Kegyetlen büntetés volt, és én voltam az első, akire kirótták. A szemetek. Pedig nem csináltam semmi rosszat, legalábbis semmi olyasmit, amit ne lehetett volna normális büntetéssel leróni.
Na, mindegy. Ezen már úgy sem lehet segíteni.
A riporter minden esetre kiszagolta valahogy a dátumot, és bejelentkezett. Persze mondhattam volna, hogy nem érek rá, vagy hogy meg vagyok fázva, de érthető okokból mégsem mondtam, vagy csak nem volt kedvem. Mindegy. Az volt a legrosszabb, hogy kicsit örültem is a megkeresésnek. Szóval lett riport, hogy a fene essen bele. Nem is volt olyan rossz. Szinte minden netadó leadta. Hogy röhögtek-e rajtam, vagy figyeltek, vagy csak sajnáltak, hát az már az ő bajuk, nekem mindegy, de tényleg.
– Ha jól tudom, ön volt az első és egyetlen, aki ilyen büntetést kapott – kérdezte a riporter.
Helyes nő volt, azt meg kell hagyni.
– Jól tudja. Én voltam.
– És milyen volt?
– Szar.
– Mármint mi történt?
– Beültettek egy szabályzót idegsebészetileg.
– És.
– És ennyi. Maga a szabályzó nem fájt, de ami utána jött, az nagyon nem volt kellemes.
– Mert?
– Mert el sem tudja képzelni, hogy milyen az, amikor hirtelen eltűnik minden védőfelszerelés.
– Védőfelszerelés?
– Talán ez a legjobb szó rá. Eltűnik és ott áll egyedül, kiszolgáltatva. Kell hozzá kurázsi.
– Mert, kedves nézőink, akik valamilyen okból nem tudnák, most elárulom, azzal az emberrel készítünk riportot, akit elsőként ítéltek igazmondásra.
– Így van. Egészen pontosan tíz évre gátolták bennem a hazugságot. Kegyetlen ítélet egy ilyen kis bűnért.
– Mit tett?
– Azt nem akarom elmondani.
– Értem. De ha rákérdeznék…
– Akkor ki tudná deríteni, igen.
– Rákérdezzek?
– Ha nem akar magának kellemetlen perceket, akkor ne.
– Jó. Akkor nem. Úgy is mindenki rákereshet a kép alján lévő linken. Tehát a lényeg: Önt tíz évre arra ítélték, hogy ne hazudhasson. Már ne is haragudjon, de ez miért olyan nagy tragédia? Nem értem. Állítólag mindenkinek így kellene élnie. Ez lenne a valódi, nyílt, erkölcsös és őszinte társadalom alapvető normája. Maga egy prototípusa lehetne a jó embernek. Miért volt ez büntetés?
– Maga nagyon szép.
– … köszönöm.
– És egyben rendkívül idegesítő is. Nem tudom eldönteni, hogy hülye, vagy annak tetteti magát a követői kedvéért.
A riporter elhallgatott. Látszott rajta, hogy zavarban van. Én röhögtem magamban. Főként kínomban.
– Nem.
– Mi nem?
– Nem tettetem magam.
– De jó! Akkor hülye.
– Nem vagyok hülye, csak nem értem.
– Mit nem ért?
– Hogy miért baj az igazmondás.
– Az igazmondás nem baj. A hazugság hiánya a baj. Az nagyon nagy baj.
– De miért?
– Mert a hazugságnak ezer igazsága van. És nem egy közülük fontosabb, mint holmi igazmondás. Higgye el, tudom, miről beszélek. Hazugság szakértővé váltam.
– Ezek szerint több hazugság is van?
– Hogyne.
– Most olyasmiről beszélünk, mint a kegyes hazugság, meg az effélék, ugye?
– Ez ennél egy kicsit bonyolultabb. Elsőként két dolgot kell megkülönböztetnünk egymástól. Mert nem mindegy, hogy szándékosan hazudunk, vagy akaratlanul.
– Úgy is lehet?
– Hajjaj, akkor szól a legnagyobbat általában. De vegyük elsőként azt, hogy direkt hazudunk, vagyis tudjuk, hogy nem mondunk igazat, mégis kimondjuk a szavakat. Szándékos hazugság.
– Az azért rossz, nem?
– Hát ez attól függ.
– Mitől?
– Hogy kinek és miért mondjuk. Nehogy azt higgye, hogy az igazság mindig felszabadít. Igazmondóan hamar rájön az ember, hogy koránt sincs olyan sok gonosz hazugság, mint amennyit feltételez az ember, hogy a hazugság sokszor segít, életet ment, ilyesmi. Tehát vegyük azt, amikor az ember direkt hazudik valakinek. Vajon miért tesz ilyen gazemberséget valaki?
– Mert át akarja verni?
– Igen, az ember ezt hinné, de ez nem feltétlen van így. Az igazság ugyanis egy nagyon veszélyes valami. Gondoljon úgy rá, mint egy sárgán izzó vasgolyóra. Sokszor nem olyan szívesen kapja el az ember, ha hozzávágják. Vegyük a legegyszerűbb verziót, a magáét, a rossz emberek hazugságát. Egyszerű helyzet. Azért hazudunk, hogy ártsunk a másiknak. Nem mondunk igazat, és ő bajba kerül, sőt, az esetek többségében, egyúttal mi jobb helyzetben találjuk magunkat. Teszem azt, el akarom venni magácskát, mert irdatlan sok pénze van, és ezért azt suttogom a fülébe, hogy gyönyörű, holott csak egyetlen fokkal elviselhetőbben néz ki, mint egy vízi hulla, és kábé annyira okos is. Hazudtam, nekem jó, magának meg nem rossz, hiszen míg nem tudja meg, hogy felfordul a gyomrom magától, addig akár örülhet is a bókoknak. Egészen addig, míg le nem lököm egy ház tetejéről az örökség miatt. De vegyünk egy másik esetet. Mondjuk, hogy tényleg csúnya magácska.
– Csúnya vagyok?
– Nem. De tegyük fel, hogy az. Hogy a mamája tag volt a boszorkányklubban és már magát is felvették egy ideje. És tegyük fel, hogy maga erről semmit sem tud. Azt képzeli magáról, hogy szép, de legalábbis egy átlagos tulajdonságokkal bíró nő. Olyannyira bízik önmagában, hogy el akar indulni egy szépségversenyen. De a mama tudja, hogy ebből baj lesz. Nagyon nagy baj. Mit tegyen? Hazudjon?
– Ne.
– Miért?
– Mert így megvéd a megaláztatástól.
– Kedves nő maga. És ha emiatt egy életre megharagudna rá? Hiszen a kislánya, nem akarja elveszíteni. Akkor is elmondja vajon?
– Nem tudom – mélyedt gondolataiba a riporter. Édes kis gödröcskék jelentek meg két orcáján, ahogy gondolkodott. Ha harminccal fiatalabb lettem volna….
– Na, ez az! Ezen a ponton el kell mondjak magának egy titkot. Ha megérti, bölcs ember lehet magából. A titok így szól. A hazugság két embertől függ: attól, aki hazudik, és attól, akinek hazudnak. Ennek a két embernek a szándéka határozza meg a hazugság jellegét. Mert van bántó hazugság, amikor a hazugság attól függ csak, hogy én hazudni akarok, tudja, mikor a pénzére pályázok. De van olyan is, amikor a hazugság attól függ, akinek hazudunk. Mert vannak olyan emberek, akik nem viselik el az igazságot. Olyanok, akik összetörnek az igazság súlya alatt, megsemmisülnek, elveszik a talajt a lábuk alól. És ezeknek az embereknek hazudni kell. Nem kötelező, de a legtöbben ezt a megoldást választják. Mert az, aki nem viseli el az igazságot, a hazugságra vágyik.
– Azért kevesen vannak ilyenek, nem?
– Téved, hölgyem. Szinte mindenki vágyik egy kis hazugságra. Vannak olyanok, akiket az igazság kiborítana, és mi kegyes módon a számukra kevésbé fájdalmas utat választjuk: hazudunk. De vannak olyanok, akik az igazság hallattán gonoszak lesznek, erőszakosak, egyenesen rossz emberek. Maga szerint mit tesz egy diktátor vagy egy gyilkos, ha megtudja az igazságot, hogy mit gondolnak róla, hogy milyen ember is ő valójában? Hát öl, kisasszony. Akár milliókat is lemészárol, csak mert nem bírja elviselni az igazságot. Tehát mit teszünk ezekkel?
– Hazudunk nekik?
– Mint a vízfolyás. És nem azért mert rossz emberek vagyunk, hanem önvédelemből. Ez ugyan hazugság, de mégsem gonosz, mert nem mi akarunk hazudni, hanem a másik ember kényszerít rá minket az által, hogy félünk tőle vagy másokat féltünk tőle. Maga hazudna egy diktátornak, hogy ezreket mentesen meg?
– Igen.
– És hazudna a férjének, ha tudná, hogy az igazság egy kiadós veréssel jár majd?
– Igen.
– Pedig hazudni állítólag rossz dolog. De menjünk tovább.
– Van tovább?
– Persze. És egy csomó részt nem is érintünk majd, de a lényeget érteni fogja. Vannak olyan hazugságok ugyanis, amik kifejezetten jótékonyak. Nem egy esetet jegyeztek már fel ebben a témában. Számos halálos beteg ember gyógyult már fel úgy, hogy elhitt, mélységesen elhitt egy hazugságot, holott aki a fülébe súgta, tudta, hogy hazudik. De a hazugság igazsággá vált. Csak annyit mondok: placebo és már érti is. Vagy vegyük azt az esetet, amikor arra szólítanak fel bennünket, hogy hazudjunk. Amikor elénk áll valaki, és azt mondja: Tudom, hogy nem igaz, amit mondasz, de hazudj, kérlek, mert nem akarom látni az igazságot és el akarom hinni a hazugságot, és ha elégszer mondod, akkor talán el is hiszem. Maga mit tenne?
– Azt hiszem, hazudnék.
– Igen. Én is. De tíz évig nem voltam képes ilyesmire. Elvették a hazugságaimat, és ezzel tönkretették az életem.
– Mert tíz évig nem hazudott.
– Dehogynem.
– Hazudott?
– Naná!
– Hogyan?
– Úgy hogy nem tudtam róla. Tudja, hölgyem, vannak nem szándékos hazugságok. Így kezdtük a beszélgetést, emlékszik?
– Azt hiszem.
– Na. Nem szándékosan akkor hazudunk, amikor azt hisszük, hogy igazat mondunk, holott nem.
– Az is hazugság?
– Ez, hölgyem, egy igen szép kérdés. Vajon hazudok-e, ha igaznak gondolok egy valótlanságot? Talán nem. Talán nem hazugság, ha azt gondolom, hogy a Föld lapos, ha tényleg így hiszem, hiszen az igazat mondom, az én saját, egyéni igazságomat. És ha arra bíztatom, hogy gyalogoljon el a korong végéig, amit négy elefánt tart, akik egy teknősön állnak, akkor nem hazudok. Magam szemében nem. És mások szemében igen? Az bizony lehet. Akkor mi van, ha miközben tudom, hogy a Föld lapos, én szánt szándékkal azt suttogom mások fülébe, hogy a Föld egy űrben keringő gömb? Hazudtam? És ha igen, akkor honnan nézve hazudtam? A Föld felől, felőlem vagy onnan nézve, aki engem hallgatott? És mi van, ha erőt merít ebből és még száz évig él csak azért, hogy eljusson a korong széléig, vagy soha nem áll velem szóba, mert nem szereti a gömb alakú tárgyakat, vagy öngyilkos lesz, vagy orvos vagy űrhajós vagy tömeggyilkos, mert hazudtam neki, vagy talán mégsem…?
– Én már nagyon belezavarodtam ebbe – válaszolt a riporter.
– Nem baj. De igaza van, nem vagyunk mi filozófusok. Egyet jegyezzen meg: a hazugság pont olyan, mint bármi más ezen a világon: viszonylagos, nézőpont kérdése. És elítélni pont akkora ostobaság, mint az igazságot az egekig emelni.
– És maga hogy élte túl?
Na, erre a kérdésre vigyorogni kezdtem. Eszembe sem jutott, hogy eljutunk idáig, de ha már itt tartottunk, kénytelen voltam igazat mondani.
– Van egy trükk, hölgyem, amire már az elején rájöttem.
– Elárulja nekünk?
– Persze, hiszen nem mai találmány. Több ezer éve alkalmazzák már. Én csak újra feltaláltam.
– Ne csigázzon tovább minket!
– Rendben. A trükk így szól: hazudj magadnak.
– És az jó?
– Persze. Működik. Tudja, aki magának hazudik, az idővel elveszíti a lába alól a talajt, és akkor minden egyszerre válik igazzá és hazuggá. Nincs az a beültetés, amelyik kiszűrné a hamis választ.
– Értem. És nem lett volna egyszerűbb inkább beletörődni a büntetésbe?
– Hölgyem. Úgy tűnik, nem értette meg a riport lényegét: hazugság mindig volt, van és lesz, pont mint Lenin.
– Az ki?
– Történelmi papírember, magának már senki. A hazugság örök. Míg igazság van, addig az is létezik. A róla való lemondás egyenlő az igazságról való lemondással. A hazugság relatív. Ami a hazugság lehet innen, az igazság lesz onnan. A hazugságnak, ahogy az igazságnak is, egyetlen egy sarokköve, origója, viszonyítási pontja lehet. Csak onnan értelmezhető, csak ott van élete és értelme. Egy pont van ilyen.
– Mi az?
– Nem mi, hanem ki.
– Ki?
– Az, aki mondja. Belőle árad az ok, a szándék, a tett. Nincs más mérce, még akkor sem, ha annyira szeretnénk azt hinni. Szóval azt javaslom, hogy ne akarjon nem hazudni, mert nem fog menni. Inkább törődjön önmagával, hogy éppen miért, kinek és milyen szándékból hazudik. Azzal már lehet kezdeni valamit.
A riporter egy ideig gondolkodott, majd röviden bólintott egyet.
– És ha megszabadul?
– Mitől?
– A büntetéstől? Ha már hazudhat, akkor mennyit fog hazudni? Bepótolja az eltékozolt tíz évet?
– Nincs rá szükség.
– Miért?
– Mert pár éve kivetettem a szabályzót.
– Tényleg?
– Nem.
– Most igen, vagy nem?
– Szerintem igen.
– Ne haragudjon, de nem értem.
– Négy éve elmentem egy illegális adatsebészetre és megkértem, hogy vegyék ki. Sok-sok pénzt fizettem érte.
– És kivették?
– Gondolom.
– Nem tudja?
– Nem.
– De lehet, hogy hazudtak?
– Lehet. A lényeg, hogy elhittem.
– Akkor még az is lehet, hogy nekem is hazudott végig a riport alatt.
– Meglehet. De egy dolgot már az elején is akartam mondani.
– Mi lenne az?
– Maga nagyon szép.
Na, mindegy. Ezen már úgy sem lehet segíteni.
A riporter minden esetre kiszagolta valahogy a dátumot, és bejelentkezett. Persze mondhattam volna, hogy nem érek rá, vagy hogy meg vagyok fázva, de érthető okokból mégsem mondtam, vagy csak nem volt kedvem. Mindegy. Az volt a legrosszabb, hogy kicsit örültem is a megkeresésnek. Szóval lett riport, hogy a fene essen bele. Nem is volt olyan rossz. Szinte minden netadó leadta. Hogy röhögtek-e rajtam, vagy figyeltek, vagy csak sajnáltak, hát az már az ő bajuk, nekem mindegy, de tényleg.
– Ha jól tudom, ön volt az első és egyetlen, aki ilyen büntetést kapott – kérdezte a riporter.
Helyes nő volt, azt meg kell hagyni.
– Jól tudja. Én voltam.
– És milyen volt?
– Szar.
– Mármint mi történt?
– Beültettek egy szabályzót idegsebészetileg.
– És.
– És ennyi. Maga a szabályzó nem fájt, de ami utána jött, az nagyon nem volt kellemes.
– Mert?
– Mert el sem tudja képzelni, hogy milyen az, amikor hirtelen eltűnik minden védőfelszerelés.
– Védőfelszerelés?
– Talán ez a legjobb szó rá. Eltűnik és ott áll egyedül, kiszolgáltatva. Kell hozzá kurázsi.
– Mert, kedves nézőink, akik valamilyen okból nem tudnák, most elárulom, azzal az emberrel készítünk riportot, akit elsőként ítéltek igazmondásra.
– Így van. Egészen pontosan tíz évre gátolták bennem a hazugságot. Kegyetlen ítélet egy ilyen kis bűnért.
– Mit tett?
– Azt nem akarom elmondani.
– Értem. De ha rákérdeznék…
– Akkor ki tudná deríteni, igen.
– Rákérdezzek?
– Ha nem akar magának kellemetlen perceket, akkor ne.
– Jó. Akkor nem. Úgy is mindenki rákereshet a kép alján lévő linken. Tehát a lényeg: Önt tíz évre arra ítélték, hogy ne hazudhasson. Már ne is haragudjon, de ez miért olyan nagy tragédia? Nem értem. Állítólag mindenkinek így kellene élnie. Ez lenne a valódi, nyílt, erkölcsös és őszinte társadalom alapvető normája. Maga egy prototípusa lehetne a jó embernek. Miért volt ez büntetés?
– Maga nagyon szép.
– … köszönöm.
– És egyben rendkívül idegesítő is. Nem tudom eldönteni, hogy hülye, vagy annak tetteti magát a követői kedvéért.
A riporter elhallgatott. Látszott rajta, hogy zavarban van. Én röhögtem magamban. Főként kínomban.
– Nem.
– Mi nem?
– Nem tettetem magam.
– De jó! Akkor hülye.
– Nem vagyok hülye, csak nem értem.
– Mit nem ért?
– Hogy miért baj az igazmondás.
– Az igazmondás nem baj. A hazugság hiánya a baj. Az nagyon nagy baj.
– De miért?
– Mert a hazugságnak ezer igazsága van. És nem egy közülük fontosabb, mint holmi igazmondás. Higgye el, tudom, miről beszélek. Hazugság szakértővé váltam.
– Ezek szerint több hazugság is van?
– Hogyne.
– Most olyasmiről beszélünk, mint a kegyes hazugság, meg az effélék, ugye?
– Ez ennél egy kicsit bonyolultabb. Elsőként két dolgot kell megkülönböztetnünk egymástól. Mert nem mindegy, hogy szándékosan hazudunk, vagy akaratlanul.
– Úgy is lehet?
– Hajjaj, akkor szól a legnagyobbat általában. De vegyük elsőként azt, hogy direkt hazudunk, vagyis tudjuk, hogy nem mondunk igazat, mégis kimondjuk a szavakat. Szándékos hazugság.
– Az azért rossz, nem?
– Hát ez attól függ.
– Mitől?
– Hogy kinek és miért mondjuk. Nehogy azt higgye, hogy az igazság mindig felszabadít. Igazmondóan hamar rájön az ember, hogy koránt sincs olyan sok gonosz hazugság, mint amennyit feltételez az ember, hogy a hazugság sokszor segít, életet ment, ilyesmi. Tehát vegyük azt, amikor az ember direkt hazudik valakinek. Vajon miért tesz ilyen gazemberséget valaki?
– Mert át akarja verni?
– Igen, az ember ezt hinné, de ez nem feltétlen van így. Az igazság ugyanis egy nagyon veszélyes valami. Gondoljon úgy rá, mint egy sárgán izzó vasgolyóra. Sokszor nem olyan szívesen kapja el az ember, ha hozzávágják. Vegyük a legegyszerűbb verziót, a magáét, a rossz emberek hazugságát. Egyszerű helyzet. Azért hazudunk, hogy ártsunk a másiknak. Nem mondunk igazat, és ő bajba kerül, sőt, az esetek többségében, egyúttal mi jobb helyzetben találjuk magunkat. Teszem azt, el akarom venni magácskát, mert irdatlan sok pénze van, és ezért azt suttogom a fülébe, hogy gyönyörű, holott csak egyetlen fokkal elviselhetőbben néz ki, mint egy vízi hulla, és kábé annyira okos is. Hazudtam, nekem jó, magának meg nem rossz, hiszen míg nem tudja meg, hogy felfordul a gyomrom magától, addig akár örülhet is a bókoknak. Egészen addig, míg le nem lököm egy ház tetejéről az örökség miatt. De vegyünk egy másik esetet. Mondjuk, hogy tényleg csúnya magácska.
– Csúnya vagyok?
– Nem. De tegyük fel, hogy az. Hogy a mamája tag volt a boszorkányklubban és már magát is felvették egy ideje. És tegyük fel, hogy maga erről semmit sem tud. Azt képzeli magáról, hogy szép, de legalábbis egy átlagos tulajdonságokkal bíró nő. Olyannyira bízik önmagában, hogy el akar indulni egy szépségversenyen. De a mama tudja, hogy ebből baj lesz. Nagyon nagy baj. Mit tegyen? Hazudjon?
– Ne.
– Miért?
– Mert így megvéd a megaláztatástól.
– Kedves nő maga. És ha emiatt egy életre megharagudna rá? Hiszen a kislánya, nem akarja elveszíteni. Akkor is elmondja vajon?
– Nem tudom – mélyedt gondolataiba a riporter. Édes kis gödröcskék jelentek meg két orcáján, ahogy gondolkodott. Ha harminccal fiatalabb lettem volna….
– Na, ez az! Ezen a ponton el kell mondjak magának egy titkot. Ha megérti, bölcs ember lehet magából. A titok így szól. A hazugság két embertől függ: attól, aki hazudik, és attól, akinek hazudnak. Ennek a két embernek a szándéka határozza meg a hazugság jellegét. Mert van bántó hazugság, amikor a hazugság attól függ csak, hogy én hazudni akarok, tudja, mikor a pénzére pályázok. De van olyan is, amikor a hazugság attól függ, akinek hazudunk. Mert vannak olyan emberek, akik nem viselik el az igazságot. Olyanok, akik összetörnek az igazság súlya alatt, megsemmisülnek, elveszik a talajt a lábuk alól. És ezeknek az embereknek hazudni kell. Nem kötelező, de a legtöbben ezt a megoldást választják. Mert az, aki nem viseli el az igazságot, a hazugságra vágyik.
– Azért kevesen vannak ilyenek, nem?
– Téved, hölgyem. Szinte mindenki vágyik egy kis hazugságra. Vannak olyanok, akiket az igazság kiborítana, és mi kegyes módon a számukra kevésbé fájdalmas utat választjuk: hazudunk. De vannak olyanok, akik az igazság hallattán gonoszak lesznek, erőszakosak, egyenesen rossz emberek. Maga szerint mit tesz egy diktátor vagy egy gyilkos, ha megtudja az igazságot, hogy mit gondolnak róla, hogy milyen ember is ő valójában? Hát öl, kisasszony. Akár milliókat is lemészárol, csak mert nem bírja elviselni az igazságot. Tehát mit teszünk ezekkel?
– Hazudunk nekik?
– Mint a vízfolyás. És nem azért mert rossz emberek vagyunk, hanem önvédelemből. Ez ugyan hazugság, de mégsem gonosz, mert nem mi akarunk hazudni, hanem a másik ember kényszerít rá minket az által, hogy félünk tőle vagy másokat féltünk tőle. Maga hazudna egy diktátornak, hogy ezreket mentesen meg?
– Igen.
– És hazudna a férjének, ha tudná, hogy az igazság egy kiadós veréssel jár majd?
– Igen.
– Pedig hazudni állítólag rossz dolog. De menjünk tovább.
– Van tovább?
– Persze. És egy csomó részt nem is érintünk majd, de a lényeget érteni fogja. Vannak olyan hazugságok ugyanis, amik kifejezetten jótékonyak. Nem egy esetet jegyeztek már fel ebben a témában. Számos halálos beteg ember gyógyult már fel úgy, hogy elhitt, mélységesen elhitt egy hazugságot, holott aki a fülébe súgta, tudta, hogy hazudik. De a hazugság igazsággá vált. Csak annyit mondok: placebo és már érti is. Vagy vegyük azt az esetet, amikor arra szólítanak fel bennünket, hogy hazudjunk. Amikor elénk áll valaki, és azt mondja: Tudom, hogy nem igaz, amit mondasz, de hazudj, kérlek, mert nem akarom látni az igazságot és el akarom hinni a hazugságot, és ha elégszer mondod, akkor talán el is hiszem. Maga mit tenne?
– Azt hiszem, hazudnék.
– Igen. Én is. De tíz évig nem voltam képes ilyesmire. Elvették a hazugságaimat, és ezzel tönkretették az életem.
– Mert tíz évig nem hazudott.
– Dehogynem.
– Hazudott?
– Naná!
– Hogyan?
– Úgy hogy nem tudtam róla. Tudja, hölgyem, vannak nem szándékos hazugságok. Így kezdtük a beszélgetést, emlékszik?
– Azt hiszem.
– Na. Nem szándékosan akkor hazudunk, amikor azt hisszük, hogy igazat mondunk, holott nem.
– Az is hazugság?
– Ez, hölgyem, egy igen szép kérdés. Vajon hazudok-e, ha igaznak gondolok egy valótlanságot? Talán nem. Talán nem hazugság, ha azt gondolom, hogy a Föld lapos, ha tényleg így hiszem, hiszen az igazat mondom, az én saját, egyéni igazságomat. És ha arra bíztatom, hogy gyalogoljon el a korong végéig, amit négy elefánt tart, akik egy teknősön állnak, akkor nem hazudok. Magam szemében nem. És mások szemében igen? Az bizony lehet. Akkor mi van, ha miközben tudom, hogy a Föld lapos, én szánt szándékkal azt suttogom mások fülébe, hogy a Föld egy űrben keringő gömb? Hazudtam? És ha igen, akkor honnan nézve hazudtam? A Föld felől, felőlem vagy onnan nézve, aki engem hallgatott? És mi van, ha erőt merít ebből és még száz évig él csak azért, hogy eljusson a korong széléig, vagy soha nem áll velem szóba, mert nem szereti a gömb alakú tárgyakat, vagy öngyilkos lesz, vagy orvos vagy űrhajós vagy tömeggyilkos, mert hazudtam neki, vagy talán mégsem…?
– Én már nagyon belezavarodtam ebbe – válaszolt a riporter.
– Nem baj. De igaza van, nem vagyunk mi filozófusok. Egyet jegyezzen meg: a hazugság pont olyan, mint bármi más ezen a világon: viszonylagos, nézőpont kérdése. És elítélni pont akkora ostobaság, mint az igazságot az egekig emelni.
– És maga hogy élte túl?
Na, erre a kérdésre vigyorogni kezdtem. Eszembe sem jutott, hogy eljutunk idáig, de ha már itt tartottunk, kénytelen voltam igazat mondani.
– Van egy trükk, hölgyem, amire már az elején rájöttem.
– Elárulja nekünk?
– Persze, hiszen nem mai találmány. Több ezer éve alkalmazzák már. Én csak újra feltaláltam.
– Ne csigázzon tovább minket!
– Rendben. A trükk így szól: hazudj magadnak.
– És az jó?
– Persze. Működik. Tudja, aki magának hazudik, az idővel elveszíti a lába alól a talajt, és akkor minden egyszerre válik igazzá és hazuggá. Nincs az a beültetés, amelyik kiszűrné a hamis választ.
– Értem. És nem lett volna egyszerűbb inkább beletörődni a büntetésbe?
– Hölgyem. Úgy tűnik, nem értette meg a riport lényegét: hazugság mindig volt, van és lesz, pont mint Lenin.
– Az ki?
– Történelmi papírember, magának már senki. A hazugság örök. Míg igazság van, addig az is létezik. A róla való lemondás egyenlő az igazságról való lemondással. A hazugság relatív. Ami a hazugság lehet innen, az igazság lesz onnan. A hazugságnak, ahogy az igazságnak is, egyetlen egy sarokköve, origója, viszonyítási pontja lehet. Csak onnan értelmezhető, csak ott van élete és értelme. Egy pont van ilyen.
– Mi az?
– Nem mi, hanem ki.
– Ki?
– Az, aki mondja. Belőle árad az ok, a szándék, a tett. Nincs más mérce, még akkor sem, ha annyira szeretnénk azt hinni. Szóval azt javaslom, hogy ne akarjon nem hazudni, mert nem fog menni. Inkább törődjön önmagával, hogy éppen miért, kinek és milyen szándékból hazudik. Azzal már lehet kezdeni valamit.
A riporter egy ideig gondolkodott, majd röviden bólintott egyet.
– És ha megszabadul?
– Mitől?
– A büntetéstől? Ha már hazudhat, akkor mennyit fog hazudni? Bepótolja az eltékozolt tíz évet?
– Nincs rá szükség.
– Miért?
– Mert pár éve kivetettem a szabályzót.
– Tényleg?
– Nem.
– Most igen, vagy nem?
– Szerintem igen.
– Ne haragudjon, de nem értem.
– Négy éve elmentem egy illegális adatsebészetre és megkértem, hogy vegyék ki. Sok-sok pénzt fizettem érte.
– És kivették?
– Gondolom.
– Nem tudja?
– Nem.
– De lehet, hogy hazudtak?
– Lehet. A lényeg, hogy elhittem.
– Akkor még az is lehet, hogy nekem is hazudott végig a riport alatt.
– Meglehet. De egy dolgot már az elején is akartam mondani.
– Mi lenne az?
– Maga nagyon szép.
