Ünnepi beszéd

Írta vlorant

Dátum: 2020-08-21
"

TovábB Olvasok!

– Kedves barátaim! Azért gyűltünk így össze, hogy emlékezzünk – kezdte a szónok.
A téren nagy volt a tömeg. A beszédet szinte minden média átvette, de ez nem volt meglepő, ünnepkor nem sorozatokat néz a nagyérdemű.
– Ezen a napon arra emlékezünk, hogy kiálltunk magunkért. Hogy legyűrtük félelmeinket, rosszkedvünk és szégyenünk telét és cselekedtünk. Ehhez, barátaim, bátorság kell és tudatosság és akarat. Mert könnyű. Nagyon könnyű utasként ülni egy robogó autó utasülésén és azon rettegni, hogy mikor hajt szakadékba velünk az a bolond sofőr. Könnyű nem tenni semmit. Hagyni, hogy elnyomjanak, hogy korlátok közé szorítsanak. Szinte semmi nem kell hozzá, csak beletörődés és némi félelem. De a bátrak nem így tesznek. Felállnak. Kinyitják a szájukat és kimondják a szavakat: ez a mi otthonunk. Ennyire van szükség. És persze rengeteg munkára. Mert az otthon nem egy üres fogalom csupán. Az otthon szó mögött sokszor vér van, verejték, önfeláldozás, felhorzsolt tenyér és levert térd. Mert az otthonteremtés néha kegyetlenül nehéz feladat. Fel kell szántani az ugart. Ki kell irtani az élősködőket, melyek újra és újra visszatérnek, és rágják és pusztítják a termést. Hányszor kellett permetezni? Hányszor kellett irtani? Szinte kilátástalan háborúban álltunk a parazitákkal, de a kitartás mindig, minden körülmények között eredményre vezet. Mindenki ismeri az otthonteremtés nagy költőjének szavait: „Ne a kapát nézd, hogy véres, hanem a növényt, hogy virágzik.” Ezek vagyunk mi. A kilátástalanság népe, aki mégis megveti a lábát, és otthont teremt. És ebben az otthonban már nem kell félni. Féltek azok helyettük, akik feltörték a földet, kitisztították a mezőket, elbántak az élősködő vadakkal. Ebben az otthonban már nem kell vért ontani. Ontottak azok helyettünk, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy fegyvert ragadjanak és belakják ezt a néptelen, vadul burjánzó, veszélyes vidéket. Ebben az otthonban már nem kell szűkölködni. Szűkölködtek azok helyettünk, akik saját életüket kockáztatva élték mindennapjaikat a semmi közepén.
Miért? Miért emlékezzünk rájuk? Miért fontos, hogy ne feledjük el az úttörőket?
Mert a feledés hálátlanná tesz. A hálátlanság pedig hétköznapivá degradálja azt, amiért a régmúlt nemzedékek az életüket adták. Igen. Az életüket. Meghaltak, amikor az elemekkel küzdöttek. Meghaltak.
Elmondok egy történetet. A minap egy feljegyzés került a kezembe. Véletlen találtam rá, de amint olvasni kezdtem, már nem tudtam letenni. Egy honfoglaló katona feljegyzése volt. Egyszerű kis történet, ha a történelemkönyvekben találkoznánk vele, akkor bizton olvasás nélkül tovább lapoznánk. A katona arról írt, hogy miként kapott sebesülést. A települést körbezárták a vadak, és bár volt lehetőségük a menekülésre, de a közösség úgy döntött, hogy nem fut el. Ez a mi földünk, mi magunk tettük termékennyé, mondták és megvetették a lábukat. A telepen hat katona tartózkodott akkor. És megkezdődött az ostrom. A vadak, nevükhöz híven, vadak voltak. Állatok. Kegyetlen, durva ösztönlények, akiknek egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy elpusztuljon minden és mindenki, akit csak megpillantanak. Elsőként természetesen a katonák hullottak el. A közösség úgy döntött, hogy nem engedi őket egyszerre harcolni, mert így, bár áldozatok árán, de tovább kitarthatnak. Tudták, hogyha megérkezik az erősítés, akkor megmenekül a hely, és minden egyes négyzetméter minden egyes napja erősíti az otthont, növeli az úttörők erejét és hitét. Nem maguk miatt tartottak ki, hanem a következő generáció miatt, a település jövője miatt. A levélíró katona volt az utolsó fegyveres közöttük. Ő szervezte meg a védelmet. Aztán persze őt is elérte a vég. A vadak megsebesítették. A fejsérülése gyógyíthatatlan volt. Levelében anyjához szól, és eközben leírja azoknak a bátorságát, akik saját életüket adták ezért az otthonért, azokért a jövő békéjében élő leszármazottakért, akiket soha nem ismerhettek meg. És ez végtelen és soha el nem múló hálára kötelez bennünket, mert ők azok, akik miatt mi most ennyien összegyűlhetünk és boldogságban, biztonságban, békében, egyetértésben nevelhetjük gyermekeinket. Ők a honfoglalók. Akik nem papírízű történelmi alakok, hanem élő, lélegző, hús-vér teremtmények, mint én, te, vagy te, vagy te…
Vajon mi is olyan bátrak vagyunk, mint ők?
Vajon mi is képesek lennénk feláldozni magunkat azért, hogy erre a szent földre továbbra is otthonukként tekintsenek az utánunk érkezők?
Tegyük fel magunknak ezt a kérdést, és ha nemmel válaszolnánk, akkor legyünk hálásak azokért, akik helyettünk így tettek. Akik legyőzték az elemeket, a parazitákat, akik otthonná varázsolták számunkra ezt a vadvidéket, a bolygót, melyet a vadak így neveztek a maguk primitív nyelvén: Föld. Emlékezzünk a hősökre!

***
A történelmet a győztesek írják.

Share This