– Jó napot! Üdvözlöm a jövőben.
– Jó napot! Én nem is tudom, hogy hol vagyok.
– Már mondtam: a jövőben. Vagyis csak magának jövő, nekem jelen, de persze most már magának is jelen. Hagyjuk inkább, nem vagyok én filozófus. Itt se kéne lennem, csak beugrottam Jolika helyett.
– És hogy kerültem ide?
– Egy kísérlet miatt. Feltámasztottunk pár összenőttet.
– Összenőtt?
– Mármint bocsánat. Szóval régit. Mindegy. Majd meglátja.
– Ezt nem értem.
– Persze, hogy nem érti. Maga régi, egy csomó mindenből kimaradt. De hogy a leglényegesebbel kezdjük: ki kéne találni, hogy milyen legyen a teste.
– A testem? Maga marslakó ugye? Szét akar boncolni?
– Én? Fúj! Nem is a Marson vagyunk, hanem a Földön, és nem vagyok műszerész, hogy vagdossam magát. Na, figyeljen ide! A lényeg, hogy manapság már olyan lehet, amilyen csak lenni akar. Mármint külsőleg. Nő akar lenni? Hát legyen. Vagy két méter magas férfi testre vágyik? Az is lehet. Törpe? Megoldjuk. Csak ki kéne találni, hogy mi, mert akkor végre elkezdhetünk dolgozni.
– Nem maradhatok ilyen?
– Milyen?
– Amilyen voltam.
– Ja, értem. Ezt mindig elfelejtem. Akkor most ne rémüljön meg! A helyzet az, hogy jelen pillanatban még nincs teste. Testek feltámasztásával nem foglalkozunk. Csak az információt tudjuk feléleszteni, ami maga volt. A testét nem. Ugye nem tört össze?
– Kicsit szédülök.
– Azt nem hiszem. Még nincs teste. Majd akkor fog, ha lesz. Szóval akkor mi legyen? Elsőként azt kéne eldönteni, hogy férfi vagy nő akar lenni.
– Micsoda?
– A neme. Milyen nemet szeretne?
– De hát én férfi vagyok.
– Nem. Nem az. Jelen pillanatban azt hiszi magáról, hogy férfi, mert erre emlékszik. Ez egy információ, semmi több. Egy emlék. Jaj, tudtam én, hogy nem kéne feltámasztani magukat. Annyi mindent meg kéne érteniük, és hát olyan nagyon ostobák, már elnézést a kifejezésért. A lényeg, hogy azért hiszi magáról, hogy férfi, mert férfiként emlékszik magára. Tudja ez a maga korában komoly gond volt. A minap támasztottam fel egy nőt, aki bizonyíthatóan férfi volt, de mégis nőként emlékszik magára. Nagy volt az öröm, amikor kapott egy férfi testet.
– Átműtötték? Nyissz-nyissz? Már itt tart a tudomány?
– Istenem, hova gondol? Az az őskor volt. Nincs nyissz-nyissz. Kapott egy normális női testet és kész.
– De hát ez…
– Igen, ez micsoda?
– Ez… borzalmas.
– Borzalmas?
– Aki férfinak született, az legyen férfi. Aki nőnek, az legyen nő. Hogy avatkozhatnak bele ilyen dolgokba? Hogy van joguk?
– Tudtam, hogy ide Jolika kell és nem én.
– Mi?
– Jolika a projekt pszichológusa. Ő foglalkozik a feltámasztottakkal. Nekem nincs kedvem ősemberekkel diskurálni. Nem is értek hozzá.
– Maga most engem sérteget?
– Á, dehogy. Tényeket közlök. Persze ez lehet bántó. Egy mókus is megsértődne, ha állatnak hívnám, miközben azt gondolja magától, hogy ember. Na, most már mindegy. Jolika ebédelni ment, szóval én maradtam magának. A lényeg, hogy manapság már a test nem annyira számít, mint régen. Kell, de nem sokat számít. Mármint a külalakja. Ezt felfogta, ugye?
– Igen. De aki nőnek születik…
– Igen-igen. De az régen volt. Tudja, minden korban, még abban is, amikor a piramisokat építették… Ugye tudja, mi az a piramis?
– Nem vagyok hülye.
–Hát… na, mindegy. Szóval már a piramisok korában is akartak magukon változtatni az emberek. Kifestették magukat, ruhákat vettek fel. Ilyesmi. Érti, ugye? A lényeg az volt, hogy többnek, jobbnak látszódjanak, mint amilyenek tényleg voltak. És ez így ment sokáig. Új ruhák, vendéghajak, később kontaktlencsék, fodrász, megint ruhák. Aztán jöttek a sebészek. Na, akkor volt a nyissz-nyissz korszak. De a lényeg mindig is az volt, hogy többek, szebbek, mások legyenek, mint amilyenek eredetileg voltak.
– Egy ruha azért más, mint a testünk.
– Egy ideig más volt. Na, ehhez kellene a Jolika. Várjon, megnézem!…. Nem, még nem jött vissza. Hát jó, akkor én… Képzelje el, hogy maga egy csúnya kis vakarék. Tudom, hogy nem így kéne, de tudja, Jolika éppen főzeléket eszik munka helyett. Szóval képzelje el, hogy maga randa. Bocs: ronda. Elképzelte?
– Igen.
– Ügyes. Most képzelje el, hogy mindenféle nehézség nélkül lehetne szép is. Tíz perc és szép.
– Hát lehet, hogy én hülye vagyok, és nincs itt a Jolika, de a szépség igencsak tág fogalom. Lehet, hogy nem is vagyok randa, ahogy maga fogalmazott, csak én tartom magam annak.
– Lehet. Persze. De ez most kit érdekel? Régen, ha csúnyának tartott egy ruhát, akkor mást vett fel helyette, nem?
– De.
– Ha nem szerette azt, hogy hosszú a körme, akkor levágta, nem?
– De.
– Ha a hosszú hajat tartotta szépnek, akkor megnövesztette, nem?
– De.
– Na. Hát ennyi.
– Mi ennyi?
– Hát ezek szerint eddig is lecserélte magán, amit le tudott cserélni. Most mit csodálkozik azon, hogy mindent le tud cserélni? Az egészet, cakk-pakk. Örülne inkább neki, minthogy itt hisztizik.
– Az egy dolog, hogy ruhát cserélek. Meg hogy levágom a körmöm, de hogy az egész testemet? Az már bűn.
– Bűn a frászt. Akkor bűn lett volna ruhába csomagolni a testet. Maga ruhában járt eddig? Mármint a múltban.
– Igen.
– Miért? Csak nem azért, hogy „jól nézzen ki”, meg persze, hogy nem fázzon? És legyen őszinte, vagy kikapcsolom ezt a rohadt gépet… nem igaz, hogy Jolika ennyit zabál.
– Igen, azért is.
– Hát akkor?
– De a testünk szent. Abban élünk.
– A testünk egy sejthalmaz. Ugyanazon sejtekből áll a mókus és a giliszta teste is. A giliszta szent magának? Hiszen feltűzi egy horogra, ha pecázik.
– Ja, az nem.
– És a hal, aminek a szájába horgot ver, az szent? Vagy a baktérium, ami a beleiben úszkál, vagy a csótány lába? Azok szentek?
– Jól van már! Még van csótány?
– Csótány mindig lesz. Jól össze van rakva.
– De az emberi test…
– Az emberi testet azért tartották szentnek, mert nem tudtak nélküle élni. Nyilván fontos valami, ami szétválaszthatatlan az embertől. Nincs test, nincs élet.
– De van.
– Jolika, hol a francban vagy?
– Hagyja már a Jolikát! Élet van test nélkül is.
– Jó, de nekem van testem, maga meg még egy dobozban van, ami szintén egy test, és arról próbálom meggyőzni, hogy válasszon már magának egy emberi formát. Vagy legalább mondja meg a nemét. Majd én választok.
– Na ez az! Az ember egyetlen testbe született.
– De fogja már fel, hogy ez a múlt. Az ember addig ügyeskedett, hogy többé váljon, mint amilyen éppen, hogy megoldotta ezt is.
– Ez borzalom.
– Ez nem borzalom. Ez maga az ember lényege. Más akar lenni. Jobb akar lenni. Többet akar, mint ami van.
– De ez…
– Ne hápogjon már! Fogadja el, hogy ez van. Ha nem ez lenne, akkor mi ketten együtt kergetnénk kőbunkóval egy mamutot. Vagy persze a kőbunkó már találmány, szóval az sem lenne. Csak úgy simán kocognánk a mamut után, ökölbeszorított kézzel. De nem ez van. És azért nem ez van, mert az ember többet akar. Többet akar magától, mástól, a testétől is. Ami nem tetszik neki, azt meg akarja változtatni, és addig bütyköl, míg nem sikerül.
– Vagy míg ki nem hal.
– Hát ez is egy lehetőség, de attól még semmi sem változik. Ha embernek tekinti magát, akkor ezt el kell fogandia, mert ez belénk van égetve. Többet akarunk és kész. Kész filozófus lettem projekt-asszisztens létemre. Na, mi akar lenni: nő vagy férfi?
– Én mindig is férfi voltam.
– De már lehet más. Ugrottunk pár száz évet. A test most már olyan, mint egy ruha. Váltogathatja. Test nélkül nem megy a dolog, de a teste bármilyen lehet.
– De miért nem? Még nem tartunk ott?
– Nem. Még nem. Majd lesz olyan is szerintem, de test még kell hozzá.
– Akkor mégiscsak szent a test.
– A test igen. De a formája? Hát az már nem. Ha nem fogadja el azt a tényt, hogy idáig jutottunk, akkor hagyjuk, inkább egy másikat élesztek fel maga helyett.
– Ez iszonyatos.
– Magának, mert a múltból jött, mert olyan értékeket vall, melyek régen érthetők voltak „azok vagyunk, amiknek születtünk, ne akarjunk mások lenni”. Persze, értem én, hogy ezt hiszi, de ez már lejárt. Ha akarja, ha nem. Hihet bennük, de attól még akkor is az van, ami van: olyan testet kaphat, amilyent csak akar. Megtörtént. Kész. Az emberiség elérte ezt, és nem fogja eldobni magától. Az emberiség semmit nem dob el magától, ami számára lehetőségeket ad. Még akkor sem, ha azt a régiek szörnyűnek tartják, még akkor sem, ha az a vesztébe viszi. Ez van.
– De az, hogy nő vagyok, vagy férfi…
– Nem érti, ugye? Tudja, ha most születne, ezzel már nem lenne problémája. Már nem számít, hogy lány valaki, vagy fiú, mert azt éppolyan tulajdonságnak tartja, mint a haja színét, vagy azt, hogy éppen a Marsra, a Holdra vagy a Földre született. Egy tulajdonság csupán. Tulajdonság és nem azonosság. Na, már tényleg filozófust csinál itt belőlem.
– Azért mégiscsak valaminek születik. Aki ezt megváltoztatja az…
– Az képes erre.
– De ez nem az ember dolga. Ez hiúság, ez butaság.
– Akkor butaság volt ruhát váltani, a nőknek egyenjogúságot adni, butaság betegséget gyógyítani, és befűteni, ha fázunk. Volt kor, amikor egy nő nem szólhatott egy férfihoz büntetlenül. Máglyára vetettek volna ezért, hogy mi most itt dumálunk.
– Miért, maga nő?
– Ja, tényleg. Tegnap az voltam. Bocs, kiment a fejemből. Érti már? Nem számít. Már más számít.
– Mi?
– Az információ, ami a testben van, amit maga énnek hív, és az, hogy mit kezdünk vele.
– Mindegy milyen testben?
– Mindegy. Ahogy régen mindegy volt, hogy milyen a haja színe. Persze a bőrszín már számított, mert azt nem lehetett megváltoztatni. De a hajat bármikor át lehetett festeni.
– Persze, mert azt meg lehetett tenni.
– Ezt is. Ma már igen. Felfogam, hogy mivel maga régről jött, nem fér még a fejébe a dolog. Megértem, hogy maga még a nyissz-nyissz korban él, ami borzalmasnak tűnhetett. De azóta sok minden változott. Az idő haladt és mi egyre beljebb jutottunk. Már nem csak a körmöt és a hajat választjuk le magunktól, hanem minden mást is. Könyörgöm, válasszon már! Tudja, mit? Én választok. Fiú lesz.
– Na álljon csak meg a menet!
– Most mi van?
– Maga csak ne döntse el helyettem, hogy én mi leszek.
– De hát én most megőrülök. Eddig azon nyafogott, hogy mindig is fiú volt, és az akar lenni. Lépjünk túl ezen! Maga még a testrészeivel azonosítja magát. Rendben. Férfi volt, most is az akar lenni. Jó. Csinálhatom?
– Várjon! És ha nő leszek?
– Nem lesz nő. Értse már meg… várjon!… Jolika, már megjöttél az ebédből? Nem?… Aha… És mikor?… A francba… Jolika nem jön. Akkor tőlem kell hallania: Maga nem lesz nő. Maga ember, aki női tulajdonságokkal bír, ha női testet választ, vagy férfi tulajdonságai lesznek, ha férfira cseréli másnap. A tulajdonságok változnak, de a lényeg nem. És az maga. Érthető voltam? Istenem, inkább visszaküldöm. Még beleőrül ebbe a nagy szabadságba. Találok valakit, aki kicsit…
– Kicsit milyen?
– Nem tudom. Nyitottabb.
– Akkor most megöl?
– Nem. El van tárolva. Tudja, manapság már nem a test a lényeg, hanem az, amit hordoz. Akkor ölném meg, ha kitörölném, de ilyesmit nem tennék. Az információ mégiscsak szent.
– Szent?
– És megváltoztathatatlan. Jó, ha ezt megjegyzi egy életre. Mármint, ha nem kapcsolom ki. Na? Mi legyen?
– …
– Jó napot! Én nem is tudom, hogy hol vagyok.
– Már mondtam: a jövőben. Vagyis csak magának jövő, nekem jelen, de persze most már magának is jelen. Hagyjuk inkább, nem vagyok én filozófus. Itt se kéne lennem, csak beugrottam Jolika helyett.
– És hogy kerültem ide?
– Egy kísérlet miatt. Feltámasztottunk pár összenőttet.
– Összenőtt?
– Mármint bocsánat. Szóval régit. Mindegy. Majd meglátja.
– Ezt nem értem.
– Persze, hogy nem érti. Maga régi, egy csomó mindenből kimaradt. De hogy a leglényegesebbel kezdjük: ki kéne találni, hogy milyen legyen a teste.
– A testem? Maga marslakó ugye? Szét akar boncolni?
– Én? Fúj! Nem is a Marson vagyunk, hanem a Földön, és nem vagyok műszerész, hogy vagdossam magát. Na, figyeljen ide! A lényeg, hogy manapság már olyan lehet, amilyen csak lenni akar. Mármint külsőleg. Nő akar lenni? Hát legyen. Vagy két méter magas férfi testre vágyik? Az is lehet. Törpe? Megoldjuk. Csak ki kéne találni, hogy mi, mert akkor végre elkezdhetünk dolgozni.
– Nem maradhatok ilyen?
– Milyen?
– Amilyen voltam.
– Ja, értem. Ezt mindig elfelejtem. Akkor most ne rémüljön meg! A helyzet az, hogy jelen pillanatban még nincs teste. Testek feltámasztásával nem foglalkozunk. Csak az információt tudjuk feléleszteni, ami maga volt. A testét nem. Ugye nem tört össze?
– Kicsit szédülök.
– Azt nem hiszem. Még nincs teste. Majd akkor fog, ha lesz. Szóval akkor mi legyen? Elsőként azt kéne eldönteni, hogy férfi vagy nő akar lenni.
– Micsoda?
– A neme. Milyen nemet szeretne?
– De hát én férfi vagyok.
– Nem. Nem az. Jelen pillanatban azt hiszi magáról, hogy férfi, mert erre emlékszik. Ez egy információ, semmi több. Egy emlék. Jaj, tudtam én, hogy nem kéne feltámasztani magukat. Annyi mindent meg kéne érteniük, és hát olyan nagyon ostobák, már elnézést a kifejezésért. A lényeg, hogy azért hiszi magáról, hogy férfi, mert férfiként emlékszik magára. Tudja ez a maga korában komoly gond volt. A minap támasztottam fel egy nőt, aki bizonyíthatóan férfi volt, de mégis nőként emlékszik magára. Nagy volt az öröm, amikor kapott egy férfi testet.
– Átműtötték? Nyissz-nyissz? Már itt tart a tudomány?
– Istenem, hova gondol? Az az őskor volt. Nincs nyissz-nyissz. Kapott egy normális női testet és kész.
– De hát ez…
– Igen, ez micsoda?
– Ez… borzalmas.
– Borzalmas?
– Aki férfinak született, az legyen férfi. Aki nőnek, az legyen nő. Hogy avatkozhatnak bele ilyen dolgokba? Hogy van joguk?
– Tudtam, hogy ide Jolika kell és nem én.
– Mi?
– Jolika a projekt pszichológusa. Ő foglalkozik a feltámasztottakkal. Nekem nincs kedvem ősemberekkel diskurálni. Nem is értek hozzá.
– Maga most engem sérteget?
– Á, dehogy. Tényeket közlök. Persze ez lehet bántó. Egy mókus is megsértődne, ha állatnak hívnám, miközben azt gondolja magától, hogy ember. Na, most már mindegy. Jolika ebédelni ment, szóval én maradtam magának. A lényeg, hogy manapság már a test nem annyira számít, mint régen. Kell, de nem sokat számít. Mármint a külalakja. Ezt felfogta, ugye?
– Igen. De aki nőnek születik…
– Igen-igen. De az régen volt. Tudja, minden korban, még abban is, amikor a piramisokat építették… Ugye tudja, mi az a piramis?
– Nem vagyok hülye.
–Hát… na, mindegy. Szóval már a piramisok korában is akartak magukon változtatni az emberek. Kifestették magukat, ruhákat vettek fel. Ilyesmi. Érti, ugye? A lényeg az volt, hogy többnek, jobbnak látszódjanak, mint amilyenek tényleg voltak. És ez így ment sokáig. Új ruhák, vendéghajak, később kontaktlencsék, fodrász, megint ruhák. Aztán jöttek a sebészek. Na, akkor volt a nyissz-nyissz korszak. De a lényeg mindig is az volt, hogy többek, szebbek, mások legyenek, mint amilyenek eredetileg voltak.
– Egy ruha azért más, mint a testünk.
– Egy ideig más volt. Na, ehhez kellene a Jolika. Várjon, megnézem!…. Nem, még nem jött vissza. Hát jó, akkor én… Képzelje el, hogy maga egy csúnya kis vakarék. Tudom, hogy nem így kéne, de tudja, Jolika éppen főzeléket eszik munka helyett. Szóval képzelje el, hogy maga randa. Bocs: ronda. Elképzelte?
– Igen.
– Ügyes. Most képzelje el, hogy mindenféle nehézség nélkül lehetne szép is. Tíz perc és szép.
– Hát lehet, hogy én hülye vagyok, és nincs itt a Jolika, de a szépség igencsak tág fogalom. Lehet, hogy nem is vagyok randa, ahogy maga fogalmazott, csak én tartom magam annak.
– Lehet. Persze. De ez most kit érdekel? Régen, ha csúnyának tartott egy ruhát, akkor mást vett fel helyette, nem?
– De.
– Ha nem szerette azt, hogy hosszú a körme, akkor levágta, nem?
– De.
– Ha a hosszú hajat tartotta szépnek, akkor megnövesztette, nem?
– De.
– Na. Hát ennyi.
– Mi ennyi?
– Hát ezek szerint eddig is lecserélte magán, amit le tudott cserélni. Most mit csodálkozik azon, hogy mindent le tud cserélni? Az egészet, cakk-pakk. Örülne inkább neki, minthogy itt hisztizik.
– Az egy dolog, hogy ruhát cserélek. Meg hogy levágom a körmöm, de hogy az egész testemet? Az már bűn.
– Bűn a frászt. Akkor bűn lett volna ruhába csomagolni a testet. Maga ruhában járt eddig? Mármint a múltban.
– Igen.
– Miért? Csak nem azért, hogy „jól nézzen ki”, meg persze, hogy nem fázzon? És legyen őszinte, vagy kikapcsolom ezt a rohadt gépet… nem igaz, hogy Jolika ennyit zabál.
– Igen, azért is.
– Hát akkor?
– De a testünk szent. Abban élünk.
– A testünk egy sejthalmaz. Ugyanazon sejtekből áll a mókus és a giliszta teste is. A giliszta szent magának? Hiszen feltűzi egy horogra, ha pecázik.
– Ja, az nem.
– És a hal, aminek a szájába horgot ver, az szent? Vagy a baktérium, ami a beleiben úszkál, vagy a csótány lába? Azok szentek?
– Jól van már! Még van csótány?
– Csótány mindig lesz. Jól össze van rakva.
– De az emberi test…
– Az emberi testet azért tartották szentnek, mert nem tudtak nélküle élni. Nyilván fontos valami, ami szétválaszthatatlan az embertől. Nincs test, nincs élet.
– De van.
– Jolika, hol a francban vagy?
– Hagyja már a Jolikát! Élet van test nélkül is.
– Jó, de nekem van testem, maga meg még egy dobozban van, ami szintén egy test, és arról próbálom meggyőzni, hogy válasszon már magának egy emberi formát. Vagy legalább mondja meg a nemét. Majd én választok.
– Na ez az! Az ember egyetlen testbe született.
– De fogja már fel, hogy ez a múlt. Az ember addig ügyeskedett, hogy többé váljon, mint amilyen éppen, hogy megoldotta ezt is.
– Ez borzalom.
– Ez nem borzalom. Ez maga az ember lényege. Más akar lenni. Jobb akar lenni. Többet akar, mint ami van.
– De ez…
– Ne hápogjon már! Fogadja el, hogy ez van. Ha nem ez lenne, akkor mi ketten együtt kergetnénk kőbunkóval egy mamutot. Vagy persze a kőbunkó már találmány, szóval az sem lenne. Csak úgy simán kocognánk a mamut után, ökölbeszorított kézzel. De nem ez van. És azért nem ez van, mert az ember többet akar. Többet akar magától, mástól, a testétől is. Ami nem tetszik neki, azt meg akarja változtatni, és addig bütyköl, míg nem sikerül.
– Vagy míg ki nem hal.
– Hát ez is egy lehetőség, de attól még semmi sem változik. Ha embernek tekinti magát, akkor ezt el kell fogandia, mert ez belénk van égetve. Többet akarunk és kész. Kész filozófus lettem projekt-asszisztens létemre. Na, mi akar lenni: nő vagy férfi?
– Én mindig is férfi voltam.
– De már lehet más. Ugrottunk pár száz évet. A test most már olyan, mint egy ruha. Váltogathatja. Test nélkül nem megy a dolog, de a teste bármilyen lehet.
– De miért nem? Még nem tartunk ott?
– Nem. Még nem. Majd lesz olyan is szerintem, de test még kell hozzá.
– Akkor mégiscsak szent a test.
– A test igen. De a formája? Hát az már nem. Ha nem fogadja el azt a tényt, hogy idáig jutottunk, akkor hagyjuk, inkább egy másikat élesztek fel maga helyett.
– Ez iszonyatos.
– Magának, mert a múltból jött, mert olyan értékeket vall, melyek régen érthetők voltak „azok vagyunk, amiknek születtünk, ne akarjunk mások lenni”. Persze, értem én, hogy ezt hiszi, de ez már lejárt. Ha akarja, ha nem. Hihet bennük, de attól még akkor is az van, ami van: olyan testet kaphat, amilyent csak akar. Megtörtént. Kész. Az emberiség elérte ezt, és nem fogja eldobni magától. Az emberiség semmit nem dob el magától, ami számára lehetőségeket ad. Még akkor sem, ha azt a régiek szörnyűnek tartják, még akkor sem, ha az a vesztébe viszi. Ez van.
– De az, hogy nő vagyok, vagy férfi…
– Nem érti, ugye? Tudja, ha most születne, ezzel már nem lenne problémája. Már nem számít, hogy lány valaki, vagy fiú, mert azt éppolyan tulajdonságnak tartja, mint a haja színét, vagy azt, hogy éppen a Marsra, a Holdra vagy a Földre született. Egy tulajdonság csupán. Tulajdonság és nem azonosság. Na, már tényleg filozófust csinál itt belőlem.
– Azért mégiscsak valaminek születik. Aki ezt megváltoztatja az…
– Az képes erre.
– De ez nem az ember dolga. Ez hiúság, ez butaság.
– Akkor butaság volt ruhát váltani, a nőknek egyenjogúságot adni, butaság betegséget gyógyítani, és befűteni, ha fázunk. Volt kor, amikor egy nő nem szólhatott egy férfihoz büntetlenül. Máglyára vetettek volna ezért, hogy mi most itt dumálunk.
– Miért, maga nő?
– Ja, tényleg. Tegnap az voltam. Bocs, kiment a fejemből. Érti már? Nem számít. Már más számít.
– Mi?
– Az információ, ami a testben van, amit maga énnek hív, és az, hogy mit kezdünk vele.
– Mindegy milyen testben?
– Mindegy. Ahogy régen mindegy volt, hogy milyen a haja színe. Persze a bőrszín már számított, mert azt nem lehetett megváltoztatni. De a hajat bármikor át lehetett festeni.
– Persze, mert azt meg lehetett tenni.
– Ezt is. Ma már igen. Felfogam, hogy mivel maga régről jött, nem fér még a fejébe a dolog. Megértem, hogy maga még a nyissz-nyissz korban él, ami borzalmasnak tűnhetett. De azóta sok minden változott. Az idő haladt és mi egyre beljebb jutottunk. Már nem csak a körmöt és a hajat választjuk le magunktól, hanem minden mást is. Könyörgöm, válasszon már! Tudja, mit? Én választok. Fiú lesz.
– Na álljon csak meg a menet!
– Most mi van?
– Maga csak ne döntse el helyettem, hogy én mi leszek.
– De hát én most megőrülök. Eddig azon nyafogott, hogy mindig is fiú volt, és az akar lenni. Lépjünk túl ezen! Maga még a testrészeivel azonosítja magát. Rendben. Férfi volt, most is az akar lenni. Jó. Csinálhatom?
– Várjon! És ha nő leszek?
– Nem lesz nő. Értse már meg… várjon!… Jolika, már megjöttél az ebédből? Nem?… Aha… És mikor?… A francba… Jolika nem jön. Akkor tőlem kell hallania: Maga nem lesz nő. Maga ember, aki női tulajdonságokkal bír, ha női testet választ, vagy férfi tulajdonságai lesznek, ha férfira cseréli másnap. A tulajdonságok változnak, de a lényeg nem. És az maga. Érthető voltam? Istenem, inkább visszaküldöm. Még beleőrül ebbe a nagy szabadságba. Találok valakit, aki kicsit…
– Kicsit milyen?
– Nem tudom. Nyitottabb.
– Akkor most megöl?
– Nem. El van tárolva. Tudja, manapság már nem a test a lényeg, hanem az, amit hordoz. Akkor ölném meg, ha kitörölném, de ilyesmit nem tennék. Az információ mégiscsak szent.
– Szent?
– És megváltoztathatatlan. Jó, ha ezt megjegyzi egy életre. Mármint, ha nem kapcsolom ki. Na? Mi legyen?
– …
