– A lányom… a lányom ma azt mondta az iskolából hazajövet, hogy nem létezik… – És köszönni ki fog? – Elnézést! Azt hittem, hogy egy robottal beszélek. – Robot, nem robot, egy ember programozott, mégpedig az, akinek joga van programozni. Szóval tisztelhetné bennem azt...
A temetés csendes volt. Nem mintha hangos temetésekhez szokott volna, de ez különösen halknak tűnt. A gyászolók visszafogottan gyászoltak, a ravatalozó többi vendége pedig megpróbált hozzájuk hasonlóan viselkedni. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy...
Végül meglátogatták. A stáb – ketten voltak, a riporter és a technikus, de nem is kell nagyobb egy ilyen riporthoz – korábban érkezett. Egy perc alatt üzembe helyezték a felvevőt, mely magától is tudta a dolgát, nem kellett külön törődni vele. Az öreg még nem bukkant...
– Hát nem tudom, hogy sikerül-e. Most komolyan, ez nagyon-nagyon durva. – Figyelj, akkor is meg kell próbálni. Nem adhatod fel. – De ez nekem sok. Iszonyat, hogy mennyi lehetőség van és mindegyik külön-külön ezer és ezer felé ágazik. Túl sok a kombináció. – Akkor is...
– Hát nem tudom, hogy sikerül-e. Most komolyan, ez nagyon-nagyon durva. – Figyelj, akkor is meg kell próbálni. Nem adhatod fel. – De ez nekem sok. Iszonyat, hogy mennyi lehetőség van és mindegyik külön-külön ezer és ezer felé ágazik. Túl sok a kombináció. – Akkor is...
– Jó napot! Üdvözlöm a jövőben. – Jó napot! Én nem is tudom, hogy hol vagyok. – Már mondtam: a jövőben. Vagyis csak magának jövő, nekem jelen, de persze most már magának is jelen. Hagyjuk inkább, nem vagyok én filozófus. Itt se kéne lennem, csak beugrottam Jolika...
A metró kocsi lassított, ahogy szokott, majd megállt a peronnál. A lent várakozók és a kiszállni igyekvők közelebb léptek az őket sorompóként elválasztó ajtóhoz, de semmi nem történt. – Mi van már? – hördült fel valaki a kocsiban. A peronon várakozók közül néhányan...
