Csodahétfő

Írta vlorant

Dátum: 2020-02-14
"

TovábB Olvasok!

Csodahétfő
Úgy rohantam haza a suliból, mintha kergettek volna. Ilyenkor még magasan járt a nap, még télen is besütött a szoba sarkába, ahol ott várt a berendezés. Anyám ebédjét úgy lapátoltam be, mintha manna lett volna, mindegy mi volt a tányéron. Délután kettőre, rekordsebesség, már befejeztem a leckeírást. A nehezeket előre vettem, a többivel pedig valahogy megbirkózom holnap. Néhány tantárgyat hanyagoltam, de hát megérte, nagyon megérte.
Aztán csak vártam. A nap lassan a szemközti falra szorult, majd kénytelen kelletlen kicsúszott a szobából, és én tudtam, hogy mindjárt kettő. Vagyis három óra izgalmas várakozás, ügyeskedés, mérlegelés következik.
Háromnegyed kettőre már minden elő volt készítve. Régi faburkolatú Videoton rádiónkat áthurcoltam szüleimtől az én szobámba, és a csodát, melyet apám szerzett valahonnan, egy Grundig orsós magnót, amely az én felügyeletemre volt bízva, mellé helyeztem. Gondosan csatlakoztatva volt már a magnóhoz járó fehér bakelit bevonatú kézi mikrofon, pontosan a helyén állt a szalag és én a szoba közepén hasalva vártam a startpisztoly eldördülését, mely minden hétfő délután kettőkor eldördült. Megszólalt a szignál, a bemondó pedig közölte velem, hogy kezdődik a „Kívánságműsor kettőtől-ötig”.
Az elkövetkező három óra alatt számtalan kívánságot vettem fel, világslágereket, Beatlest, Bee Gees-t, David Bowie-t, Alice Coopert és mindent, amit az emberek (vagyis a szerkesztők) kívántak és én érdemesnek tartottam arra, hogy rögzítsem. Amikor felkonferáltak egy kincset, én néma csendben felemeltem a mikrofont, bekapcsoltam a magnót és koccanásmentesen tartottam rádiónk hangszórójához imádkozva azért, hogy apám ne éppen akkor érjen haza ezzel zajossá téve az értékes felvételt. Minden sikeres akcióm után jóleső érzéssel gondoltam arra, hogy ez a szám már zsebben van, ezt már addig hallgathatom, ameddig csak akarom és akkor, amikor csak akarom, persze lámpaoltás előtt.
Ötkor számtalan zsákmánnyal a bírtokomban pakoltam el magnómat, és boldog voltam, hogy öt, néha talán még annál is több remek zene került bírtokomba.
De voltak ezen felül még a csodahétfők. Olyan kitüntetett hétfő esték, ahol még nem ért véget a rádiózás. Mert egy hónapban egyszer, este háromnegyed kilenc tájban átvonultam szüleim szobájába, ahová persze már visszaszállítottam a rádiót. Apám a fotelbe helyezkedett el. Anyám a kanapéra ült. Én a szőnyegre feküdtem. Műszőr volt leterítve a padlószőnyegre. Puha volt, barna és imádtam rajta heverni. A lámpák lekapcsolódtak. Apám cigarettaparazsa izzott fel néha a sötétben, melyet az utcáról beszivárgó neonfény derített meg kissé, hogy ne legyen teljesen éjszaka. Aztán felhangzott a szignál és elkezdődött a „Rádiókabaré”. Másfél óra nevetés. Apám röhögött. Anyám röhögött. Én röhögtem, és úgy éreztem, hogy nincs baj, hogy mindenki együtt van, boldogok vagyunk, hiszen együtt nevetünk. Elhittem, hogy ez a sötétben eltöltött kis idő valahogy összetart minket. Becsuktam a szemem és úgy is együtt voltunk, mert a rádió sávkeresőjének sárgás lámpája így is körbenyalábolt minket. Már nem tudom, hogy min nevettünk, de azt igen, hogy apám és anyám is várták azokat a hétfő estéket, amikor nem voltak képek, filmek, Columbo nem nyomozott, és egy lében sem volt kanál, de mi mégis együtt szórakoztunk, csak a fülünkkel. Meghitt percek voltak. Talán a sötét miatt, talán amiatt, mert akkor még közösen vártuk az ilyen eseményeket. Nem tudom miért volt, de jó volt. És nem-nem-nem tudom átadni ezt az érzést azoknak, akik akkor születtek, amikor az internet már javában tombolt, akik elképzelni sem tudják, hogy milyenek voltak azok a hétfők, amikor még nem volt műsor a televízióban. Talán nem is lehet. Minden kornak megvan az intimitása. Az én koromnak – és talán az én generációm volt az utolsó ebben a sorban – a rádió volt az.
Örökre hálás leszek érte.
Share This