Csukló 2040

Írta vlorant

Dátum: 2019-03-26
"

TovábB Olvasok!

– Tehát, mi a panasza? – kérdezte a nem túl jó hangulatú betegfelvevő kisasszony. Ujjai gyorsan és magabiztosan suhantak egy, a férfi által nem látható kijelzőn, mely valahol a levegőben kettejük között húzódott. Helyes nő volt, ámbár szemei alatt méretes karikák jelezték, hogy egy ideje már nem aludta ki magát.
– Kisasszony, ha felpillantana, akkor feltűnne önnek, hogy valószínűleg kitört a csuklóm – próbálta meg felemeli furcsa szögben álló végtagját a férfi kevés sikerrel.
– Ne szemtelenkedjen itt nekem! – válaszolta a kisasszony, de még mindig nem nézett fel a képernyőről.
– Bocsánat, kissé fáj a kezem.
– Itt mindenkinek fáj valamije. Egy kórházban vagyunk, itt már csak ez a szokás.
– Bocsánat, nem vagyok helyi lakos.
– Hát örüljön neki – válaszolt nyersen a kisasszony.
– Elnézést! – vonult vissza a férfi. – Ha esetleg elájulnék, miközben felvesz…
– El ne ájuljon itt nekem! Nem tudok mit csinálni magával, ha összeesik.
– Jó, majd kicsit odébb húzódóm.
A nő végre félnézett, egy apró mosolyt is megeresztett a férfi felé, ami inkább volt ijesztő, mint barátságos. „Mindjárt túl leszek rajta”, gondolta immáron harmadszor a férfi mióta kiszállt a taxiból. A huszonegyedik század derekán már elképesztő technikai lehetőségek vannak, egy törött csukló nem jelenthet olyan nagy gondot, pár óra és újra otthon kertészkedhet.
– Elnézést, nehéz napom van – nézett a képernyő felé a nő. – Gondolom, azt szeretné, hogy ellássuk önt.
– Ördöge van kisasszony. Nagyon jó lenne, ha ezzel kezdhetnénk valamit – biccentett a nyakából lógó kendő felé a férfi és fájdalmasan fintorgott egyet. Az otthon bevett fájdalomcsillapító már jócskán vesztett erejéből.
– Akkor fel kell tennem néhány kérdést.
– Ha jól válaszolok, akkor nyerek egy marék fájdalomcsillapítót?
– De vicces kedvében van az úr.
– Az úr éppen befosni készül, annyira fáj a keze. – Hiába, nem bírta megállni. Ha az embernek fáj valamije, akkor káromkodni kezd. – Szerintem eltört.
– Ne okoskodjon itt. Majd azt eldöntik az orvosok. Ők értenek hozzá.
– Döntsék, csak lehetőleg minél hamarabb, mert már tényleg k… – visszafogta magát.
– Figyeljen ide! – dőlt előre a nő a pultban. – Ha így folytatja, akkor még sokáig nem lesz orvos a láthatáron.
A férfi bólintott, majd egészen halkan mondta: – Kérdezzen bármit, a válasz mindig igen.
– Azt majd meglátjuk – mosolyodott el a nő, és ujjaival megbökött egy láthatatlan mezőt. – Akkor kezdjük.
– Remek! Kezdjük!
A kisasszony arca elkomorult.
– Ahogy látom az adataiból, ön szinte nem is létezik. Mivel foglalkozik maga?
– Az nagyon számít most?
– Nagyon. Éppen csak látszik a rendszerben, pedig én azt is látom itt, ha valaki tegnap kicsit később ért haza, de maga….– csodálkozva hajolt közelebb a képernyőhöz és ez által a férfihez is.
– Most szemez velem? – mosolyodott el a férfi fájdalmai ellenére. A kisasszonynak helyes arca volt, ez még így törött csukló mellett is feltűnt neki.
– Mi? Na ne hülyéskedjen! – dőlt hirtelen hátra a kisasszony, amikor észrevette, hogy miről lehet szó. – Csak nagyon furcsa – dünnyögte. – Nincs bérdokumentáció, szavazási regisztráció, az adóbevallása nullás, bankártyát két hete használt utoljára. Mi maga, valami terrorista? Egyáltalán nem is látszik.
– Ha üvöltenék a fájdalomtól, akkor jobban látszanék? Egész könnyen megoldható…
– Most komolyan – vágott közbe a kisasszony. – Maga mivel foglalkozik?
– Író vagyok.
– Az mi?
– Történeteket írok.
– Aha, szóval programokat.
– Nem. Történeteket, amit mások elolvasnak.
– Aha. Elolvasnak. Szóval olyan jópofa történeteket, mint a reklámok?
A férfi egy kicsit hezitált, aztáb végül bólintott: – Így van. Néha nem jópofák, és nem reklámok, de a történet része stimmel.
– És a TV-be is ír?
– Ritkán, de igen.
– Hű! Szeretem a tv-s történeteket. – A kisasszony továbbra is a képernyőt firtatta. – És ezért kap valamit?
– Igen, hamarosan agyvérzést, ha nem lát el valaki.
– Nem úgy értem, hanem pénzt?
– Ja, úgy! Hát nem túl sokat, én ugyanis nem vagyok híres író, csak olyan sima író. Szóval csak kevés pénzt kapok.
– És azt is feketén, mi?
A férfi vállat vont: – Úgy egyszerűbb. Egyébként fizetem a járulékot.
– Naná hogy fizeti. A bejárati ajtón nem engedte volna be a fotocella, ha nem – bólintott a nő. – Az a helyzet, hogy nincsenek jó híreim.
– Ezt hogy érti?
– Hát, hogy… mondja csak, nagyon fáj a keze?
– Mégiscsak elájuljak, az segítene?
– Nem. Figyeljen – dőlt megint előre a kisasszony, de most a férfira nézett és nem a láthatatlan képernyőre. – Maga nem járt még kórházban, ugye?
– Csak látogatni.
– Az látszik. Az van, hogy én szeretnék segíteni magának, mert jópofa, és szeretem a reklámokat, de ez elég nehéz lesz.
– Magának nem is kell ám segítenie, erre pont jók az orvosok.
A kisasszony felnevetett. Csilingelő, kedves nevetése volt. – Maga tényleg jópofa.
– Örülök…
– De az elég nagy baj, hogy maga nem látszik a rendszerben. Így csak az alagsorban tudom elhelyezni.
Egy ideig csönd lett.
– És ott vannak orvosok, ugye, vagy csak a hullaház? – kérdezte végül a férfi.
– Ott? Nincsenek. Egy-két medikus robot van csak, meg a hullaház.
– Medikus? Robot?
– Tanuló robotok. Még nincs meg a teljes programozásuk, de egész ügyesek. Tényleg. Általában nincs velük panasz. Nem fogja megműteni vakbéllel, ha így odamegy az egyikhez.
– Ez remek hír. És a hús-vér orvosok? Azok merre kószálnak?
– Maga tényleg nem tud semmit. A harmadik emeletig nincs élő orvos, csak robot. A másodiktól vannak a programozott orvos-robotok és egy élő nővér. Na, ők tényleg jók már. Utána jönnek az ember-medikusok, aztán a rezidensek. Az ötödiktől vannak valódi orvosok papírral meg minden. Nagy emberek.
– És a professzorok?
A kisasszony felröhögött. A röhögése is csilingelt.
– A professzorok a századiktól vannak. Maga nem is láthatja őket. Itt lent egy sem járt már évek óta.
– Szóval akkor én sem láthatok egyet sem.
– Tv-ben talán. Én tavaly beszéltem eggyel. Vagyis ő beszélt hozzám. Haláli egy nap volt. Mivel maga a rendszerben egy nulla… persze…
– Persze?
– Ha elég sok pénze van… Tényleg, azt nem is kérdeztem. Van pénze?
– Mennyi?
– Amin vehet egy házat.
– Mert ha van?
– Akkor nincs gond. Beírom akár a százhuszadik emeletre is. Onnan fölfelé már nem elég a pénz. De a százhuszadikon aztán van minden: reggeli, ebéd, mármint ehető, mert hivatalosan az mindenhol van, nővérek, gyógyszer. Ott Tv is van. Sőt, még műtő is.
– Hű! És ha nincs pénzem?
– Akkor az alagsor marad. Na, figyeljen: én kérdezek, maga válaszol. Csak kitalálunk valamit.
– Szuper! Reméljük, addigra nem kezd összecsontosodni a csuklóm.
Csilingelés.
– Maga tényleg vicces.
– Na, kérdezzen!
– Oké! Szóval nincs állása? Legalább 3-as kategóriájú kéne.
– Olyan nincs, amit magácska annak hív. Mert mi lenne, ha lenne?
– Az az első emelet. Ott sincs orvos, de van ablak. Az szuper. Mentálhigiénésen bizonyított.
– És négyes fölött?
– Az már a harmadik emelet. Ott a robot már megmondja, hogy mi a baja.
– Lejjebb nem?
– Lejjebb a medikus robiknak nincs is beszédmodulja. Kezelik valamivel, és kész.
– Aha. És ahhoz, hogy tényleg szóba álljanak velem?
– Ahhoz kilences vagy annál nagyobb fizetési kategória kell.
– Olyan kiknek van?
– Bank, politika, üzlet, esetleg média. Más nem nagyon. Szóval a következő kérdés: Maga celeb?
– Micsoda?
– Tudja, olyan ember, akit valamiért ismernek. Mindegy miért. Egy hete járt itt az a pofa, aki tavaly abban a reklámvetélkedőben szerepelt. Az a lófogú, aki olyan jópofán beszél, mert túl nagyok a fogai. Hogy a fenébe hívják?! Tudja, az a műsorvezető, aki a zsűri volt tavasszal ugyanabban a versenyben, ahol ő kilencedik lett. Na, csak nem jut eszembe a neve.
– Nem olyan nagy baj.
– Mindegy. Szóval maga ismert ember?
– Még nem, de ha esetleg idecsinálnék a pult elé fájdalmamban…
– Az nem elég. Ha celeb lenne legalább egy millió lájkkal, akkor fel tudnám tornázni a huszadik emeletig. Ott élő orvosok vannak ám, bár még nem kérdezhet, de ha akarnak, akkor egy csomó mindent elmondanak magának a bajáról, és higgye el, ez nem is olyan ritka dolog arrafelé. Tehát van milliós lájk?
– Nincs. Író vagyok.
– Kár. Protekció? Persze igazolt.
– Az milyen?
– Olyan hivatalos féle. Nem hiszem el, hogy nem tudja.
– Nem tudom. Egyre kevesebb dologról tudok mostanában.
– Na! Ne már! Ha van egy hivatalos, digitálisan letanúzott papírja, hogy ismer valaki befolyásos embert, akkor az ismerősének járó szint felét megkaphatja.
– Szóval, ha van papírom arról, hogy ismerem az Istent?
– Akkor beírom a hetvenötödikre, mivel százötven emelet magas az épület.
– De nem ismerek egy istent sem. Sajnos.
– Valamilyen politikust? Minisztert? Az a legjobb. Államtitkárt? – A férfi megrázta a fejét. – Valahol egy osztályvezetőt? Egy bankost? Egy menő vállalkozót kapcsolatokkal? Legalább egy orvost? Semmi?
– Sajnálom.
– Akkor legalább egy celebet? Azt a lófogút? Ha visszaigazolja, már jók vagyunk. Értse meg, valamit be kell írnom, hogy számítson valamit, különben irány az alagsor. Persze ott sem rossz. Nem olyan nagyon.
– Nem nagyon?
– Nem, ha hozott magával fájdalomcsillapítót, röntgengépet, gipszet, vécépapírt, ágyneműt, ételt, ilyesmiket.
– Ágy nem kell? Azt speciel hoztam.
– Tényleg? – tágult kerekre a kisasszony szeme.
– Vicceltem.
Megint a csilingelés.
– Kell találnunk valamit – bújta a képernyőt a nevetés után. Egy ideig lázasan keresgélt. – Esetleg ha elkötelezné magát. Akkor feljuttatom minimum az elsőre, de jóval magasabbra is talán.
– Elkötelezném? Hova, kinek?
– Várjon! Ez megoldás lehet – bólintott elszántan a kisasszony. Egészen belelendült a segítésbe. – Van egy listám. Egy csomó mindenhez el lehet köteleződni, ha nem tudná.
– Mondjon már pár dolgot!
– Céghez vagy eszméhez és az azokat kiszolgáló intézményekhez például. Ez a leggyakoribb, így biztosított az első emelet. Vagy egy adott személyhez esetleg. Van hozzá nyomtatvány. Persze akkor aláírja, hogy az illetőt élete végéig támogatni fogja, bármit is tesz ezután. De el lehet köteleződni magánéletileg is. Itt is van: tessék! Itt egy lista, azokról a celebekről, vagy tízes kategóriánál magasabb keresetű emberekről, akik elköteleződést kínálnak. Lehet testi kapcsolat, szolgáltatás, vagy heti megadott számú munkaóra, sőt, akár egy pontosan meghatározott feladat teljesítése. Mennyit ér magának a törött csuklója?
A férfi émelyegni kezdett, és egy ideig nem válaszolt.
– Hát nem tudom. Az a baj, hogy nem vagyok olyan elköteleződés párti, de ahogy most a kezem áll, egy robotnak is eladnám magam.
– Az nagy butaság lenne – mosolyodott el a kisasszony. – Elköteleződni csak olyanhoz lehet, aki ki tudja magát használni, a robotok nem ilyenek. Sajnálom.
– Hát még én!
A kisasszony szánakozó arcot vágott. – Vagy nem próbálja meg a netet? Sokan csinálják.
– Mármint mit?
– Ha valamelyik szomszédja elég orvosos sorozatot néz, akkor nyert ügye van. Például a házunkban van egy bácsi, aki tízből hat esetben eltalálja, hogy kinek mi a baja. Jobb, mint a medikus robik. Kész professzor, és ingyen van. Az egész háztömb oda jár diagnosztizálni. Na, érti? Ha van egy barátnője, aki segít és egy kis türelme a nethez… A jutubin van egy csomó műtős videó. Ha esetleg a barátnője asszisztál, otthon is megoldhatja a dolgot. Egy csuklótörés nem olyan nagy ügy. Szerintem. Persze nekem még nem volt törött csuklóm, és nem vagyok medikus, még robot sem, csak egy recepciós, de szerintem működik a dolog.
– Akkor esetleg nem próbálná meg maga? Biztos látott már ezt-azt.
– Nem lehet, én tuti elájulnék közben, korántsem vagyok robot.
– Egyébként nincs barátnőm, és örülök, hogy maga nem robot.
– Tényleg? – mosolyodott el a kisasszony. Gödröcskék jelentek meg a két orcáján.
– Tényleg… Szóval, jutubi?
– Aha! A kórháznak van hivatalos csatornája, ott fent van minden törés, égés, szülészeti cucc, az alapok. Mivel fizeti a járulékot, ingyen megtekintheti azokat. Simán menni fog. Ha pedig nagyon fáj, akkor arra meg tényleg jó, ha elájul. Csak a barátnője ne ájuljon el közben. Megint csilingelt.
– Ez jó poén volt! – mosolyodott el a férfi is, bár a szeme könnyben ázott. A lány igen, de csuklótörés viszont nem viccelt vele.
– Jó, akkor én most kicsit leülök kint, és átgondolom a dolgot – bólintott a férfi.
– Persze, megértem – bólintott a kisasszony.
Elindult a kijárat felé. Kint beborult az ég. Talán hazamegy, ha nem fáj annyira. Végülis Helga néni elég ügyes. A középkorban egymást bütykölték az emberek és mégis túlélték. Aztán meg már régen nem vagyunk a középkorban: itt van nekünk jutubi. Eldöntötte: gyalog megy. Roppant kellemetlen elájulni egy buszon, de ha az utcán terül ki, akkor meg mehet tüdőgyulladással az alagsorba egy néma betanuló robothoz, és a végén még levágják a lábát. Azt inkább nem.
– Várjon! – hallotta a háta mögül. Megfordult. A kisasszony állt előtte.
– Figyeljen! Tényleg sajnálom. Maga szinte nem is létezik a rendszerben…
– Hát, így jártam, nem vagyok még celeb sem, de azért…
A nő közbevágott. Úgy látszik ez amolyan szokás volt nála: – De ha elköteleződne esetleg…
– Hová?
– Nozzám.
– Hogy? – mosolyodott el a férfi, bár már tényleg nem volt ereje ilyesmire.
– Elég csak két hétre. Én nem vagyok ám politikus, vagy bankos, csak egy recepciós, nem is túl szép, tudom, van egy macskám, évente hat nap szabim, anyám még él, bár nagyon bogaras, szóval… az elsőre így fel tudnám vinni, ott van ablak és jól programozott robik, persze tudom, hogy az nem a hatodik, meg minden… de tényleg nem kell több, két hét elég, nem kell elvennie vagy ilyesmi, és nem is hajtok be magán semmit, csak segíteni aka…
– Hol írjam alá?
A kisasszony előkapta a telefonját, a férfi pedig egy kézmozdulattal aláírta a dokumentumot.
– Ha a végén így lesz életem párja és gyerekeim anyja, akkor abból egy nagyregény írok, az tuti – rázta meg a fejét, ami nagy hiba volt. Érezte, hogy szűkülni kezd a világ. – És gazdag leszek, vagy celeb, vagy mindkettő – tette még hozzá.
Eszméletének utolsó szilánkjaival még hallotta a csilingelő nevetést.

————-
Ha osztod, olvassák, ha olvassák, megéri írni
————-

Share This