Mindenkinek jót tesz, és egészséges, felpezsdíti a testet, lelket, kisebb betegségeket is gyógyít, és ami a legfontosabb: egy hét, maximum egy hónap, és Jutka bácsi és Béla néni egymás mellett kuporognak majd az ön kanapéján, hogy valami épkézláb tervet kovácsoljanak az új lakó ellen. Ez a bevált recept. Higgye el, az emberiség legnagyobb baja, hogy nem akarja leigázni egy idegen faj. Ezért imádkozom minden reggel. Amint megjönnek az űrhajók, az emberiség közötti nézetkülönbségek elenyésznek majd. Persze nekem nem lesz munkám, de én otthonról, vagy egy tó partjáról is nagyon jól tudok dolgozni.
– Szerintem akkor maga is harcolni fog.
– Ha egy tóparton lesz a csata jó haverokkal, és lesz sör, akkor rendben van.
– De tényleg beköltözik ez az alak? – biccentett a kijelző fel a nő.
– Nem, dehogy. Az önök magán ellensége nem ember. Élethű hologram, ami soha nem létezett, és mint ilyen soha nem is költözhet be sehová. Egy hús-vér ellenség drága, nagyon macerás és egy csomó jogi baj van vele. Mindenkinek jobb, ha csak látszólag létezik. A lényeg, hogy önön kívül erről senki nem tud majd. Ettől működik az egész. Ön szépen beleegyezik, mi meg közel 100%-os sikert érünk el. Akkor a kérdések: Honnan származzon?
– Ezt hogy érti?
– Eszkimó, indiai, kínai, európai, svéd, görög, magyar, szír, japán, marslakó sajnos nem lehet, ugye? Persze lehet őslakos is, csak úgy sokkal több paraméterét kell beállítani, és azt nem igazán szeretném. Szóval, Béla bácsi per néni mitől fóbiás? Milyen idegentől fossa össze magát? – Holnap, nem még ma be kell adni a szabadságigénylést.
– Nem tudom.
– Hát jó lenne tudni, de mindegy, majd én beállítok valamit, később még módosíthatjuk, az ember soha nem nézi meg igazán azt, akitől fél. Második kérdés: milyen legyen az anyagi helyzete: legyen gazdag, aki bosszúból költözik be, vagy csóró, akinek nincs más választása csak az, hogy genyó?
– Nem tudom.
– Jó. Szegény lesz, de arrogáns. Abból sok minden kitelik, még akár ölhet is. Milyen nyelven beszéljen? Van a házban valaki, aki idegen nyelveken beszél? Az a legjobb, ha minél kevesebben tudnak szót érteni vele, úgy ellenségesebbnek tűnik.
– Szerintem angolul, franciául, németül beszélnek a házban.
– Akkor legyen faliszk, az olyan egzotikus nyelv és kihalt már ókorban, nincs ember, aki beszélné.
– Legyen.
– Most beállítok pár apróságot, és csak bólintson, ha egyetért: büdös lesz, koszos, hangos, furcsa szokásai lesznek, esetleg okkult szertartásokat tart, például tüzet gyújt a nappaliban. Eddig? – A nő bólintott. Naná, mindenki bólint. – Legyenek ijesztő barátai, és ami a legfontosabb, félelmetes legyen. Ez az igazi gyógyír a problémájára. Ennyi. Azt hiszem, készen vagyunk. A többit majd én beállítom. Ha aláírja itt, akkor holnap reggel már lesz egy tuti kis ellensége. Persze elkérem öntől a ház kulcsait egy pillanatra, és kész is.
– Kulcs. De nem hologram?
– Asszonyom, nem érti. A lényeg, hogy önön kívül mindenkit a frász törje. Elég nehéz elhinni valakiről, hogy él, ha nem használja az ajtót, és csak úgy köddé válik. Akkor nem összefognak a lakók, hanem szanaszét rohannak.
A hivatalnok szakszerűen, gyorsan dolgozott egy ideig, majd hátradőlt: – Hölgyem? Jó lesz így?
– Nem tudom. Kissé megijedtem.
– Az teljesen természetes. Az, aki ijeszt, maga is meg szokott kicsit ijedni. Volt egy ügyem, ahol a kérelmező konkrétan elhitte, hogy az ellensége él. De önnel semmi baj nem lesz, annyira nem látszik… Egy hét és egymás tenyeréből lefetyelnek majd.
– Jó lenne.
– Jól lesz. Elég szemétre csináltam a maguk kis ellenségét.
– És mikor tűnik el?
– Azt a program tudja. Ne aggódjon, egyszer csak azt veszik majd észre, hogy már nincs is ott. Vagy megszeretik őt is.
– Tessék?
– Vicceltem. Rendben lesz minden.
– Nem tudom – hezitált a nő.
Ilyenkor kell egy jól irányzott rúgás.
– Asszonyom! Maguknak gondjai vannak, ugye?
– Igen.
– Akkor szerezzen be egy jó ellenséget. Tudja, hogy van ez: ha felajzott már egy nyilat, akkor azt ki kell lőni valakire, a kérdés csak az, hogy ki felé engedi el a vesszőt. Akár meg is ölhetik. Egy hologramnak nem fáj.
– Nem akarunk senkit megölni.
Az eladó széles mosolyra húzta a száját, de a szeme nem nevetett: – Sosem lehet azt tudni, ne becsülje le magukat. Nos. Jó szórakozást!
Különös, hogy a nők, ha elszánják magukat, akkor olyan lendülettel érkeznek, mintha az életük múlna a dolgon. Persze ez ostobaság, sokszor tényleg az életük múlik rajta, gondolta a tisztviselő. Túlzottan belefásultam már ebbe, tette még hozzá, persze azt is gondolatban. Elmosolyodott: – Tehát egy segítség rendel.
– Igen. Nagyon sürgős.
– Értem, asszonyom, de azért ennél egy kicsit többet kellene tudnom a helyzetről. Mit szólna, ha én választanék magunknak segítséget, és a végén kiderülne, hogy mindenki utálja az illetőt, aztán meg jön reklamálni, én meg megyek a főnökömhöz bocsánatot kérni. Elnézést, hogy így, hideg vízzel, de azt javaslom, üljön le és beszéljük át a dolgot.
A nő leült. Vékony, apró teremtés volt. Az eladó ismerte ezt a típust. Kedves, csicsereg, hangját sem hallani, aztán elővesz egy nálánál nagyobb csatabárdot valahonnan, és ember legyen a talpán, aki túléli a következő öt percet.
– Akkor kezdjük! Hol lenne szükség arra a bizonyos segítségre?
A nő egy mozdulattal átküldte a címet az asztali terminálra.
– Aha! Szóval egy bérház. Ahogy nézem, öt lakás, összesen tizenhét ember. Rendben. Ezzel meg is volnánk. Felvázolná nekem a probléma lényegét?
– Összevesztünk. Nagyon csúnyán. A házban mindenki egymásnak ugrott. Teljesen lényegtelen témáról volt szó. Ha tudni akarja éppenséggel, akkor az új gyepről a kertben, de aztán percek alatt már egészen mást vágtunk egymás fejéhez. Borzalmas volt.
A nőn látszott, hogy komolyan szívére veszi a történteket.
– Így megy ez. Az ember azt hiszi jó fejek, akikkel együtt él, aztán kiderül, hogy egy állat mindegyik. Szóval most áll a bál. Talán ki kéne várni, hogy leülepedjenek a dolgok. Tapasztalatom szerint az ilyesmi nem tartós, idővel enyhülnek a felek. Várnia kéne és nem azonnal a hivatalba rohangálnia. Tudja, fölöslegesen nem dolgozunk szívesen. Valójában soha, de ez most mindegy. – Tényleg, valóban, mindent kétséget kizáró módon el kéne mennie tartós szabadságra.
– Maga miről beszél? – vonta fel szemöldökét a nő.
Na, már kotorászik a bárd után, hajolt előre a hivatalnok, mint aki tényleg, igazán és nagyon figyelni akar.
– Semmi, egy kis önirónia. Folytassa, asszonyom!
– Ez a probléma már harmadik hónapja tart, és egyre mérgesedik. Ebből már nem hátrálunk ki csak úgy. Lehet, hogy önnek nagy a tapasztalata, és végül is ezért jöttem ide, de a helyzetünket én látom, és higgye el, elég nagy a baj. Tegnap Jutka bácsi, azt ne kérdezte, miért hívják így, megpróbált lelökni egy partfissal a lépcsőn. Állítólag nem direkt, még bocsánatot is kért, de a nyakamat szegem, ha nem figyelek oda.
– Jutka bácsit talán el kéne vinni egy diliházba.
– Jutka bácsival eddig nem volt baj. – Hirtelen csönd lett.
– Csak? – hajolt még előrébb a hivatalnok.
– Egy hete forróvizet öntöttem az összes pálmájára a lépcsőházban. Meg van veszve azokért a rohadt ocsmány gazokért.
– Hát ez igazán nem szép öntől. Nyilván annak is volt előzménye. Talán egy harmadik szomszéd, Béla néni tehet róla. – Nem, képtelen volt megállni a poént. Tényleg régóta van már ebben a szakmában. Belefásult. Egyébként nem lesz baj. A nő elégedetten távozik majd innen, és ha visszaemlékszik erre a napra, majd azt gondolja, hogy milyen vicces egy hivatalnok fogadta.
– Mi? – kerekedett ki a nő szeme. A bárd megvillant.
– Elnézést, nem tudtam megállni. De higgye el, komolyan veszem a problémáját és már látom is megoldást.
Ennyi. A nő lehiggadt.
– Komolyan? Tudna valakit kiküldeni? Esetleg egy kedves bácsit, aki a szívünkre beszél, vagy egy néni is jó. Nem tudom, maga a szakember. Kriszta, a barátnőm, csodákat mesélt önökről. Kiküldték azt a férfit és egy hét alatt megoldotta a problémájukat.
– Házassági gondok voltak, ugye?
– Fogalmazhatunk így is.
– Gondoltam. A helyzet azonban az, hogy az önök problémáját egy néni vagy egy bácsi akkor oldaná meg, ha gépfegyvert is vinne magával, az ugye meg törvényellenes. Önöknek más kell. – Még mindig mosolyogva fordult a gép felé. Ha annyi pénze lenne, ahányszor ezt a mondatot kimondta, akkor már régen nem kétségbeesett nyomorultak lelkét gyömöszölné óraszám. Miért van az, hogy az ember soha nem látja, mi a helyes, ha magáról van szó? Amikor készen volt az első vázlattal egy suhintásra megfordította a képet, hogy azt a nő is láthassa.
– Ez mi? – nézett a képre a nő.
– Ez az önök vadi új ellensége.
– A micsodánk?
– Ellenségük. A pincébe fog beköltözni, látom, ott van edzőterem és mellékhelyiség is. Ezt használjuk ki. Egy régi lakó szerződést kötött vele, melyről önök nem is tudtak, és neki joga lesz beköltözni. Elképesztően idegesítő lesz. Ha nem bánja, gyorsan paraméterezzük is az urat.
– Álljon meg! Egy idegent akar beköltöztetni a házunka?
– Sőt, egy tuti ellenséget. Asszonyom, higgye el ez a megoldás. Egy jó ellenség összekovácsolja a lakókat, elsimítja a nézetkülönbségeket. Mindenkinek jót tesz, és egészséges, felpezsdíti a testet, lelket, kisebb betegségeket is gyógyít, és ami a legfontosabb: egy hét, maximum egy hónap, és Jutka bácsi és Béla néni egymás mellett kuporognak majd az ön kanapéján, hogy valami épkézláb tervet kovácsoljanak az új lakó ellen. Ez a bevált recept. Higgye el, az emberiség legnagyobb baja, hogy nem akarja leigázni egy idegen faj. Ezért imádkozom minden reggel. Amint megjönnek az űrhajók, az emberiség közötti nézetkülönbségek elenyésznek majd. Persze nekem nem lesz munkám, de én otthonról, vagy egy tó partjáról is nagyon jól tudok dolgozni.
– Szerintem akkor maga is harcolni fog.
– Ha egy tóparton lesz a csata jó haverokkal, és lesz sör, akkor rendben van.
– De tényleg beköltözik ez az alak? – biccentett a kijelző fel a nő.
– Nem, dehogy. Az önök magán ellensége nem ember. Élethű hologram, ami soha nem létezett, és mint ilyen soha nem is költözhet be sehová. Egy hús-vér ellenség drága, nagyon macerás és egy csomó jogi baj van vele. Mindenkinek jobb, ha csak látszólag létezik. A lényeg, hogy önön kívül erről senki nem tud majd. Ettől működik az egész. Ön szépen beleegyezik, mi meg közel 100%-os sikert érünk el. Akkor a kérdések: Honnan származzon?
– Ezt hogy érti?
– Eszkimó, indiai, kínai, európai, svéd, görög, magyar, szír, japán, marslakó sajnos nem lehet, ugye? Persze lehet őslakos is, csak úgy sokkal több paraméterét kell beállítani, és azt nem igazán szeretném. Szóval, Béla bácsi per néni mitől fóbiás? Milyen idegentől fossa össze magát? – Holnap, nem még ma be kell adni a szabadságigénylést.
– Nem tudom.
– Hát jó lenne tudni, de mindegy, majd én beállítok valamit, később még módosíthatjuk, az ember soha nem nézi meg igazán azt, akitől fél. Második kérdés: milyen legyen az anyagi helyzete: legyen gazdag, aki bosszúból költözik be, vagy csóró, akinek nincs más választása csak az, hogy genyó?
– Nem tudom.
– Jó. Szegény lesz, de arrogáns. Abból sok minden kitelik, még akár ölhet is. Milyen nyelven beszéljen? Van a házban valaki, aki idegen nyelveken beszél? Az a legjobb, ha minél kevesebben tudnak szót érteni vele, úgy ellenségesebbnek tűnik.
– Szerintem angolul, franciául, németül beszélnek a házban.
– Akkor legyen faliszk, az olyan egzotikus nyelv és kihalt már ókorban, nincs ember, aki beszélné.
– Legyen.
– Most beállítok pár apróságot, és csak bólintson, ha egyetért: büdös lesz, koszos, hangos, furcsa szokásai lesznek, esetleg okkult szertartásokat tart, például tüzet gyújt a nappaliban. Eddig? – A nő bólintott. Naná, mindenki bólint. – Legyenek ijesztő barátai, és ami a legfontosabb, félelmetes legyen. Ez az igazi gyógyír a problémájára. Ennyi. Azt hiszem, készen vagyunk. A többit majd én beállítom. Ha aláírja itt, akkor holnap reggel már lesz egy tuti kis ellensége. Persze elkérem öntől a ház kulcsait egy pillanatra, és kész is.
– Kulcs. De nem hologram?
– Asszonyom, nem érti. A lényeg, hogy önön kívül mindenkit a frász törje. Elég nehéz elhinni valakiről, hogy él, ha nem használja az ajtót, és csak úgy köddé válik. Akkor nem összefognak a lakók, hanem szanaszét rohannak.
A hivatalnok szakszerűen, gyorsan dolgozott egy ideig, majd hátradőlt: – Hölgyem? Jó lesz így?
– Nem tudom. Kissé megijedtem.
– Az teljesen természetes. Az, aki ijeszt, maga is meg szokott kicsit ijedni. Volt egy ügyem, ahol a kérelmező konkrétan elhitte, hogy az ellensége él. De önnel semmi baj nem lesz, annyira nem látszik… Egy hét és egymás tenyeréből lefetyelnek majd.
– Jó lenne.
– Jól lesz. Elég szemétre csináltam a maguk kis ellenségét.
– És mikor tűnik el?
– Azt a program tudja. Ne aggódjon, egyszer csak azt veszik majd észre, hogy már nincs is ott. Vagy megszeretik őt is.
– Tessék?
– Vicceltem. Rendben lesz minden.
– Nem tudom – hezitált a nő.
Ilyenkor kell egy jól irányzott rúgás.
– Asszonyom! Maguknak gondjai vannak, ugye?
– Igen.
– Akkor szerezzen be egy jó ellenséget. Tudja, hogy van ez: ha felajzott már egy nyilat, akkor azt ki kell lőni valakire, a kérdés csak az, hogy ki felé engedi el a vesszőt. Akár meg is ölhetik. Egy hologramnak nem fáj.
– Nem akarunk senkit megölni.
Az eladó széles mosolyra húzta a száját, de a szeme nem nevetett: – Sosem lehet azt tudni, ne becsülje le magukat. Nos. Jó szórakozást!
