A metró kocsi lassított, ahogy szokott, majd megállt a peronnál. A lent várakozók és a kiszállni igyekvők közelebb léptek az őket sorompóként elválasztó ajtóhoz, de semmi nem történt.
– Mi van már? – hördült fel valaki a kocsiban.
A peronon várakozók közül néhányan előre néztek, hátha valami szokatlan esemény akasztja meg a dolgok normális menetét.
Eltelt néhány másodperc. Többen tudni vélték, mi a helyzet. Valami baj lehet. Nem működik az ajtókat vezérlő szerkezet, talán elájult a vezető.
– Nem kéne meghúzni a vészmegállítót? – kérdezte valaki a kocsiban.
– Már állunk, szivi – válaszolt neki egy fiatalabb hang. Lágyívű röhögés hullámzott végig a tömegen.
– Kedves utasok, csak két perc – szólalt meg a hangosbeszélő. – Csak két percet kérek! Ez nem sok, csak ennyit kérek.
Az utasok összenéztek, sokuk nem értette, hogy mi történik körülötte.
– Ez valami flashmob? – kérdezte egy fiatal nő.
– Az mi a frász? – érdeklődött valaki a tömegből.
– Az egy olyan spontán… vagyis nem spontán, de…
– Ember vagyok – szólalt meg újra a hangosbeszélő. – Ezt a metrókocsit emberek alkották meg, szerelték össze. A ruhát, amit viselnek, emberek gyártották. A munkahelyet ahová mennek, emberek találták ki. Emberek adják a fizetést embereknek, mely nem más, mint emberek közötti megállapodás arról, hogy egy nem létező, emberek által kitalált helyen lévő nem létező, emberek által kitalált szám mennyit ér ruhában, ételben és egyéb olyan dolgokban, amit emberek gyártottak azért, hogy az emberek jól érezzék magukat általuk…
– Mi vagy te, filozófus? – hördült fel valaki közvetlenül az ajtó elött.
– … Én is ember vagyok. Egy olyan ember, aki minden nap ezt a szerelvényt vezeti. Valójában tudom, hogy ez senkit nem érdekel, de attól még ember vagyok. A feleségem is ember. Van két lányom. Ők is emberek…
– Mi is azok vagyunk, és ki akarunk szállni – kiabált valaki a hangszóró felé.
– … És most, hogy egyre idegesebbek, mert nem mehetnek a dolgukra, egy ember miatt idegesek, és amikor örülnek, szinte mindig egy ember miatt örülnek. Mikor egymásnak esnek és egymást gyilkolják, olyan gondolatokért teszik, melyeket emberek találtak ki és terjesztettek el emberek között, és amikor betegek lesznek, emberekhez mennek segítségért, és emberek miatt akarnak élni még egy perccel tovább. Mert soha egyetlen ember sem akarna tovább élni, ha tudná, hogy nincs más ember a világon, akivel találkozhatna. Ha nem lenne reménye arra, hogy életében még egy, egyetlen egy embert megpillanthasson, akkor nem akarna tovább élni, léte értelmét vesztené, mert az ember önmagában nem ember, csak egy organizmus, egy tövéről levágott, rohadásra ítélet növény….
– Rohadj meg! – kiáltott valaki.
Többen lehurrogták.
– Mert egy ember önmagában csak lehetőség, lehetőség arra, hogy egy másik emberrel végre emberré váljon. Talán, ha lennének marslakók, talán akkor élni akarnánk még egy percig, mert megpróbálnánk benne megkeresni az embert, azt a szikrát, amit magunkban is megtalálunk, amikor emberként tekintünk magunkra. De nincsenek marslakók, vagy ha vannak, akkor elbújtak, így csak mi maradtunk, önmagunkra utalva. Magunknak okozzuk a világot az összes bosszúságával és örömével együtt. Mi, emberek tehetünk mindenről, ami történt, történik és történni fog velünk. Egy ember miatt nem nyílik ki ez az ajtó…
– De ha kinyitod, én előre megyek és olyat kapsz…
– … Egyetlen ember miatt esett fogságba mindenki, aki most a kocsikban rekedt. Miattam. A kezem rajta tartom az ajtónyitó gombon. Megnyomhatnám akár most…
– Akkor nyomd már meg!
– … de még nem teszem. Mert meg kell érteniük, hogy a maguk keze is rajta van bizonyos gombokon. Láthatatlan gombokon, melyek olyan láthatatlan ajtókat nyitnak, melyek mögött más emberek állnak. Néha egy ember. Néha tíz vagy húsz. Néha pedig néhány milliárd. De biztos, hogy minden ajtó mögött lesz valaki. Mert bármit tesznek, az ajtókat nyit meg és zár be más emberek előtt és mögött. Talán nem hiszik el. Legyintenek és azt mondják, hogy ennek az embernek elment az esze, de mindezt azért teszik, mert elfejtették, hogy emberek, és azért tudnak emberek lenni, mert ott vannak mások maguk körül, akik szintén emberek. Túl szoros a kapcsolat, hogy lássák, hogy megértsék a tényt: mindenki ujja ott van egy gombon, mellyel mások életét befolyásolja. Mint ahogy most én tettem az önök életével. És talán őrült vagyok. Biztos. Persze az vagyok. De az elmúlt harminc évben milliónyi embert vittem el oda, ahová menni akart. Millió életet befolyásoltam úgy, hogy erre fel sem figyelt senki. Nekem ez a mai az utolsó lehetőségem erre. Mindegy, hogy miért, az nem tartozik magukra. A lényeg, hogy hiszem, hogy megérte az egész. És most, itt a végén, egyetlen metrószerelvény néhány száz utasának mindezt el szerettem volna mondani. Hátha megért valaki. Megérti, hogy mekkora hatalom van az ujja alatt. Hátha. Persze talán semmi. Talán mindez üres fecsegés. De én hiszem, hogy nem az. Hiszem, hogy megérte ez a pár perc. Mert egy ember beszélt hozzátok, emberekhez.
A hangszórók egyszerre reccsentek meg és némultak el. Az ajtók egyszerre nyíltak ki. És a kocsikból egyszerre lépett ki a tömeg. Közülük néhányan csendben voltak.
– Mi van már? – hördült fel valaki a kocsiban.
A peronon várakozók közül néhányan előre néztek, hátha valami szokatlan esemény akasztja meg a dolgok normális menetét.
Eltelt néhány másodperc. Többen tudni vélték, mi a helyzet. Valami baj lehet. Nem működik az ajtókat vezérlő szerkezet, talán elájult a vezető.
– Nem kéne meghúzni a vészmegállítót? – kérdezte valaki a kocsiban.
– Már állunk, szivi – válaszolt neki egy fiatalabb hang. Lágyívű röhögés hullámzott végig a tömegen.
– Kedves utasok, csak két perc – szólalt meg a hangosbeszélő. – Csak két percet kérek! Ez nem sok, csak ennyit kérek.
Az utasok összenéztek, sokuk nem értette, hogy mi történik körülötte.
– Ez valami flashmob? – kérdezte egy fiatal nő.
– Az mi a frász? – érdeklődött valaki a tömegből.
– Az egy olyan spontán… vagyis nem spontán, de…
– Ember vagyok – szólalt meg újra a hangosbeszélő. – Ezt a metrókocsit emberek alkották meg, szerelték össze. A ruhát, amit viselnek, emberek gyártották. A munkahelyet ahová mennek, emberek találták ki. Emberek adják a fizetést embereknek, mely nem más, mint emberek közötti megállapodás arról, hogy egy nem létező, emberek által kitalált helyen lévő nem létező, emberek által kitalált szám mennyit ér ruhában, ételben és egyéb olyan dolgokban, amit emberek gyártottak azért, hogy az emberek jól érezzék magukat általuk…
– Mi vagy te, filozófus? – hördült fel valaki közvetlenül az ajtó elött.
– … Én is ember vagyok. Egy olyan ember, aki minden nap ezt a szerelvényt vezeti. Valójában tudom, hogy ez senkit nem érdekel, de attól még ember vagyok. A feleségem is ember. Van két lányom. Ők is emberek…
– Mi is azok vagyunk, és ki akarunk szállni – kiabált valaki a hangszóró felé.
– … És most, hogy egyre idegesebbek, mert nem mehetnek a dolgukra, egy ember miatt idegesek, és amikor örülnek, szinte mindig egy ember miatt örülnek. Mikor egymásnak esnek és egymást gyilkolják, olyan gondolatokért teszik, melyeket emberek találtak ki és terjesztettek el emberek között, és amikor betegek lesznek, emberekhez mennek segítségért, és emberek miatt akarnak élni még egy perccel tovább. Mert soha egyetlen ember sem akarna tovább élni, ha tudná, hogy nincs más ember a világon, akivel találkozhatna. Ha nem lenne reménye arra, hogy életében még egy, egyetlen egy embert megpillanthasson, akkor nem akarna tovább élni, léte értelmét vesztené, mert az ember önmagában nem ember, csak egy organizmus, egy tövéről levágott, rohadásra ítélet növény….
– Rohadj meg! – kiáltott valaki.
Többen lehurrogták.
– Mert egy ember önmagában csak lehetőség, lehetőség arra, hogy egy másik emberrel végre emberré váljon. Talán, ha lennének marslakók, talán akkor élni akarnánk még egy percig, mert megpróbálnánk benne megkeresni az embert, azt a szikrát, amit magunkban is megtalálunk, amikor emberként tekintünk magunkra. De nincsenek marslakók, vagy ha vannak, akkor elbújtak, így csak mi maradtunk, önmagunkra utalva. Magunknak okozzuk a világot az összes bosszúságával és örömével együtt. Mi, emberek tehetünk mindenről, ami történt, történik és történni fog velünk. Egy ember miatt nem nyílik ki ez az ajtó…
– De ha kinyitod, én előre megyek és olyat kapsz…
– … Egyetlen ember miatt esett fogságba mindenki, aki most a kocsikban rekedt. Miattam. A kezem rajta tartom az ajtónyitó gombon. Megnyomhatnám akár most…
– Akkor nyomd már meg!
– … de még nem teszem. Mert meg kell érteniük, hogy a maguk keze is rajta van bizonyos gombokon. Láthatatlan gombokon, melyek olyan láthatatlan ajtókat nyitnak, melyek mögött más emberek állnak. Néha egy ember. Néha tíz vagy húsz. Néha pedig néhány milliárd. De biztos, hogy minden ajtó mögött lesz valaki. Mert bármit tesznek, az ajtókat nyit meg és zár be más emberek előtt és mögött. Talán nem hiszik el. Legyintenek és azt mondják, hogy ennek az embernek elment az esze, de mindezt azért teszik, mert elfejtették, hogy emberek, és azért tudnak emberek lenni, mert ott vannak mások maguk körül, akik szintén emberek. Túl szoros a kapcsolat, hogy lássák, hogy megértsék a tényt: mindenki ujja ott van egy gombon, mellyel mások életét befolyásolja. Mint ahogy most én tettem az önök életével. És talán őrült vagyok. Biztos. Persze az vagyok. De az elmúlt harminc évben milliónyi embert vittem el oda, ahová menni akart. Millió életet befolyásoltam úgy, hogy erre fel sem figyelt senki. Nekem ez a mai az utolsó lehetőségem erre. Mindegy, hogy miért, az nem tartozik magukra. A lényeg, hogy hiszem, hogy megérte az egész. És most, itt a végén, egyetlen metrószerelvény néhány száz utasának mindezt el szerettem volna mondani. Hátha megért valaki. Megérti, hogy mekkora hatalom van az ujja alatt. Hátha. Persze talán semmi. Talán mindez üres fecsegés. De én hiszem, hogy nem az. Hiszem, hogy megérte ez a pár perc. Mert egy ember beszélt hozzátok, emberekhez.
A hangszórók egyszerre reccsentek meg és némultak el. Az ajtók egyszerre nyíltak ki. És a kocsikból egyszerre lépett ki a tömeg. Közülük néhányan csendben voltak.