Augusztus 12. Az Ifjúság világnapjára
– Na, ülj csak le, kölyök – mondta Papa. Leült. Ha Papa mondja, akkor jobb nem ellenkezni. – Holnap szülinapod lesz, és itt az ideje, hogy pár dolgot átbeszéljünk.
– Apa, ha a lányokról van szó, akkor nem kell…
– Lányok? Hülye vagy? Így mondják manapság is, hogy „hülye vagy”?
– Mondják így is – bólintott a fiú.
– Helyes. Már kezdtem megijedni. Dehogy a lányokról van szó, kölyök. Rólatok akarok beszélni, mert el lehet rontani, és amilyen meggondolatlanok vagytok, el is fogjátok – mondta Papa és kivette a fújtatót a kemencéből. Ovális, sárgán, vörösen izzó képlékeny massza dudorodott a végén. Papa üvegfúvó volt. Hobbista, de megengedhette magának és meg is engedte. Az ő apja mester volt, onnan örökölte az alapokat. A többit megadta a gyakorlat, és hogy mennyire volt lelkes, arról a ház dekorációja hangosan szónokolt minden látogatónak, aki betette hozzájuk a lábát.
Papa gyorsan forgatni kezdte a rudat. Az üveg lágyan billegve követte a mozgást.
– Ez itt az ifjú ember, a következő generáció. Kijön a méhből, vagyis sok méhből bújik ki és lágy, mint anyád keble.
– Papa…
– Mi van? Mégis át kéne beszélnünk a lányokat?
– Nem, de….
– Akkor jó. Szóval itt ez a következő generáció. Tudod, kinek a kezében van? Elmondom: az üvegemberekében.
– Ki? Mi?
– Ne makogj, elég idős vagy már, hogy értelmesen kérdezz. Üvegemberek, mint mondjuk én. De a gyerekek még lágyak. Bármivé megformálhatók. Az lesz belőlük, amit csak akarsz. Oroszlán, nyúl, mókus, bármi. És tudod miért formálhatók? Mert nincs saját tartásuk. Túl forrók. Úgy bugyog bennük az energia, mint ebben az üvegtojásban a tűz. És itt jönnek az üvegemberek – mondta és a mellette álló pultról egy ollót vett le. Erőteljesen, de lágyan vágni kezdte az üveget. Forgatta és vágta, forgatta és a vágta. A massza formálódni kezdett, bár még nem látszott, hogy mi lesz belőle.
– Látod? Lassan alakot ölt, de ez csak olyan általános alak, csak a főforma. Ilyenek a gyerekek. Az üvegemberek kialakítják a főformájukat. Mit szabad és mit nem szabad, milyen a világ, és hogy lehet túlélni azt. Hogy fontos-e ez a szakasz? A legfontosabb. Ebből az üvegből már soha nem lesz mókus. Máshogy kellett volna elkezdenem. De oroszlán sem lesz. Ebből már csak egy helyes forma jöhet ki, ha ügyes vagyok.
Papa tovább forgatta az üveget. Néha belenyesett az ollóval.
– Persze csinálhatok belőle még torz, nyomorék alakokat is. Mert, fiatalúr, itt kezdődik az, ahol el lehet rontani. A legeleje után néhány pillanattal. És hogy ronthatod el? Úgy, hogy te magad sem tudod, hogy mit akarsz vele kezdeni. Csak forgatod, forgatod, néha belevágsz, vagy levágsz belőle egy darabot, de valójában nem történik semmi. Az élet fricskája, hogy az üveg a végén leginkább rád fog hasonlítani. Akkor is, ha csak találomra forgatod jobbra-balra. Erre találták ki a sablonokat. Nem tudod, hogy mit akarsz kezdeni az üveggel? Akkor legyen belőle pohár. Bele kell önteni egy előre kikészített formába és oda sem kell figyelni. Még csak gondolkodnod sem kell. Minden előre le van gyártva. Olyan lesz, mint a többi. Csak azon kell izgulnod, hogy ne legyen éppen ő a selejt. Ennyi. Szóval már az nagy dolog, ha te puszta kézzel nekilátsz formázni, és nem hagyod a formára. Mert a formák kemények ám. Nagyon kemények. Nincs kibúvó belőlük. Tucatterméket gyártanak, akik tucatgondolatokat fogadnak magukba. Zombik, vizespoharak.
A pörgetés befejeződött. Papa határozott mozdulatokkal kezdte formálni az egyre sötétebbé váló üveget.
– De aztán eljön a pont, hogy az üveg hűlni kezd. Kezdi tartani a formáját. Már nem annyira képlékeny, mint az elején. Az alapforma már kialakult. Mégis ez a legjobb időszak a formázásra. Ez a mesterek ideje, az üvegemberek aranykora. Mert a forma ekkor válik igazán formává.
Papa formázni kezdett. Szélsebesen váltogatta a szerszámokat. Hol egy csipesz, hol olló, vagy egy lapos lemez volt a kezében. Már látni lehetett, mi lesz az üvegből. Egy emberi alak forgott a rúd végén.
– A következő generáció ekkor alakul ki, fiatalúr. A jellegzetességek, a karakter, minden. És tudod, ki alakítja ki?
– Az üvegemberek?
– Bingo! És kik azok?
– Még mindig nem tudom.
– Hát a kész üvegáru, fiatalúr. A már kihűlt darabok. Mondjuk én. Öreg, törékeny. Mert ebben a műhelyben üveg fúj üveget. Szilárd forma formál képlékeny anyagot. És most jön a lényeg, fiam. A kihűlt üvegember csak olyan formát tud fújni, amilyen formákra őt fújták. És itt lehet elrontani, fiatalúr, de nagyon. Mert hülye üvegembernek hülye gyereke lesz, erőszakosnak, erőszakos, tolvajnak tolvaj. Nem tehet róla, így formálták, ezt tudja formálni.
– Azért ez nem teljesen…
– Nem fejeztem még be, fiatalúr.
– Bocsánat, Papa.
– Képzelj el több millió üvegembert, akik több millió, lágy üvegembert fújnak. A legtöbbje formába fúj és bármikor pótolható pohárt vagy vázát teremt. Nincs fantáziája, lehetősége, kedve. De vannak páran, akik ismerik a mesterséget, akiket mesterek fújtak, akik emlékeznek még a fogásokra, a fúvócső hangjára, az olló mozdulataira, a csipesz játékára. És elhatározzák, hogy ők is megpróbálják a lehetetlen, létrehoznak egy új formát, egy olyan üvegembert, aki még soha sem volt.
Papa egy ideig csendben dolgozott. Kecses, csodálatos emberalak látott napvilágot a keze alatt. Aztán hirtelen az alakot újra betette a fehéren izzó kemencébe és gyorsa forgatni kezdte.
– Visszalágyítom. Tudod, az üveg csak egy bizonyos hőfokon formálható. Ha túl lágy, szétesik a forma, ha túl kemény, már törik. Így van ez az üvegembereknél is. Rövid ideig formálhatók. Amíg fiatalok. Egy ideig még melegen tarthatók, fellágyíthatók, de csak egy ideig és nagy odafigyelés kell hozzá. Az ifjúság hamar kihűl, és olyanná szilárdul, amilyen formát felvett lágy állapotában. Érted már?
– És nem melegíthető bármeddig?
– Nem, mert elfárad az anyag, elvékonyodik, és végül kiolvad a formából. Kevés időd van. A hőmérsékleten múlik minden. A hőmérséklet pedig nem más, mint a gondolkodás. Ez az üvegemberek hője. A képesség arra, hogy fellágyítsák az folyton szilárdulni akaró anyagot. Ha az akarod, hogy a mű jó legyen, ha igazi formát akarsz, akkor hőt adsz hozzá. Gondolatokat. Sőt, megtanítod gondolkodni. Mert minél több gondolat van benne, annál nehezebben hűl ki. Ha eleget adtál hozzá a formázáshoz, talán még akkor is lesz benne egy kis hő, amikor ő fúj majd magának egy új formát. A hő, fiatalúr. Ha van benned, akkor még van remény arra, hogy változz és jól formázz. Mert ha kihűlsz, és a tucattermékeket gyorsan hűtik ám, akkor onnantól fogva már csak törni fogsz. Szóval adj hőt az ifjúságnak, sok gondolatot. Ne prést, ne öntőformát, mely már akkor hűteni kezdi, amikor hozzáér, hanem adj levegőt. Levegőt, mely újabb és újabb lehetőséget ad arra, hogy formálódhasson, hogy bonyolult és szép formákat felvegyen, és – talán ez a legfontosabb – akkor, amikor ő fúj majd magának embert, ő is gazdag és izgalmas formákat alkothasson. Ez a felelősség, fiam. Annak a felelőssége, akit jól fújtak ki, és akinek így esélye lenne jó formákat fújni.
Papa most apró csipeszt vett elő. Az arcon dolgozott. A fiú most vette észre, hogy kit formáz az alak. Ő maga nézett vissza rá, csillogó üvegtekintettel. Levegőt is elfejtett venni.
– És mikor lesz kész? – kérdezte halkan.
– Soha – nevetett fel Papa. – Ez is szar lett. De a lényeg, hogy ennél jobbat nem tudok csinálni. Ezzel kell beérned. Boldog születésnapot!
Csendben nézte az alakot, üvegönmagát.
– Papa. Miért mondtad el ezt most?
– Mert születésnapod van és tudnod kell, hogy miért vagy olyan, amilyen.
– De holnap leszek ötvenegy. Kicsit késtél, nem?
– Szemtelen, hülye kamasz. A legrosszabb kor. De legalább még nem nőtt be a fejed lágya.
