Kihozták elé a tányért. El volt ájulva. Ez igen. Mestermű a javából. Persze egy kritikusnak kritizálni kell, de ilyen lehengerlő bizonyíték láttán még a legvérmesebb ítész is visszavonulót fúj.
– Tehát itt látjuk a csodát – mutatott az elé tett tányérra.
– Egyszerű étel – mosolyodott el szerényen a séf.
– Nem egyszerű, innen látom.
– Kedves öntől.
– Akkor megkóstolom.
– Tegye azt. Elmenjek?
A kritikus egy pillanatig elgondolkodott. Talán jobb lenne, ha magányban rohannák meg az élmények. Az ízlelés intim dolog. Pláne a kritikusé. Aztán mégis meggondolta magát.
– Ne. Maradjon csak itt a művész.
– Rendben – bólintott komolyan a séf.
– Szóval itt áll előttem az a bizonyos fogás. Rakottkrumpli újragondolva.
– Így van.
– Szinte remegek az izgalomtól. Nincs barátom, aki ne küldött volna ide. És tessék, itt vagyok. Mindjárt megkóstolom.
– Ki fog hűlni.
– Jól van. Akkor lássuk ezt a kalandot! Lássuk a reformot!
– Lássa!
Lassan, kimérten, szinte szertartásos mozdulattal vette szájához az első falatot. Megízlelte, majd sokáig, nagyon sokáig nem történt semmit. A séf szótlanul ült mellette. Arcán derű. Türelmesen várt.
– Ez valami… ez valami…
– Finom?
– Erre nincs szó.
– Nincs? Akkor hogy fog kritikát írni?
– Ne aggódjon, azért találok majd párat.
A kritikus ismét kóstolt.
– Kihagyott pár dolgot.
– Ki.
– Megértem. Zseniális. Nyilván azért, hogy jobban érvényesüljön a rakottkrumpli lényege.
– Olyasmi.
– Lássuk – új falatot kapott be a kritikus – Nincs benne tejföl.
– Nincs.
– És mintha helyettesítve lenne valamivel a kolbász is.
– Igen. Egy kis szalonna.
– Ez szenzációs. És talán a tojás helyett…
– Paprika.
– Döbbenet. Egy hétig is tudnám enni. És a krumplit pedig…
– Na?
– Paradicsom? Ugye paradicsom?
– Igen. Ön nagyon jó.
– Köszönöm.
– Még eszem pár falatot.
– Persze.
Evett.
– Ez csoda. Minden egyes elemében új, merész, szokatlan.
– Újra van gondolva.
– Igen, és ez a hozzáállás lenyűgöz. Ez a régi, hagyományos, unalmas ételek mennyországa, a rakottkrumpli apoteózisa.
– Ha maga mondja.
– Én mondom.
– Örülök.
A kritikus jóízűen evett. Néha vigyorogva csóválta meg a fejét, mintha azt mondta volna, hogy: „Te pernahajder, mit teszel velem?”.
– Tudja, ha becsukom a szemem, és nem tudom, hogy mit eszek, akkor olyan mennyei ízhasonlatok jutnak eszembe, mint például anyám lecsója.
– Maga tényleg jó.
– Miért, van benne lecsó is?
– Elég sok.
– Éreztem.
– Mert ennyire jó.
– És mennyi lecsó van benne? Vagy ez szakmai titok?
– Nem nagyon.
– Akkor mennyi? Mondja százalékban.
– Száz.
A kritikus nem rágott többet.
– Akkor ez?
– …
– De csak van különbség a lecsó…
– Van.
– Titok, hogy mi?
– Nem.
– Elárulja?
– El.
– Ne csigázzon. Mi a különbség?
– 3560 forint.
– Mi?
– 3560 forint. Tudja, az újragondolás sokba kerül.
– Tehát itt látjuk a csodát – mutatott az elé tett tányérra.
– Egyszerű étel – mosolyodott el szerényen a séf.
– Nem egyszerű, innen látom.
– Kedves öntől.
– Akkor megkóstolom.
– Tegye azt. Elmenjek?
A kritikus egy pillanatig elgondolkodott. Talán jobb lenne, ha magányban rohannák meg az élmények. Az ízlelés intim dolog. Pláne a kritikusé. Aztán mégis meggondolta magát.
– Ne. Maradjon csak itt a művész.
– Rendben – bólintott komolyan a séf.
– Szóval itt áll előttem az a bizonyos fogás. Rakottkrumpli újragondolva.
– Így van.
– Szinte remegek az izgalomtól. Nincs barátom, aki ne küldött volna ide. És tessék, itt vagyok. Mindjárt megkóstolom.
– Ki fog hűlni.
– Jól van. Akkor lássuk ezt a kalandot! Lássuk a reformot!
– Lássa!
Lassan, kimérten, szinte szertartásos mozdulattal vette szájához az első falatot. Megízlelte, majd sokáig, nagyon sokáig nem történt semmit. A séf szótlanul ült mellette. Arcán derű. Türelmesen várt.
– Ez valami… ez valami…
– Finom?
– Erre nincs szó.
– Nincs? Akkor hogy fog kritikát írni?
– Ne aggódjon, azért találok majd párat.
A kritikus ismét kóstolt.
– Kihagyott pár dolgot.
– Ki.
– Megértem. Zseniális. Nyilván azért, hogy jobban érvényesüljön a rakottkrumpli lényege.
– Olyasmi.
– Lássuk – új falatot kapott be a kritikus – Nincs benne tejföl.
– Nincs.
– És mintha helyettesítve lenne valamivel a kolbász is.
– Igen. Egy kis szalonna.
– Ez szenzációs. És talán a tojás helyett…
– Paprika.
– Döbbenet. Egy hétig is tudnám enni. És a krumplit pedig…
– Na?
– Paradicsom? Ugye paradicsom?
– Igen. Ön nagyon jó.
– Köszönöm.
– Még eszem pár falatot.
– Persze.
Evett.
– Ez csoda. Minden egyes elemében új, merész, szokatlan.
– Újra van gondolva.
– Igen, és ez a hozzáállás lenyűgöz. Ez a régi, hagyományos, unalmas ételek mennyországa, a rakottkrumpli apoteózisa.
– Ha maga mondja.
– Én mondom.
– Örülök.
A kritikus jóízűen evett. Néha vigyorogva csóválta meg a fejét, mintha azt mondta volna, hogy: „Te pernahajder, mit teszel velem?”.
– Tudja, ha becsukom a szemem, és nem tudom, hogy mit eszek, akkor olyan mennyei ízhasonlatok jutnak eszembe, mint például anyám lecsója.
– Maga tényleg jó.
– Miért, van benne lecsó is?
– Elég sok.
– Éreztem.
– Mert ennyire jó.
– És mennyi lecsó van benne? Vagy ez szakmai titok?
– Nem nagyon.
– Akkor mennyi? Mondja százalékban.
– Száz.
A kritikus nem rágott többet.
– Akkor ez?
– …
– De csak van különbség a lecsó…
– Van.
– Titok, hogy mi?
– Nem.
– Elárulja?
– El.
– Ne csigázzon. Mi a különbség?
– 3560 forint.
– Mi?
– 3560 forint. Tudja, az újragondolás sokba kerül.
