– Lassan menni kéne – mondta a megfigyelő és egy pillanatra leeresztette a távcsövet. – Még be kell vásárolnom. Holnapután karácsony, és senkinek sincs ajándéka.
– Ez komoly? – kapta el szemét a puska irányzéka elől a lövész, és társára nézett. – A Kriszta meg fog ölni, ha nem veszed meg azt a LEGO-t. Még én is tudom, hogy bajban leszel. Elképesztő, hogy milyen hülye vagy.
– Jól van, na! Rosszabb vagy, mint a Kriszta.
– Frászt! Kriszta, ha megtudja, hogy nem vetted meg, akkor az előszobában tépi le a fejed és csak utána kezd beszélni hozzád. Én félnék hazamenni.
– Én is félek. Pedig tényleg meg akarom venni neki. Bármit megszereznék annak a büdös kölyöknek. Imádom, ahogy játszik. Teljes csendben ül és épít. Órákig. Én meg nézem. Építész lesz, az tuti. De tehetek én róla, hogy hetek óta hiánycikk az a hülye játék? Csak itt-ott lehet kapni. Vagyis már szinte sehol.
– Hát én is így tudom. Kriszta tegnap mondta nekem, hogy csak benned bízik, mert te legalább jársz a városban. Szegényke.
– Most teljesen el akarsz keseríteni?
– Hát apuskám, neked lőttek. Kell egy új megfigyelő, mert téged elveszettünk – ingatta fejét a lövész és újra az irányzékra koncentrált.
– Na jó, figyelj! Ha a munkának vége, akkor nem megyek el veled a főnökhöz, hanem átöltözöm a kocsiban és lemegyek a szemközti játékboltba.
– Milyen játékboltba?
– Jézusom, te tényleg lövész vagy? Egy játékboltra célozol. Eddig nem tűnt fel?
– Nem, mivel én a célpontot figyelem általában. Minden más rád, a megfigyelőre tartozik, ha eddig ezzel nem lettél volna tisztában. Ezért hívnak „megfigyelőnek”.
– Hopp, jön a csaj! – kapta fel távcsövét a megfigyelő.
A nő tűzpiros kabátban volt. Vékony, magas testalkata, mézszín haja még távolról is felkeltette az ember figyelmét.
– Hát ezért kár. Nagyon kár! – ingatta fejét halványan a lövész ügyelve arra, hogy ne veszítse szem elől a célpontot. Nem látta, de érezte, hogy társa is hasonló gesztust tesz. Évtizedek óta dolgoztak együtt. Valójában jobban ismerték egymást, mint saját feleségeiket. Így megy ez a fegyvertársaknál.
– Jó, bement a boltba. Ha kijön, akkor lőj!
– Nem ha, hanem amikor. Ezerszer mondtam már.
– Mi vagy te, nyelvész?
Vártak. Esni kezdett az eső, és ők újra egyeztették a paramétereket.
– Mi van már, megveszi az egész boltot? – sziszegte fogai között a megfigyelő.
– Nyugi! Még nem akar meghalni.
– Én sem akarnék.
– Ki ez egyáltalán?
– Azt nem tudom. Egy nő – mondta a megfigyelő. Az eső komolyabban rákezdett, így újra egyeztette a paramétereket.
– Na ne mondd! De mégis, ki ez a nő, akit ki kell vonni ebből a gigantikus egyenletből karácsony előtt három nappal? Mit csinált? Valakinek a valakije, vagy csak saját magának a valakije? Tömeggyilkos, vagy Teréz anya? Kire húzom meg a ravaszt?
– Még mindig nem tudom. És öt perc múlva sem fogom tudni. Fene egy irodalmi hangulatban vagy, öregem.
– Mindig irodalmi hangulatban vagyok. Szeretek olvasni.
– Akkor irodalmilag végezd a munkád! Mégpedig most. A célpont újra látható. Bármikor lőhetsz.
– Szép ez a nő. Hát igen, háborúban soha nem ölsz meg senki olyat, akit egyébként szívesen megölnél.
– Mi?
– Hemingway: Akiért a harang szól. Mindegy. Nézd, mi van nála?
– Óh, bakker! A LEGO. Akkor itt még lehet kapni? – szisszent fel a megfigyelő.
– Lehetett – súgta a lövész.
– Hogy lehet valaki ekkora mázlista?
– Ja! Hihetetlen, hogy egyeseknek mekkora szerencséjük van – bólintott a lövész. Ujja már a ravaszon volt…
TovábB Olvasok!
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy ebben a kis írásban számomra ismét a „szövegkörnyezet” a lényeg. Mert nem tudjuk, hogy kik a szereplők, mit tettek és miért tették azt amit. Ha véleményt formálunk, akkor azt a sötétben tapogatódzva tesszük meg, mégis hiszünk benne. És bizony, ahogy C.S. Lewis mondja: „Saját boldogságunkkal törődni másoké helyett olyan, mint a hozzánk legközelebbi villanypóznát hinni a legnagyobbnak”. De sajnos annak látszik. Mindig annak látszik.
