A főnök úgy rohant, hogy majdnem orral nyitotta ki a labor ajtaját.
A többiek persze már mind ott voltak. Az egész csapat. Húsz ember bámult a falnyi méretű kijelzőre. Egy pisszenés sem hallatszott.
– Lekéstem?
– Hát te aztán nem kapkodod el a dolgokat – válaszolta a vezetőasszisztense.
– Mennyi még?
– Talán öt perc.
Újra csend lett. És ő meg tudta érteni a pillanat drámaiságát. Nem minden percben lát egy hétköznapi kutató ilyesmit. Van, aki soha nem lesz tanúja az átesésnek, a pillanatnak, amikor a számláló átlépi azt a bűvös számot: amikor a kritikus tömeg lenyűgöző, húsvér valósággá válik.
Ez a pillanat tényleg varázslatos. Pláne, ha életében először lesz szemtanúja valaki.
A számláló eszeveszetten pörgött, és másodpercről másodpercre közelített a kijelzett értékhez.
– Hol lesz? – kérdezte Helga.
Helga tévedhetetlen volt. Valószínűleg már pontosan tudta a választ, csak esélyt adott a többieknek, hogy ők is kitalálhassák.
– Az egyenlítő környékén – mondta valaki.
– Frászt! – hördült fel a harmadasszisztens. – Nézzétek a térképet! A mintázat ritmust követ. Egy, két, há… valahol a mérsékelt égövben lesz. Tuti. Egy, két, há…
– Te így csináltad az analízist is? Egy, két, há…? – kérdezte a műszakvezető. Többen felröhögtek.
– Helga? – nézett hűséges segítőjére a főnök.
– Fogalmam sincs – rázta meg halványan fejét a lány.
– Ne már!
– Tényleg nem tudom.
Egy szempillantás alatt vad fogadóirodává változott a labor. Szélességi és hosszúsági adatok röpködtek. A labor AI-je mindet feljegyezte.
A számláló pedig tovább zakatolt előre. Már csak egy perc volt hátra.
– És ha eléri? – kérdezte a gyakornok. Helyes kölyök volt. Nyílt, őszinte, kíváncsi.
– Hát akkor nekik annyi – válaszolt GéDé.
GéDé volt a legidősebb munkatárs a laborban. Ő – saját bevallása szerint – már öt kritikus tömeg átlépésének is szemtanúja volt. Az már azért valami.
– Hogyhogy annyi?
– A kritikus tömeg attól kritikus tömeg, hogy az átlépés után már nincs visszaút. A kő el van dobva, a hógolyó már gurul lefelé, a láncreakció már elkezdődött.
– Az átlépés… – dünnyögte a gyakornok.
– Nem hiszed, mi? – mosolyodott el GéDé bácsi. – Az elsőnél én sem hittem. De a másodiknál már nem volt kérdés.
– De egyetlen eset? Egyetlen szám?
– Egyetlen bizony – biccentett GéDé. – Egyetlen egy kis eseményen múlik majd. Tudod, az univerzumban mindenhol ott az egyensúly. Vagyis az egyensúlytalanság, ami egy és ugyanaz, de ez már filozófia, szóval hagyjuk. A lényeg, hogy a változás számok mentén zajlik. Apró kis számok mentén, melyek egyenként semmit nem érnek, de egymáshoz adogatva őket az egész világot jelentik. Mert a kritikus értékhez el kell jutni. Képzeld úgy, mint egy szakadék szélén egyensúlyozó sziklát, melynek tövében egy hangyaboly tevékenykedik már évezredek óta.
– Annyi ideig egy hangya sem él – vetette közbe valaki. Páran felkuncogtak.
– Már tudom, ki lesz holnap éjszakás – mondta fennhangon GéDé, majd folytatta. – Szóval a hangyák évezredek óta hordják el a tövéből a földet és nem történik semmi. De aztán lesz egy pont. Vagyis lesz egyetlen hangya, egyetlen egy, aki egyszer megfog egyetlen porszemcsét a szikla aljából, és amikor felemeli, a szikla lezúdul a mélybe. Az lesz a kritikus tömeg, ahogy a mi kis bolyunkban is lesz egyetlen kis hangya, aki eléri a számot.
– És ha elérte…
– Akkor a szikla megmozdul, nincs visszaút.
– Mindjárt! – kiáltott valaki.
Valóban, a számláló már majdnem elérte a kijelzett értéket.
A társaság visszaszámolt.
– Öt, négy, három, kettő, egy, zéró.
Többen tapsoltak. Néhányan könnyes szemmel nézték a tovább növekvő számsort.
– Ennyi? – kérdezte a gyakornok.
– Mire vártál? – kérdezett vissza GéDé.
– Hát nem is tudom. Valamire.
– Az a valami már most történik, és visszavonhatatlan, csak még nem látványos. Várni kell hozzá kicsit, de ne aggódj, te itt leszel még akkor. A gyakornokoknak marad az adminisztráció java.
– És hol történt? – kérdezte a főnök.
– Valahol a negyvenhetedik szélességi fok körül. Észak – válaszolt Helga.
– Eltaláltad, mi?
– El.
– Láthatunk belőle valamit?
Egy technikus a gépe fölé hajolt és a falon pár másodperc múlva megjelent egy átlagos kórház átlagos szülőszobájának a képe. Egy anyát láttak. Örömkönnyektől fátyolos szemmel tartotta karjaiban az újszülöttet. Az ifjú apa az ágy lábánál állt.
– Hang kell? – kérdezte a technikus.
– Persze.
A labort megtöltötték a szülőszoba zajai.
– Mi lesz a neve a kis trónörökösnek – kérdezte a nővér.
– Ádám – válaszolta az anyuka.
A laborban egy ideig még nézték a világra csodálkozó újszülöttet, majd lassan mindenki dolga után nézett.
– Helyes kis kritikus tömeg. Ki gondolná, hogy pont rajta múlott az egész – csapott a gyakornok vállára GéDé bácsi. – Gyere, kölyök, sok dolgod lesz.
– De nem lehet, hogy…
– Nem, kölyök. Ezek számok. Puszta számok. A szikla már mozog. Ne gyötörd magad. Ebédeltél már? Puding lesz desszertnek.
A többiek persze már mind ott voltak. Az egész csapat. Húsz ember bámult a falnyi méretű kijelzőre. Egy pisszenés sem hallatszott.
– Lekéstem?
– Hát te aztán nem kapkodod el a dolgokat – válaszolta a vezetőasszisztense.
– Mennyi még?
– Talán öt perc.
Újra csend lett. És ő meg tudta érteni a pillanat drámaiságát. Nem minden percben lát egy hétköznapi kutató ilyesmit. Van, aki soha nem lesz tanúja az átesésnek, a pillanatnak, amikor a számláló átlépi azt a bűvös számot: amikor a kritikus tömeg lenyűgöző, húsvér valósággá válik.
Ez a pillanat tényleg varázslatos. Pláne, ha életében először lesz szemtanúja valaki.
A számláló eszeveszetten pörgött, és másodpercről másodpercre közelített a kijelzett értékhez.
– Hol lesz? – kérdezte Helga.
Helga tévedhetetlen volt. Valószínűleg már pontosan tudta a választ, csak esélyt adott a többieknek, hogy ők is kitalálhassák.
– Az egyenlítő környékén – mondta valaki.
– Frászt! – hördült fel a harmadasszisztens. – Nézzétek a térképet! A mintázat ritmust követ. Egy, két, há… valahol a mérsékelt égövben lesz. Tuti. Egy, két, há…
– Te így csináltad az analízist is? Egy, két, há…? – kérdezte a műszakvezető. Többen felröhögtek.
– Helga? – nézett hűséges segítőjére a főnök.
– Fogalmam sincs – rázta meg halványan fejét a lány.
– Ne már!
– Tényleg nem tudom.
Egy szempillantás alatt vad fogadóirodává változott a labor. Szélességi és hosszúsági adatok röpködtek. A labor AI-je mindet feljegyezte.
A számláló pedig tovább zakatolt előre. Már csak egy perc volt hátra.
– És ha eléri? – kérdezte a gyakornok. Helyes kölyök volt. Nyílt, őszinte, kíváncsi.
– Hát akkor nekik annyi – válaszolt GéDé.
GéDé volt a legidősebb munkatárs a laborban. Ő – saját bevallása szerint – már öt kritikus tömeg átlépésének is szemtanúja volt. Az már azért valami.
– Hogyhogy annyi?
– A kritikus tömeg attól kritikus tömeg, hogy az átlépés után már nincs visszaút. A kő el van dobva, a hógolyó már gurul lefelé, a láncreakció már elkezdődött.
– Az átlépés… – dünnyögte a gyakornok.
– Nem hiszed, mi? – mosolyodott el GéDé bácsi. – Az elsőnél én sem hittem. De a másodiknál már nem volt kérdés.
– De egyetlen eset? Egyetlen szám?
– Egyetlen bizony – biccentett GéDé. – Egyetlen egy kis eseményen múlik majd. Tudod, az univerzumban mindenhol ott az egyensúly. Vagyis az egyensúlytalanság, ami egy és ugyanaz, de ez már filozófia, szóval hagyjuk. A lényeg, hogy a változás számok mentén zajlik. Apró kis számok mentén, melyek egyenként semmit nem érnek, de egymáshoz adogatva őket az egész világot jelentik. Mert a kritikus értékhez el kell jutni. Képzeld úgy, mint egy szakadék szélén egyensúlyozó sziklát, melynek tövében egy hangyaboly tevékenykedik már évezredek óta.
– Annyi ideig egy hangya sem él – vetette közbe valaki. Páran felkuncogtak.
– Már tudom, ki lesz holnap éjszakás – mondta fennhangon GéDé, majd folytatta. – Szóval a hangyák évezredek óta hordják el a tövéből a földet és nem történik semmi. De aztán lesz egy pont. Vagyis lesz egyetlen hangya, egyetlen egy, aki egyszer megfog egyetlen porszemcsét a szikla aljából, és amikor felemeli, a szikla lezúdul a mélybe. Az lesz a kritikus tömeg, ahogy a mi kis bolyunkban is lesz egyetlen kis hangya, aki eléri a számot.
– És ha elérte…
– Akkor a szikla megmozdul, nincs visszaút.
– Mindjárt! – kiáltott valaki.
Valóban, a számláló már majdnem elérte a kijelzett értéket.
A társaság visszaszámolt.
– Öt, négy, három, kettő, egy, zéró.
Többen tapsoltak. Néhányan könnyes szemmel nézték a tovább növekvő számsort.
– Ennyi? – kérdezte a gyakornok.
– Mire vártál? – kérdezett vissza GéDé.
– Hát nem is tudom. Valamire.
– Az a valami már most történik, és visszavonhatatlan, csak még nem látványos. Várni kell hozzá kicsit, de ne aggódj, te itt leszel még akkor. A gyakornokoknak marad az adminisztráció java.
– És hol történt? – kérdezte a főnök.
– Valahol a negyvenhetedik szélességi fok körül. Észak – válaszolt Helga.
– Eltaláltad, mi?
– El.
– Láthatunk belőle valamit?
Egy technikus a gépe fölé hajolt és a falon pár másodperc múlva megjelent egy átlagos kórház átlagos szülőszobájának a képe. Egy anyát láttak. Örömkönnyektől fátyolos szemmel tartotta karjaiban az újszülöttet. Az ifjú apa az ágy lábánál állt.
– Hang kell? – kérdezte a technikus.
– Persze.
A labort megtöltötték a szülőszoba zajai.
– Mi lesz a neve a kis trónörökösnek – kérdezte a nővér.
– Ádám – válaszolta az anyuka.
A laborban egy ideig még nézték a világra csodálkozó újszülöttet, majd lassan mindenki dolga után nézett.
– Helyes kis kritikus tömeg. Ki gondolná, hogy pont rajta múlott az egész – csapott a gyakornok vállára GéDé bácsi. – Gyere, kölyök, sok dolgod lesz.
– De nem lehet, hogy…
– Nem, kölyök. Ezek számok. Puszta számok. A szikla már mozog. Ne gyötörd magad. Ebédeltél már? Puding lesz desszertnek.
***
Július 11. Népesedési világnap
