Egy másodperc alatt ért almapirossá bennem az elhatározás. Hát igen, a komoly dolgokhoz idő kell, a hülyeséghez elég néhány nap, egy idióta gondolat beéri egyetlen másodperccel is. Az ötlet mégsem tűnt értelmetlennek, de még logikátlannak sem. Benne volt minden, mely egy okolható, sőt, indokolható döntéshez kell. A boszorkánynak meg kell halnia! Nem azért, mert rossz ember, vagy mert ettől jobb lesz majd a világ – az ilyen levegőbe puffogtatott lózungok régen elkerültek –, hanem azért, mert veszélyben éreztem magam, és mint minden lény, én sem szeretettem volna idő előtt elpatkolni, még akkor sem, ha talán éppen egy boszorkány által hullok majd el valamikor; a hangsúly itt a valamikor-on van, mely bekövetkezhet húsz év múlva, talán még később, de semmiképpen nem holnap, esetleg egy héten belül. Miután megfogalmazódott a döntés, hetekig babráltam a tervvel. Alapos volt, módszeres, lassú és rettenetesen, már-már nevetségesen körültekintő, de én mindezt nem tartottam sem nevetségesnek, sem lassúnak. Ha nem létező feleségemet akartam volna átsegíteni a túlvilágra vagy éppenséggel a szomszéd asszonyt, kinek hangos, idegesítő kutyái egyébként már rég megérdemelték volna a kegyetlen halált, akkor nem gondolkodtam volna ennyit. Legalábbis így véltem, mikor rádöbbentem a tényre, hogy tulajdonképpen kész vagyok megölni valakit, holott még soha nem ártottam senkinek. Talán éppen ezért éreztem azt a furcsa könnyűséget, mely a tervezés szakaszában megszállt. Különös, felszabadító volt a gondolat, hogy olyan területre merészkedtem, melyet eddig nagyívben elkerültem, sőt, megtiltottam magamnak. A végső lökést éppen halálfélelmem és az a – számomra legalábbis – bizonyítható tény adta, hogy a halálraítélt nem ember; több, de inkább sokkal kevesebb annál: boszorkány.
Az egész elmaradt volna. Éltük volna jószomszédi életünket akár évtizedeken át, ha a nő nem jön rá, hogy tudom. Ettől a pillanattól azonban leegyszerűsödött a képlet: vagy én vagy ő.
Lehet, hogy bugyuta terv volt, együgyűnek is mondhatta volna az, aki nem térképezi fel oly részletességgel a nő hétköznapjait, mint én tettem az elmúlt hetek alatt. Én azonban éppen tervem banális egyszerűségében bíztam. Nem kellett hozzá más, mint egy bekapcsolt hajszárító és a megfelelő időpont, mikor a boszorkány éppen a kádban tartózkodik. A második feltétel adott volt: minden este hét és nyolc között. Közvetlenül fölötte laktam, percre pontosan tudtam, hogy mikor fürdik. Legtöbbször tévét nézett egy készüléken, melyet a fürdőszoba falára szerelhetett. Minden szót jól hallottam a bérház szellőzőrendszerén keresztül. Esténként hét óra környékén zubogni kezdett a víz, és a boszorkány sokszor hangos, kéjes nyögések között ereszkedett a kádba. Szinte láttam szikár és igencsak mutatós testét, amint átadja magát a lusta ernyedésnek. Azonban, mint minden tervnek, ennek is volt egy sarokköve, mely vagy a bukást, vagy a győzedelmes sikert volt hivatott biztosítani, és én elkeseredetten reméltem, hogy esetemben a sikerről lesz szó. Ez a nem éppen apró momentum egy lakáskulcs formájában lapult a zsebemben. A boszorkány nem tudta, de volt kulcsom a lakásához. Az előző lakó hagyományozta rám, aki határozottan nem volt boszorkány. Éppen ez adta az ötletet. Úgy juthatok a nő birodalmába, hogy azzal nem hagyok nyomot.
Az egyszerű, de (remélhetőleg) talán ettől zseniális terv három pilléren nyugodott. Egy: a boszorkánynak a kádban kell tartózkodnia; kettő: tévét kell néznie, ezt általában olyan hangosan tette, hogy a belopódzás zaja semmiségnek tűnt mellette; és végül három: a bekapcsolt hajszárítónak a kádban kell landolnia. Semmiség. Legalábbis annak tűnt az immár egy éve tartó halálfélelemhez képest, melyet nap mint nap átéltem.
A víz pontban hétkor kezdett csobogni, és néhány perc múlva meghallottam a nő mély, hátborzongató sóhajtását. Nagyot dobbant a szívem, és egyetlen másodperc alatt úgy olvadt szét bátorságom, mint fagylalt a mikrosütőben. Egy dolog tervezni valamit, és egy egészen más elkövetni azt. Éppen egy univerzumnyi távolság van közöttük. Elkeseredetten ráztam meg fejem. Még bele sem fogtam, máris kudarcot vallottam? A gondolat talán nagyobb fájdalmat okozott, mint közelgő biztos halálom rémképe; mert ahhoz kétség sem fért, hogy a nő hamarosan megtalál. Talán éppen fürdés közben végez velem.
A szerencsekerék ostoba szignálja árasztotta el apró fürdőszobám terét, mintha én is részt vennék a műsorban. Fájt a kudarc gondolata. A kád és az ajtó között pontosan egy méter van. Lemértem és ezzel lemértem az ő fürdőszobáját is. Elég egyetlen jól irányzott dobás és a hajszárító pirítóst csinál belőle. Ez az! Menni fog. Mennie kell! Felpattantam. Ezerszer vetítettem már le magamban a jelenetet. A fürdőszoba ajtajáig simán megy majd minden. Kesztyűt húztam – izzadt a tenyerem, a hajszárító bő köpenyem zsebét húzta a föld felé, kulcs a kezemben. Még a fürdőszobaajtóból is visszafordulhatok, ha úgy esik a dolog. Lehet ez akár főpróba is, egy később bekövetkező valódi gyilkossághoz.
A lépcsőház csendes volt, talán kísértetiesen csendes. Lesiettem. Most dobogott igazán a szívem. A boszorkány ajtajának névtábla nélküli ordas színe szinte taszította a látogatót. Korábban zöld volt, de a nő első itt töltött napjának délutánján átfestette. Bedugtam a kulcsot. Bent nem támadt zaj. Lassan mozogtam, talán órákig is eltartott, mire teljesen körbefordult. Szisszenések, kattogások, két nagyobb pattanás borzolta idegeimet, aztán következett egy hatalmas roppanás, amikor a zárnyelv kiugrott fali odújából. Mellkasom megállíthatatlanul, eszeveszett tempóban süllyedt és emelkedett. Sokáig vártam. Szó szerint percekig. A kilincs zajtalanul billent meg a kezem alatt, és az ajtó is csendben nyílt. Nem kevesebb, mint hatszor próbáltam el ezt a mozdulatsort ugyanezen az ajtón, mikor a boszorkány távolt volt otthonától. A bejutást csak a zár kattanása hiúsíthatta meg, éppen ezért kellett a televízió zajos függönye.
Beléptem. Hűvös, szinte bútor nélküli előszoba volt. Ezt is láttam elégszer az „ajtópróbák” alatt. A folyosón egyetlen kint hagyott papucs, kabát, vagy egyéb tárgy sem árválkodott, mintha nem laka itt senki. Még nem látszott a fürdőszoba. Ez is a terv része volt. Hiszen honnan tudhattam volna, hogy nyitott vagy zárt ajtó mellett fürdik-e? Ha a kádból rálátás lett volna az ajtóra, eszembe sem jut ez az őrült vállalkozás. Rendkívül óvatosan húzódtam a fal felé, hogy elsőként az ajtófélfát, majd a zsanérokat is megpillantsam. Elég egy apró szelet, és tudni fogom, hogy az ajtó mennyire van nyitva. Ezt otthon gyakoroltam – ezerszer, ha őszinte akarok lenni. Lábam alatt csempe fénylett, mely zavartalan, és főként zajtalan mozgást tett lehetővé. Gumitalpú cipőben voltam, melyet éppen egy hete próbáltam ki éppen itt, a boszorkány előszobájában. Még egy kis mozdulat, és egyértelművé vált, hogy az ajtó zárva van. Megkönnyebbülés és rémület hulláma suhogott át rajtam. Örültem, hogy nem lepleződtem le, és végtelenül megijedtem, hogy tovább kell görgetnem magam előtt a tervet, mely egy nő, elnézést, egy boszorkány meggyilkolásához vezet.
Három lépést tettem meg, és ott álltam a fürdőszoba ajtajában. Tévedtem: az ajtó nem volt bezárva, csak behajtva. Egy centis vékony fénycsík árulkodott a hanyagságról, de ez nem állíthatott meg. Ilyen vékony résen nem vehet észre, vagy ha igen, az már késő lesz. Bent még csobogott a víz, a szerencsekerék újabb idióta versenyzője pedig megfejthetett valamit, mert a közönség rendkívüli módon örült. Kivettem zsebemből a hajszárítót és végét a fürdőszoba ajtófélfája melletti konnektorba dugtam. Ha minden igaz, ennyi. A következő néhány mozdulatnak alig két másodperc alatt kell megtörténnie. Bekapcsolom a gépet, kirántom az ajtót, bedobom a hajszárítót és reménykedek, hogy ő előbb hal meg, mint én. Tenyerem úgy izzadt a kesztyűben, hogy attól féltem, még így is kicsúszik kezemből a gyilkos eszköz, mert ha ez sikerül, akkor ezután minden hajszárítót annak tekintek majd. Ujjam a kapcsolóra csúszott. Ismertem a mozdulatot; egy határozott nyomás, két kattanás és a gép már berreg is.
Alig hallottam meg a morgást. Először azt hittem, hogy valami elektromos kütyü kapcsolódott be, aztán azt, hogy az utcáról jön a zaj. Hátrafordultam. A szobaajtóban apró, egy általam eddig soha nem látott kisnövésű kutya morgott rám. Ha a pokolban van házikedvenc, akkor az biztosan csivava. Ínyét felhúzva tűvékony fogait mutogatta és hangosan, de főként idegesítően morgott rám. Megdermedve meredtem rá. Mégsem üthetem agyon egy hajszárítóval, már csak azért sem, mert ezt a halált másnak szántam. A kutya nem mozdult, de elég hangosan morgott. Szinte nevethetnékem támadt, hogy briliáns tervemet egy miniatűr, kutyának nem is igazán nevezhető lény hiúsítja meg, melynek egyetlen valódi tulajdonsága az, hogy idegesítő.
– Fifi? – szólalt meg bent a boszorkány.
Egy pillanatra azt hittem, hogy ott áll mögöttem. Elhalkult a szerencsekerék mindig izgatott nézőközönsége, a víz is megszűnt csobogni, és egy pillanat alatt csend uralkodott a fürdőn belül és kívül egyaránt. Jéggé vált a vérem. A kutya fülét hegyezve a fürdő ajtajára meredt, mint ahogy én is. Mindenki figyelt. Bent a boszorkány, kint én és kutya.
– Fifi? – szólalt meg újra a boszorkány. Éreztem hangján a figyelő, feszült aggodalmat. Ha most megmozdul, nem lesz időm menekülni, tehát támadnom kell.
– Fifi?…
*
– Ebéd – kiabált be az asszony. Az író megrebbent, szíve talán ugrott egyet, aztán felpillantott. Szeme előtt oszlani kezdett az előszoba képe, halvánnyá vált a fürdőszoba résnyire nyitott ajtaja és a morgó kiskutya.
– Te aztán tudsz időzíteni, szívem! Nem ér rá öt percet?
– Öt perc? Az öt percből egészen biztosan fél óra lesz. Hidd el, ebben van némi tapasztalatom. Ha írsz, akkor nálad nincs olyan, hogy öt perc. Ha öt percet kérsz, akkor le is mondhatok az ebédről, szóval nem, nincs öt perc. Vagy most jössz ebédelni, vagy oldd meg magad.
A férfi orra alatt morogva tápászkodott fel az asztal mellől; morgott, mert megakasztották gondolataiban, és az orra alatt, mert tudta, hogy feleségének igaza van.
A konyhában kész terítéken trónolva étel gőzölgött az asztalon. Tényleg minden csak rá várt. Bosszús hangulata gyorsan párolgott, és mire letelepedett a székére, már nem is érezte egyáltalán. A nő kiszedte a levest. Az illatra kis növésű kutya csatlakozott hozzájuk az asztal tövében.
– Ó, elfelejtettem a kutyát. Volt kint? – kérdezte a férfi és félve sandított feleségére, aki szemét le nem véve a merőkanálról válaszolt: – Persze, hogy volt.
– Elnézést – húzta be nyakát a férfi.
– Elnézem. Na, megölted már a boszorkányt?
A férfi színpadiasan tárta szét karjait: – Nem, szívem, ebédelnem kell helyette.
– Kell? Dehogy kell! Akár mehetsz is vissza! Add ide a tányérod! – a gőzölgő leves után nyúlt, mire a férfi kezével hárította el a mozdulatot.
– Nem, azért ennyit még élhet.
Enni kezdtek.
– Hogy ölöd meg?
– Hajszárítóval.
– Tyű! Kiperzseled a szemét?
– Nem, a kádba dobom, ahol éppen fürdik.
– Hát nem is tudom, ez talán nem a legjobb megoldás. Talán húsz éve ment volna…
*
Felálltam hűséges szövegszerkesztőm mellől. Fájt a hátam és a kutya is türelmetlenül toporzékolt mellettem délutáni jussát követelve. Elmegyek sétálni. Kint lassan kornyadozott a világosság. Délután három óra múlt és már érezni lehetett a közeledő sötétséget. Hiába, december táján így megy ez. Nagyot nyújtóztam, melyet kutyám bátorításnak vélt és az ajtó felé vágtatott. Fejemben még élénk volt a konyha képe, ahogy az író feleségére mered. Kilépve a hidegre összehúztam kabátom zipzárját. Az utca fái is fáztak, kékesre fagyott a nyáron melegszürke beton. Kopár, kemény pocsolyák között cikázó kutyám után siettem, nehogy túl messzire nyargaljon hirtelen örömében. Elmosolyodtam. „Talán húsz éve ment volna”, jutott eszembe az utolsó sor. Az ötlet már megszültetett, csak kidolgozásra várt…
*
És te, kedves olvasóm? Most merre vagy? Nézz körül! Vajon milyen szobát, termet, vidéket pillant meg szemed: Én nem tudom. Honnan is tudhatnám? Nem vagyok ott, ahol te. Ámbátor, az igazat megvallva ott sem voltam soha, ahol az író vagy a fejében zajló történet főhőse, a boszorkánygyilkos él. Mert azok nem létező helyek, mint ahogy számomra most azok sem létezőek, ahol te tartózkodsz éppen. El tudom képzelni őket. Ez az egyetlen valóságuk: el tudom képzelni őket, és most már te is. Bennük ez a közös, ezért vagyunk azok, akik vagyunk: emberek, akik néhány szóval világokat teremt(h)e(t)nek maguknak. Ha van egy kis időd, állj fel és sétálj egyet! Ha van kutyád, vidd el egy körre. Aztán ha jól érezted magad, élvezettel merülhetsz el újra a krimiben. A történet ezen része most rólad szól, te írod, én csak adtam neked egy kis szünetet, mert minden csúcspont előtt érdemes megfeszíteni az érdeklődés húrját, úgy jobban szól a nagy akkord. Hagylak is…
*
…jól esett a friss levegő és megtette hatását a történetre is. A kutya boldogan telepedett még meleg cserépkályhám elé. Estig nem zavar, ez biztos…
*
– Miért ne lenne a legjobb megoldás? – kérdezte meglepődve az író. Kanalában szája előtt öt centivel füstölgött a leves. Nem szerette, ha beleszólnak a munkájába, de felesége nem egyszer mentette már meg történeteit csak úgy, félvállról megigazítva a dolgokat, ahogy egy anya rázza gatyába hanyagul öltöző kölykét.
– Szívem, tényleg nem tudtad?
– Mit?…
*
– Fifi! – szólalt meg most már hátborzongató határozottsággal a Boszorkány. Hangja nyomán a víz is megloccsant. Egyértelművé vált számomra, hogy ha most sincs válasz, akkor kikászálódik a kádból és ott talál engem önkéntes fodrászként hajszárítóval a kezemben. Fifi ekkor megmozdult. Elügetett mellettem, futtában rám mordult egyet, majd lábamat súrolva kicsiny körmeit az ajtó pereméhez illesztette és befurakodott az így támadt résen. Az ajtó azonban nem csukódott vissza, tovább lendült és kitárult előttem. Meglepett, majd sötéten cikázó villantást láttam a nő szemében, mely egyetlen pillanat alatt jéggé változtatta tagjaimat. Pont az mentett meg, amire egyáltalán nem számítottam, és amit eddig – pedig de hányszor próbáltam el ezt a pillanatot – soha nem vettem számításba. Jeges pillantásán túl tekintetem egy aprócska villanás erejéig másfelé kalandozott. Nem tudtam nem észrevenni kebleit, tökéletes csípőjét, igéző ölét. A boszorkány olyan dögös nő volt, amilyet még soha, de soha nem láttam hús-vér valójában. Hosszú másodpercekig néztük egymást. A boszorkány engem, én pedig őt, de nem a szemét, dehogy, tekintetem testének egyéb tájékait vizslatta. Aztán megmozdult. Ez törte meg a varázst, és utólag biztos vagyok benne, hogy ezzel a nő is tisztában volt. Gyorsan, hidegen, mint egy kígyó csúszott keze a kád peremére. Nyelve szája rését pásztázva egészen torkáig siklott. Ekkora nyelve egy embernek sincs. Fejemben átfutott a gondolat, hogy most már bizonyítani is tudom a nő mibenlétét. A mozgás azonban megrepesztette testem jeges igézetét, én pedig egyetlen összefüggő mozdulattal dugtam be a hajszárító dugóját, kapcsoltam fel a gépet és dobtam azt a kádba. A csobbanást egy tompa pukkantás, azt halk sikoly követte, majd teljes sötétségbe borult a lakás. Eddig észre sem vettem, hogy fényforrásul csupán a félig nyitott bejárati ajtó és a fürdőszobából szivárgó fénypászma szolgált. Csak izgatott zilálásom kavarta a csendet. Nem mertem megmozdulni. Tulajdonképpen lélegezni sem mertem. Kotyogó zaj törte meg a csendet. Mindenki ismeri ezt a hangot. Én is azonnal rájöttem, honnan ered az egyre erőteljesebb szörcsögés. Valaki, kihúzta a dugót és leeresztette a kád tartalmát. Torkom jeges gombóccá aszalódott.
– Ez nem sikerült – suttogta kegyetlen hidegséggel a nő. Szemem fájdalmasan meredt a semmibe, mintha ezzel bármit is javíthattam volna reményetlen helyzetemen. – Most meghalsz, kedvesem. És ez nagyon fog fájni.
Már égett a szemem, legszívesebben becsuktam volna, de erről szó sem lehetett. Vártam, mert menekülni nem tudtam, nem láttam értelmét. Meztelen láb csikordult a kád zománcán. Hűvös fuvallat csapta meg arcom. Néhány másodperc maradt hátra az életemből, ezt biztosan tudtam.
Az ezt következő eseményeket csak jóval később rekonstruáltam, amikor a pánik alábbhagyott és emlékeztem a nevemre. Először hangos visítás érte el fülem, mely úgy kúszott fel gerincem mentén egészen a tarkómig, mint egy jeges kéz. A visítást egyetlen szó kísérte.
– Fifi!
Ezután ismét bőr csúszott a zománcon, melyet egy hatalmas, fémes, mégis tompa koppanás követett, majd csend lett.
Teljes, végérvényes csend.
Olyan hosszú, hogy idővel képes voltam megfordulni és a halára ítéltek közönyével felsétálni saját lakásomba. Még az ajtót sem zártam be, leroskadtam az előszobába és hosszú órákon át csak eszméltem. Talán a boszorkány varázslata tartott fogva ennyi ideig, nem tudom. Éjfél múlt, mire sikerült megmozdulnom. Elvánszorogtam az ágyig, és másnap délig az igazak álmát aludtam.
A decemberi nap sápatagon ugyan, de átverekedte magát a ködön. Nem haltam meg sem igézet, sem a boszorkány keze által, és ettől bátornak éreztem magam. Még csak össze sem kellett különösebben szednem magam, hogy ismét megtegyem azt az egy emeletnyi távolságot és belépjek a boszorkány odújába, mely, miután elhúztam a szoba vaskos sötétítőfüggönyét, lakássá változott. Mind a két lény a fürdőszobában hevert. Egyik a földön, törött háttal, másik a kádban betört koponyával. Nem értem semmihez, és nem maradtam túl sokáig. Nem szerettem volna, ha éppen most lát meg valaki. Csak a hajszárítót vittem magammal, amely – hiába bíztam rá az életem – rútul cserben hagyott. Megmenekülésemet nem a rövidzárlatnak, hanem a pokol ölebének köszönhetem. Szerencsém volt, semmi több.
A mentőket két nap múlva hívták ki éppen az én bejelentésemre. Egy hét múlva a lakásban már új bérlő lakott, és engem újra idegesíteni kezdett a fürdőszobájukból felszálló zaj. A kiégett hajszárítót ki akartam dobni, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és mivel volt még rá garancia, visszavittem a boltba.
– Magának nagy szerencséje van – közölte az eladó, amikor a csatában elhullott eszköz sorsát firtatta.
– Valóban? – néztem készakarva értetlenül a férfi szemébe.
– Hát, ha húsz évvel korábban ejti bele a vízbe ezt a gépet, akkor most nem beszélgetnénk.
– Mi volt húsz éve?
– Kilencven óta szabvány, hogy a hajszárítókat áramkör megszakító csatlakozással látják el, hogy lekapcsoljon, ha valaki vízbe ejti. Éppen az ilyen esetek miatt tették kötelezővé. Nem olvasta a használati útmutatót, hogy tilos a gépet a kád közelében használni?
Bután ingattam a fejem.
– Pedig az hasznos dolog. Melegen ajánlom magának.
A városban már teljes gőzzel üzemelt a karácsony gépezete, és mivel még nem kapott mindenki ajándékot tőlem, így én is részévé váltam pár óra erejéig. Vettem néhány dolgot, apróságokat és egy régen áhított kenyérpirítót magamnak. Majd karácsonykor üzemelem be, tettem a szekrény tövébe a dobozt, aztán elmerengtem picit és kivettem belőle a használati útmutatót. Jó kis esti olvasmány lesz.
